Apológia > Kultúra > Média PDF verzió (124 KB)

Vallás és gazdaság

John B. Cobb, Jr.: Religion and Economics

1. Egy új vallás

Előadásomban a „vallás” szót a szokásosnál némileg szélesebb értelemben használom. A szó jelentésének gyökeréhez nyúlok vissza, amely arra utal, hogy az élet minden területét átfogja. A vallás hitelvek és azzal kapcsolatos gyakorlatok olyan összessége, amely egyedül vagy másokkal közösségben gyakorolt imádatot eredményez. A szót leggyakrabban azoknak a nagy univerzális rendszereknek a leírására használják, amelyek két és fél ezer évvel ezelőtt tűntek fel és az előző korszak helyi vallásait váltották fel. Az Egyesült Államokban a legtöbb emberre leginkább a monoteista ábrahámi vallások gyakorolnak befolyást; a judaizmus, a kereszténység és az iszlám, bár az Indiában és Kínában született vallások is hatással vannak rájuk.

Összességében ezek a tradíciók már nem képesek az egyéni és társadalmi élet szervezésére a modern korban. Új vallásos rendszerek jöttek létre. Gyermekkoromban az emberek rajongását leginkább a nácizmus, a fasizmus és a japán császár imádata tudta megszerezni. A legerősebb konkurenciát ezekkel szemben a kommunizmus jelentette, amely a hagyományos vallásokhoz hasonlóan átfogóan foglalkozott az emberi léttel. A hagyományos vallásoktól eltérően azonban a közgazdasági elméletet és gyakorlatot helyezte a figyelem középpontjába. Ezt én egy fajta „ökonomizmusnak” nevezném. Ezekkel szemben állt a hagyományos vallásoknak, a nacionalizmus kevésbé intenzív formáinak és a demokratikus érzelmeknek a kombinációja. Ez a szembenállás a kommunista berendezkedésű Szovjetunióval szövetségben megnyerte a Második Világháborút, és a nacionalizmus egyértelműen vallásos jellegű formái nagyrészt eltűntek a nemzetközi színtérről. Természetesen a nacionalizmus továbbra is jelentős tényező maradt a világon és mindig van bizonyos vallásos felhangja is.

A győztesek közti megosztás hamarosan jelentkezett. A Szovjetunió a kommunizmus mélyen vallásos formáját terjesztette világszerte. Ezzel szemben a nyugati szövetségesek a „szabadságot” népszerűsítették, magukat a „szabad” világ vezetőinek tekintve. A „szabad” szó itt a demokráciára utalt, de elsősorban a kommunizmus közgazdasági beállítottságának köszönhetően, ugyanúgy vonatkozott az egyéni, gazdasági szabadságra és piacoknak az államhatalomtól független szabadságára, sőt, ma már inkább arra vonatkozik.

Az elméleti szakemberek kimutatták, hogy ebben a szabadságban a gazdaság gyorsabban tud növekedni. Mivel a kommunisták számára is fontos volt a gazdasági növekedés, ezt a célt mindkét egymással vetélkedő irányzat elfogadta. Nyugaton, akárcsak a Szovjetunióban, a gazdasági megfontolások kerültek előtérbe nemzeti és nemzetközi szinten is, és magától értetődőnek számított, hogy az egyes nemzeteken belül zajló és a nemzetközi szinten történő tevékenységek célja is a gazdasági növekedés. Nemcsak a gazdasági élet, hanem a társadalom egésze is úgy alakult át, hogy a gazdasági növekedés szolgálatában álljon. Az „ökonomizmus” új, vallásként szolgáló formája jött létre.

Az „ökonomizmus” két formája közötti küzdelemben a Nyugat győzött. Az ökonomizmus kommunista változata háttérbe szorult, nyugati változata pedig az első, valóban globális vallássá vált. Szinte minden ország minden vezetője hűségesen gyakorolja ezt a vallást, vagy legalábbis ezt állítja magáról. Ez egy „teista” vallás abban az értelemben, hogy rajongásának, imádatának tárgya van, bár az nem személyes. Az „isten” ebben az esetben a gazdasági növekedés. A vallást gyakorló embereket pedig „fogyasztói társadalomnak” nevezik. Ennek a globális vallásnak a „teológusai” az egyetemeink közgazdasági tanszékein tanítanak. A „teológiáik” között vannak kisebb különbségek. Vannak például, akik úgy gondolták, hogy a gazdaságpolitika a kereslet élénkítésével szolgálhatja legjobban az istenét. Mások szerint inkább a kínálatot kell növelni. De mindnyájan ugyanazt az istent szolgálják. Azt a közgazdászt, aki nem szolgálja ezt az istent, „kiközösítik”.

A keresletre koncentráló közgazdasági elmélet jelentős szerepet játszik a kormányok gazdaságpolitikájában; lehetővé teszi, hogy több szolgáltatást nyújtsanak a lakosságnak és több pénzt adjanak a szegények kezébe. Az elmúlt néhány évtizedben azonban a neoliberalizmus volt az uralkodó teológia. A neoliberalizmus a kínálatra koncentráló közgazdasági elméletet támogatja. Eszerint a kormánynak nem a javak újraelosztására kellene koncentrálnia, hanem arra, hogy azok olyan emberek kezében összpontosuljanak, akik produktív vállalkozásokba tudják azt befektetni. Ez szemben áll az olyan kormányzati erőfeszítésekkel, amelyek korlátoznák a befektetők és a menedzserek szabadságát. A piac elsőbbrendűségét hangsúlyozza a kormányzati irányítással szemben, és ennek következtében a gazdasági tevékenységek lehető legnagyobb mértékű privatizációja mellett áll ki.

Mivel neoliberális elméleti szakemberek következetesen támogatják a gazdagok számára kedvező gazdaságpolitikát, nem meglepő, hogy a neoliberalizmust erősen támogatják a köreikben. Ma rengeteg szakértő, folyóirat és magazin áll mögötte. Jól fizető egyetemi pozíciókat és számos jövedelmező konzultációs lehetőséget jelent, valamint az üzleti életben és a kormányzati körökben is sok jól fizető állás van.

Amióta Ronald Reagan 1980-ban hatalomra került, a neoliberális gazdaságpolitika nem csak a gazdasági, hanem a társadalmi életben is meghatározó szerepet játszik globális szinten. Ezt megelőzően a világgazdaság alapvetően az egymással kereskedő nemzeti gazdaságokból állt. A cél most már azonban egy olyan nemzetközi gazdaság lett, amelyet a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank felügyel és szabályoz. Az, hogy az egész világ egy egységes piacot alkosson, amelyben a nemzeti határok nem játszanak nagyobb szerepet gazdasági szempontból, mint az egyes államok közötti határok az Egyesült Államokban. A szegény országoknak nyújtott segélyt olyan befektetésekkel lehet felváltani, amelyet az olcsó és készséges munkaerő és a laza környezetvédelmi előírások vonzanak oda. Bár az az ideális elképzelés, hogy a nemzeti kormányok teljesen elveszítsék az irányítást az országuk gazdasági élete felett, nem valósult meg teljesen, figyelemre méltó mértékben sikerült megvalósítani egy valóban globális gazdaságot. Egyetlen vallásnak sem sikerült korábban ilyen messzire jutni céljai megvalósításában. És mindez harminc év leforgása alatt történt.

Természetesen ez a vallás is ellenállásba ütközik. Ez az ellenállás részben nem magának a vallásnak a tanításaival szemben jelentkezik vagy azokkal a gazdaságpolitikai irányzatokkal szemben, amelyeken keresztül hitelesen megnyilvánul, hanem az olyan gazdaságpolitikával szemben, amely egyoldalúan ráerőlteti a reformokat a szegényebb nemzetekre, miközben ellenáll a hasonló reformoknak a gazdagabb és erősebb országokban. A gazdagabb nemzetek képmutató gyakorlatával szemben jelentkező ellenállás véget vetett az olyan kereskedelmi megállapodások sorozatának, amely fokozatosan számolta fel a nemzetek közötti határokat, különösen délen. Ez az ellenállás a függetlenség új szelét hozta magával Dél-Amerikában.

Az ökonomizmus a növekedésben keresi a megváltást. A „megváltás” itt a szegénységből és az azzal járó bajokból való szabadulást jelenti. Amikor valaki rámutat arra, hogy az ökonomizmus istene, vagyis a gazdasági növekedés valójában nem sok eredményt ért el a szegénység felszámolásában, azt válaszolják, hogy az a baj, hogy nem követjük elég hűségesen ennek a vallásnak a tanításait. Meg kell szabadulnunk azoktól az elképzelésektől és értékektől, amelyek a teljes engedelmesség útjában állnak. Például fel kell adnunk a ragaszkodást az olyan kulturális tradíciókhoz, amelyek az új vallással szembeni ellenálláshoz vezetnek. Meg kell szabadulnunk az igazsággal és az egyenlőséggel kapcsolatos megfontolásoktól. El kell fordulnunk a világban található szenvedés miatti szentimentális érzelmektől. És türelmeseknek kell lennünk. Ha hűségesen követjük az ortodox tanítást anélkül, hogy azt megkérdőjeleznénk, az üdvösség szép fokozatosan el fog érkezni.

2. Az ökonomizmus és a hagyományos vallások

A korábbi vallások gyakran állították magukról, hogy megtapasztalásokon, az idők során összegyűjtött emberi bölcsességen vagy pedig isteni kijelentésen alapulnak. Ez a vallás ezzel szemben azt állítja, hogy a tudományon alapul. Valóban igyekszik olyan deduktív jellegű tudomány lenni, amely korlátozott számú alapfeltételezésből vonja le a következtetéseit. Tehát nem a tapasztalati vagy történeti információkra kíván alapozni. Ha az általa hirdetett gazdaságpolitika nem hozza meg a kívánt eredményt, ez bizonyára azért van, mert nem hajtották végre elég következetesen.

A kommunizmus közvetlen kihívást intézett minden más vallással szemben. Amikor hatalomra került, üldözte is azokat. A neoliberális ökonomizmus azonban inkább hasonlít a Római Birodalom vallására, mint a buddhizmusra és az iszlámra. A gazdasági növekedés imádói, akiket ez a teológia vezet, toleránsak más vallási tradíciókkal szemben, amennyiben azok nem tartanak igényt arra, hogy az élet minden területét átfogják. Megtarthatják a szerepüket a privát szférában. A neoliberális ökonomizmus megengedi a zene és a tánc sokszínűségét, a hagyományos istenek imádatát és a szellemi tevékenységeket, feltéve, hogy azok összeegyeztethetők a gazdasági növekedés iránti elkötelezettséggel.

Meglepő, hogy ezt a feltételezést mennyire igazolni látszanak a legutóbbi idők történelmi eseményei. Amíg az ökonomizmus kommunista változata komoly ellenállásba ütközött a hagyományos vallások részéről, a neoliberális formája nem. Az ökonomizmusnak ez a változata keresztény országokban alakult ki, de ugyanúgy elterjedt a hindu vallású Indiában, a buddhista Thaiföldön és Japánban, illetve a konfucianizmus által befolyásolt országokban is. Jelentkezett ugyan némi ellenállás az iszlám részéről, de nehéz lenne megmondani, hogy ebben mekkora része van a vallásos motivációknak.

Tekintetbe véve, hogy az ökonomizmus tanításai sok ponton milyen élesen szemben állnak a hagyományos vallások tantételeivel, gyors elfogadásuk meglepő. Például a hagyományos vallások ellenzik a kölcsönökre szedett kamatot, legalábbis a szegényektől szedett kamatot. Az ökonomizmus ma elterjedt formájában azonban a kamattal járó kölcsön a pénzeszközök alapvető formájává vált. Csak az iszlám részéről tapasztalni ezzel szemben ellenállást.

Még mélyebbre ásva, a hagyományos vallások a kapzsiságot főbenjáró bűnnek tekintették. Az ökonomizmus jelenleg uralkodó formája viszont azt tanítja, hogy a racionális önérdek, ami a korlátlan haszon szerzésére irányul, jellemez mindenkit és ennek így is kell lennie.

Nem arról van szó, hogy a hagyományos vallások valaha is elnyomták volna a személyes haszon iránti törekvést. Voltak gazdag emberek minden „civilizált” társadalomban, akik nagy hatalommal rendelkeztek és – egy biblia kifejezéssel élve – a szegények arcát összetörték. Az egyház Európában maga is gazdagságot halmozott fel, sőt időnként még kérkedett is ezzel. Ha nem lett volna jelen a gazdagság iránti törekvés olyan nagy mértékben a történelem során, nem lett volna szükség arra sem, hogy annyit tanítsanak ellene.

Azok viszont, akiket a legnagyobbra értékeltek a kereszténységben, és szentként tiszteltek, leginkább az önkéntes szegénységet választották. Ma az olyan országokban, mint az Egyesült Államok, ahol az emberek többsége kereszténynek tartja magát, azokat tisztelik és követik elsősorban, akik gazdagok és híresek.

Természetesen túlzás lenne arra gondolni, hogy a hagyományos vallásos értékek, például az igazság és a szegényekről való gondoskodás teljesen eltűntek. Bár ezek az értékek nem játszanak szerepet az ökonomizmusban, a legtöbb kultúrában még mindig igyekeznek enyhíteni az ökonomizmus uralma által okozott szenvedéseken és ebben általában az állam is szerepet játszik. Európában és Japánban az állam elég fontos szerepet töltött be ebben a vonatkozásban a II. világháború után. A szociáldemokráciára gondolok, amelyben a növekedés gyümölcseit elosztják a társadalom összes tagja között.

Az Egyesült Államokban a gazdasági tevékenységeket soha nem korlátozták annyira, mint Európában, az igazságosság elve azonban támogatta a munka megszervezését és a szervezett munkában részvevők valóban részesedtek a gazdasági növekedés gyümölcseiből. Az államtól azt is elvárták, hogy biztonsági hálót nyújtson azoknak, akik alulmaradtak a piacgazdaságban folytatott versenyben, amelyet az ökonomizmus úgy állít be, mint ami a megváltást hozza el. A helyzet iróniája, hogy a Republikánus Pártot, amely az ökonomizmus új vallását kevesebb fenntartással és teljesebb egyetértéssel fogadta, széles körben úgy tekintik, mint a „konzervatívabb” és „keresztényibb” pártot. Az olyan hagyományos keresztény értékeket, mint az igazság és a jótékonyság, ma liberálisnak és világinak tekintik.

Fel kell tegyük a kérdést, hogy miért mutatnak a hagyományos vallások olyan kevés ellenállást azoknak az értékeknek az átértékelésével szemben, amelyek meghatározó jelentőségűek voltak a világunkban. A történet összetett és én most csak egyetlen tényezőt szeretnék kiemelni, az iparosodást. A hagyományos vallások mindegyike az ipari forradalom előtt jött létre és alakította ki tanításait.

A munka termelékenysége évezredeken át mindig csak kicsit növekedett. Ez azt jelentette, hogy az emberek munkába fogták a szél és a víz erejét valamint az állatokét is, és fejlesztették a technikát és a gazdasági vállalkozások szervezettségét is, azzal az eredménnyel, hogy adott mennyiségű emberi erőfeszítéssel javak és szolgáltatások nagyobb mennyiségét lehetett létrehozni. Ezek a változások azonban apró lépésekben történtek. Nem befolyásolták azt, hogy az emberek hogyan gondolkodtak a gazdaságról. Ez a gondolkodás azon a feltételezésen alapult, hogy egy adott népesség által létrehozott javak összessége viszonylag állandó. Ha valaki többet szerzett meg magának, ez azt jelentette, hogy másoknak kevesebb fog jutni.

A középkori keresztények nem érveltek a javak egyenlő elosztása mellett, törekedtek azonban arra, hogy az elosztás valamennyire arányosan történjen. Ha valaki arra törekedett, hogy több jusson neki, mint ami jár neki, ez azt jelentette, hogy ezáltal mások nem juthatnak hozzá ahhoz, ami nekik járna. A kapzsiság ennek megfelelően halálos bűnnek számított. A vallásos tanítók igazságos árakról beszéltek, amelyek a javak termelőinek igazságos díjazást jelentenek úgy, hogy a vevőknek se kelljen aránytalanul sokat fizetniük. Felismerték a különböző társadalmi és gazdasági osztályok létezését és megpróbálták elérni azt, hogy azok, akiknek hatalmukban állt elnyomni a szegényeket, ne tehessék őket nincstelenné. Természetesen voltak hatalmas igazságtalanságok a középkori keresztény világban is. Az erkölcsi tanítás azonban nem volt teljesen hatástalan. Az, hogy mások tiszteletét kivívják, a javak felhalmozásától eltérő irányba motiválta az embereket.

Bár a gazdagság elutasítása és az önkéntes szegénység vállalása nagy tiszteletben állt, és ezt el is várták a keresztény szolgálatban állóktól, senki nem kedvelte a kényszerű szegénység szélsőséges formáját, ami ennek ellenére széles körben elterjedt volt. A vallásos tanítók mindnyájan szerették volna bőkezűbben betölteni az alapvető emberi szükségleteket. Úgy gondolták azonban, hogy ez egyszerűen nem lehetséges.

Az ipari forradalom gyors változást hozott abban, hogy megmutatta: az emberi munka sokkal hatékonyabb lehet. A fosszilis tüzelőanyagokból nyert energiát, az új gépeket és az új termelés megszervezésének új módszereit alkalmazva a javakból sokkal többet lehetett megtermelni ugyanazzal a munkaerővel. Ez, úgy tűnt, lehetővé tette, hogy a javakból elvileg elég álljon rendelkezésre ahhoz, hogy minden szükséget és sok kívánságot is betöltsön. Aligha lett volna lehetséges erkölcsileg érzékeny embereknek ellenezni ezt az előrelépést az emberi történelemben.

A kérdés csak az volt, hogy hogyan alkalmazzák ezt az új felfedezést. Nagy általánosságban fogalmazva úgy tűnt, hogy két lehetőség nyílt azok számára, akik feltették maguknak ezt a kérdést. Az iparosodást az emberek vagy nagyrészt az államon keresztül hajtják végre, vagy pedig a magánszektorra bízzák. Az első lehetőség a szocializmus, a második a kapitalizmus. A hagyományos vallásos és kulturális értékek általánosságban az első lehetőséget támogatták, az első igazi sikert azonban a kapitalizmus aratta, és az idő során sokkal hatékonyabbnak bizonyult a növekedés elérésében. Bár sok keresztény előnyben részesítette a szocializmust, a kapitalizmus sikere azt eredményezte, hogy a legtöbben inkább ezt a lehetőséget fogadták el.

A kapitalizmus előtti kapituláció óta a keresztény erkölcs hangja gyakran csak elfojtottan és zavarban szólal meg. Továbbra is ellenzi a „kapzsiságot”, viszont másképp definiálja annak érdekében, hogy az ellenállás csak a vagyonhoz való túlzott egyéni ragaszkodásra vonatkozzon, amely a kapzsi ember szellemi életében okoz belülről kárt. Nem száll szembe azonban az olyan elmélettel és gyakorlattal, amely egyre nagyobb vagyon megszerzéséhez, sőt a gazdagságból való egyre nagyobb részesedéshez vezet.

Az utóbbi értelemben vett kapzsiság az, ami a kapitalizmust működteti. A keresztények nem veszik a bátorságot arra, hogy ezt elítéljék. Az erkölcsi tanításaik nagyrészt arra korlátozódnak, hogy az embereket felszólítják arra, hogy törődjenek azokkal, akik szükséget szenvednek vagy brutális kegyetlenkedés áldozatai. Csak néhányan kritizálják a rendszert magát általánosságban. A „fejlett” társadalmakban az iparosodás megemelte az emberek többségének az életszínvonalát, és a legtöbben azt feltételezik, hogy ugyanezt elérheti a fejletlen és fejlődő társadalmakban is. És megint csak oda jutunk, hogy az iparosodás legsikeresebben a kapitalizmuson keresztül valósult meg.

Az ökonomizmus másik oldala a fogyasztói mentalitás. Az ipar csak akkor tud javakat termelni, ha van rájuk kereslet. A kereslet pedig nem a szükségletektől függ, hanem az emberek vásárlóerején és vásárlási szándékán. A minél több vásárláshoz viszont az kell, hogy még azok az emberek is, akiknek megvan mindenük, ami egy kényelmes élethez szükséges, több dologra vágyakozzanak és fizessenek is érte. Az elmélet szerint ahogy ezt teszik, a gyárak több embert tudnak foglalkoztatni és a valóban szegények száma csökkenni fog. A növekedést úgy ábrázolják, mint a dagályt, ami megemel minden kisebb és nagyobb hajót és csónakot egyaránt. Ebből következik, hogy támogatni kell az emberekben a vágyat arra, hogy az anyagi javakból egyre többet szerezzenek meg, ami mélyen ellentétes a józan takarékosság hagyományos erényével. Hogyan tiltakozhatnának azonban a hagyományos vallási gondolatok képviselői egy olyan rendszerrel szemben, amelyben a munkanélküliséget és a szegénységet csak a javak folyamatos megszerzésén keresztül lehet csökkenteni, mégpedig úgy, hogy olyan emberek szerzik meg azokat, akiknek nincs is rájuk szükségük?

3. A pénzügyi és ökológiai válságra adott válaszok

Mára a helyzet megváltozott és a hagyományos vallás új szerephez juthat. Két válság kényszerítette ki az emberek figyelmét. Egyrészt a pénzügyi intézetek túl messzire mentek a kockázatos játékukban és a legnagyobb buborék, amit a világ valaha is látott, kipukkadt. Eközben a környezetvédők fenntartásai a gazdasági növekedésnek a környezetre gyakorolt hatásaival kapcsolatban új erővel törtek felszínre a klímaváltozás illetve a klímaváltozásból fakadó következmények témájában. Mind a két válság súlyos kérdéseket vet fel azokkal a neoliberális elméletekkel kapcsolatban, amelyek alapján az ökonomizmus istenét igyekeznek szolgálni.

Egy olyan hatalmas vallás azonban, amelyben sok ember szocializációja mélyen gyökerezik, nem dől össze akkor, ha az istenét kihívás elé állítják. Számos problémára rámutattak már az Ábrahám Istenéhez kapcsolódó hagyományos vallásokkal kapcsolatban is, de ettől a judaizmus, a kereszténység és az iszlám nem dőlt össze. Előfordult, hogy megváltoztatták az Istenről alkotott nézeteiket, és az is, hogy továbbra is ragaszkodtak azokhoz a dogmákhoz, amelyekkel kapcsolatban súlyos kételyek merültek fel. Hasonlóképpen a világ vezetői, még akkor is, ha változtatnak a politikájukon, továbbra is a gazdasági növekedés istenét imádják, az emberek pedig továbbra is a fogyasztói mentalitást követik.

Nézzük meg először a pénzügyi összeomlást. A gazdasági növekedés vallása eredetileg a termelés növelését állította a középpontba. Azonban a gazdagok vágyakozása a további növekedés után meghaladta a gazdaság teljesítőképességét. A nagy pénzügyi központok elérték, hogy a kormányok a privatizáción keresztül a rendelkezésükre bocsássák minden vagyonukat. De még ezzel sem érték be.

Hogyan folytatódhatna a növekedés, amikor már nem lehet több valóságos dolgot megvásárolni a világon? A válasz az, hogy virtuális módon. Az üzleti főiskolákon végzett legjobb és legintelligensebb szakemberek kitalálták, hogyan lehet tovább növelni a virtuális gazdaságot a végtelenségig anélkül, hogy a valós gazdaságban ténylegesen növekedés történne. A virtuális gazdaság növekedése mintegy ötszöröse volt a valós gazdaságénak. A világ papíron vagy elektronikusan létező gazdagsága ezáltal a valós gazdagsághoz képest teljesen aránytalan növekedésen ment át. A gazdasági növekedés imádatát abszurd végletekig fokozták és ennek logikus, nagyon is valóságos következményeit kellett megtapasztaljuk. A részvények árának esése önmagában eltörölte ennek a virtuális gazdagságnak a 40%-át.

Ez olyan előzmények nélküli fejlemény, ami arra utal, hogy nagyon komoly baj történt. A válasz mégis leginkább az, hogy megpróbálják a gazdagságot – beleértve a pénzügyi szektort is – visszahelyezni a helyére, vagyis arra a pályára, amin eddig haladt. Az erre a célra fordított összeget aránytalanul magasak a korábban bármikor elköltött összegekhez képest. Dollármilliárdok ezreiről van szó. Nem is igen vitatja senki, hogy ilyen hatalmas pénzösszegeket kell most erre a célra felhasználni. Azzal kapcsolatban azonban már komoly nézeteltérések vannak, hogy ezt a pénzt hogyan kellene elkölteni.

Van még egy másik vitatott kérdés is. A növekedés imádói közül ma már sokan beismerik, hogy a szabályozatlan pénzügyi rendszerhez való ragaszkodás is hozzájárult a csődhöz. Készek elfogadni kormányzati korlátozások és szabályok bevezetését. Néhányan még abba is belemennének, hogy a nagy befektetésekért cserébe az állam egyes pénzintézetekben tulajdoni hányadhoz juthasson, legalábbis átmeneti időre. Ez komoly változásokat jelent a neoliberális gondolkodásban, ezért más közgazdászok erősen ellenzik az ilyen „eretnekségeket”. De akár történik jelentős változás az elméletben arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megújítani a gazdasági növekedést a pénzügyek területén, akár nem, mindenki továbbra is elkötelezett híve marad az igazi célnak, a gazdasági növekedésnek, amelyet senki sem kérdőjelez meg nyilvánosan.

A környezetvédők már egy ideje figyelmeztetnek rá, hogy a gazdasági növekedés kezdi feszegetni azokat a határokat, ameddig a természetes környezet még be tudja tölteni a szükségeinket. Két érvük igen fontos szerepet játszik a nyilvános vitákban. Az egyik az, hogy a gazdaságunkat elsősorban az olaj működteti, de az olajból hamarosan hiány fog jelentkezni az egyre növekvő igényekhez képest. A másik pedig az, hogy az iparosodott gazdaság felelős a légkör kémiai összetételében bekövetkezett változásokért. Általában elismerik, hogy ezek a következmények negatívak.

A hagyományos közgazdasági tanok szerint nem kell aggódnunk egyes természetes erőforrások kimerülése miatt. Ahogy ezek a források kezdenek kimerülni, az árak egyre magasabbak lesznek. Az árak emelkedése pedig azt eredményezi, hogy a felhasználók új eljárásokat fejlesztenek ki, hogy az erőforrásokat hatékonyabban tudják felhasználni. Emellett a nehezebben hozzáférhető és az alacsonyabb minőségű készleteket is elkezdik kitermelni, valamint alternatív forrásokat fejlesztenek ki a szükségletek kielégítésére. A piac működése, mintegy varázsütésre, hamar megoldja a problémát. Az olaj esetében a technikai fejlődés majd megtalálja az új energiaforrásokat, ahogy az olajkészletek kezdenek kimerülni.

Ez a mechanizmus a múltban már sok esetben jól működött. Ma azonban a műszaki szemberek figyelmeztetnek arra, hogy a probléma olyan méreteket ölt, amivel a piac működésén alapuló megoldások már valószínűleg nem képesek megbirkózni. A közgazdászok általában jobban bíznak a műszaki szakemberekben, mint amennyire azok bíznak a saját képességeikben arra vonatkozóan, hogy képesek lesznek megfelelni a közgazdászok elvárásainak. A kormányok úgy határoztak, hogy nyomást kell gyakorolniuk a piacokra, hogy a piaci mechanizmusok működésbe lépjenek, mielőtt az árakon keresztül megérkezne a jelzés.

A műszaki lehetőségek fejlesztése során szembe kell nézni tehát azzal a kihívással, hogy elegendő energiát biztosítsanak a gazdasági élet további fejlődéséhez, amit tovább bonyolít az, hogy a környezetszennyezés csökkentése is egyre nagyobb gondot okoz, különösen abban a tekintetben, hogy sikerüljön elkerülni a klímaváltozásban jelentkező katasztrofális hatásokat. Megújult az érdeklődés az atomenergia után, ez azonban ellenállásba ütközik, a hosszú távú kockázatok miatt. Az autók működtethetők elektromos árammal és így sokkal kevésbé károsítják a környezetet, az elektromos áram termelése viszont szinte mindig szennyezi a környezetet vagy más módon árt a környezetnek.

Annak a felismerése, hogy a gazdasági növekedés természeti katasztrófákat okozott már eddig is, és újabb, még súlyosabb katasztrófákkal fenyeget, más fajta következményekkel járt. A növekedés felvilágosultabb imádói hangsúlyozzák, hogy a növekedésről alkotott felfogásukat érdemes felülvizsgálni. A hagyományos gazdasági elméletek szerint a növekedés egyik fajtája éppen olyan jó, mint a másik. Emiatt a növekedés imádói a legutóbbi időkig nem vettek tudomást a növekedés negatív következményeiről. A növekedést elsősorban a piaci tevékenységeken és az állami kiadásokon keresztül mérték. Ezek pedig általában megnőnek például a háborúk és földrengések következményeiként is. Az ilyen költségeket beleszámítják a bruttó nemzeti össztermékbe, a pusztítás okozta károkat azonban nem vonják le belőle. Hasonlóképpen, a klímaváltozás negatív következményeit nem veszik figyelembe a számításaik során, viszont a változás kezelésének extra költségeit olyan tényezőnek tekintik, ami hozzájárul a növekedéshez.

Továbbra se nagyon foglalkoznak azzal, hogy a gazdasági növekedés mérésének módszereit megváltoztassák, bár a vezetőink közül sokan rájöttek már, hogy az ipari fejlődés okozta környezetszennyezés az emberiség jövőjét fenyegeti. Bár a közgazdászok közül néhányan még mindig ellenállnak minden komolyabb változásnak, a legtöbb politikus felismerte már, hogy a növekedésnek kevésbé környezetszennyező formában kell folytatódnia, sőt már a környezetszennyezés jelenlegi szintje sem folytatható. Más szavakkal az a gazdasági növekedés, amelyet méltónak tartanak, arra hogy továbbra is ragaszkodjanak hozzá és tiszteletük tárgya legyen, a növekedés kevésbé környezetszennyező változata.

Minden lényegesebb változás annak megértésében, hogy milyen istent is szolgálunk mi emberek, történelmi jelentőségű, és ez a változás kezd hatást gyakorolni arra, hogy mi is történik a világban. Komoly kétségek vannak azonban azzal kapcsolatban, és ennek mostanában kezdenek hangot adni, hogy vajon ez a változás elegendő lesz-e ahhoz, hogy megmeneküljünk annak a katasztrofális következményeitől, hogy már hosszú ideje a gazdasági növekedést szolgáljuk. Az időjárásban jelentkező változás csak egyike ezeknek a következményeknek, de önmagában már ez is az emberi társadalom összeomlásához vezethet. Nem valószínű, hogy a környezetszennyezés növekedésének mérséklése, ami a gazdasági növekedés vallásában történő ilyen változás következménye lehet, elegendő lesz a katasztrófa elkerüléséhez.

Láthatjuk, hogy miközben viták folynak arról, hogy hogyan szolgálhatnánk a legjobban az ökonomizmus istenét, erről a vallásról magáról eddig nemigen folyt komoly vita a nyilvánosság előtt vagy politikai szinten. A háttérben azonban felmerülnek különböző kérdések, és egy nyilvánvaló válság során némi esély mutatkozik arra, hogy a radikálisabb javaslatok is meghallgatásra találjanak. Méltó-e az ökonomizmus istene arra, hogy szentnek és minden racionális kritikán felülállónak tekintsük? Arra kell most törekednünk, hogy a pénzügyi rendszerünket visszaállítsuk a korábbi pályára? Arra kell-e fordítsuk az energiánkat, hogy a gazdasági termelés tovább növekedjen, még akkor is, ha tudjuk, hogy az igen súlyos katasztrófák elkerülését ez nagyon megnehezíti, vagy egyenesen lehetetlenné teszi?

Amikor a keresztények elfogadták kívánatos célként a gazdasági növekedést és mindazt, ami a növekedés létrehozásához szükséges, ezt abból a meggondolásból tették, hogy ez hasznára lesz az embereknek általában, és ezen belül a szegényeknek különösen is. A növekedésre még mindig szükség van egyes helyeken, hogy biztosítsák a valóban szükséges javakat és szolgáltatásokat. Az igazi cél azonban az emberek jóléte kell legyen és nem a növekedés önmagában. Ha az életkörülmények javítása az oka annak, hogy támogatjuk a gazdasági növekedést, akkor miért nem inkább az életkörülmények javítása a célunk? A közgazdászoknak még mindig lehetne szerepe abban, hogy vezessenek bennünket ezen a területen, azonban nem lennének többé önjelölt teológusaink, akik megtanítják nekünk azt, hogy a gazdaságnak hogyan kell növekednie. A történészekkel, a pszichológusokkal, a szociológusokkal, sőt még a hagyományos vallások teológusaival együtt működve végeznék a tevékenységüket.

Ma, amikor megtanuljuk, hogy az emberek merev elválasztása a világ többi részétől elhibázott és katasztrofális következményekkel jár, és amikor olyan dolgokat hangsúlyozunk, mint a „természet jogai”, a célkitűzéseinken is változtatni kell. Nem törekedhetünk kevesebbre, mint a világ jólétére. A világ egészét kell szolgálnunk. És ez nem jelentheti csak a mostani jólétét, hanem a jövőbenit is, vagyis a fenntartható jólétet. Egyesek ezt az istent „Gaia”-nak hívják.

Ha gazdasági növekedés szolgálatáról áttérnénk Gaia szolgálatára, különös tekintettel arra, hogy törődjünk annak emberi lakóival, ez mélyreható gyakorlati következményekkel járna. Komoly gondolkodást és kutatást tenne szükségessé azzal kapcsolatban, hogy mit jelent az emberi jólét valójában. A kapcsolat közte és a gazdasági növekedés között sokkal kevésbé közvetlen vagy világos, mint ahogy azt kétszáz éve gondoljuk. Van, amikor a gazdasági növekedés az emberi jólét növekedésével párhuzamosan történik. Előfordul azonban, ahogy az az elmúlt fél évszázad során történt, legalábbis az Egyesült Államokban, hogy a növekedés az emberi jólét hanyatlásával járt együtt. Az emberi boldogságról készült egy felmérés nemrégiben, ami azt mutatta, hogy a világon a legboldogabb emberek szegénységük ellenére a nigériaiak.

Jelenleg csak egyetlen ország van a világon, Bhután buddhista királysága, amelynek deklarált célja nem az emberek anyagi jóléte, hanem a boldogsága. Ez mindenképpen értelmesebb cél. Ha a gazdasági növekedés nem tesz minket boldogabbá, akkor miért tegyük azt nemzetünk céljává? Ma már tudjuk, vagy legalábbis tudnunk kellene, hogy a növekedés imádata elkerülhetetlenül szörnyű természeti katasztrófákhoz vezet. Csalóka az az ígéret, hogy ha hűségesen szolgáljuk ezt az istent, akkor annak jutalma az általános jólét lesz. És ma már azt is tudjuk, hogy a fogyasztás mennyiségén keresztül mért jólétnek nem sok köze van az emberek boldogságához és valóságos jólétéhez.

Mi az tehát, ami valódi jóléthez és boldogsághoz vezet? Természetesen vannak alapvető fizikai szükségletek, amelyeket a gazdaságnak be kell töltenie. Ezen túl azonban az emberi közösség minősége jóval fontosabbnak tűnik, mint a javak mennyisége. Embertársaink megbecsülése, a közösségünk életében betöltött tiszteletreméltó hely, az hogy szeressünk és bennünket is szeressenek – ezek az emberi jólét fő tényezői. Az is fontos, hogy olyan munkánk legyen, ami érdekes, jelent némi kihívást, és amelyen keresztül ki tudjuk fejezni a kreativitásunkat. Valószínűleg az is fontosabb a nem is igazán szükséges világi javaknál, hogy egy olyan egészséges környezetben éljünk, amelyet szeretünk. Egy társadalom mindezekkel elő tudná segíteni az emberi jólétet, úgy hogy az nem kerülne sokba és nem károsítaná a környezetet. Az egészséges bioszféra helyreállítása lehetséges lenne önmagáért és az emberi lakóinak a kedvéért is. Ami valóban jó egy társadalomnak, az fenntartható is kell legyen.

Sajnos, azok, akiket progresszív és környezetvédelemre figyelő tartó vezetőknek tartunk, még mindig egy hamis istent imádnak. Megpróbálják megújítani a gazdasági növekedést azáltal, hogy a pénzügyi világ mechanizmusait helyreállítják, és új energiaforrásokat találnak. Ezek miatt az erőfeszítések miatt csak tovább halasztódik azoknak a radikális alternatíváknak a keresése, amelyek egyedül képesek lennének megmenteni bennünket. Nem tudjuk, hogy van-e rá idő, hogy egy olyan társadalmat valósítsunk meg, amelynek célja a valamennyi tagjának jóléte. Lehet, hogy már visszafordíthatatlanul tönkretettük a környezetünket. Nem könnyű optimistának lenni. Mindenképpen fontos azonban, hogy az igaz Istent imádjuk, és ne adjuk magunkat át a kétségbeesésnek.

Felvetettem, hogy igen hasznos lenne, ha a gazdasági növekedés imádása helyett Gaiát helyeznénk a középpontba. Viszont azt is meg kell mondjam őszintén, hogy én magam nem imádom Gaiát. Azért tartom ezt fontosnak megemlíteni, mert a Föld mint realitás, és a Föld jólétének fontossága annyira nyilvánvaló a számunkra, hogy ez lehetőséget nyújthat arra, hogy még a makacsabb emberek gondolkodását is elmozdítsa ebbe az irányba.

Én a magam részéről továbbra is azt imádom, akit Jézus úgy nevezett, hogy „Abba” vagyis „Papa”. Mivel apámat én is „Papának” szólítottam, szeretem ezt a fordítást. Az „Abba” és a „Papa” szavak olyan hangokból épülnek fel, amelyeket a babák először megtanulnak kiadni. Az, hogy Jézus ezen a néven szólította meg Istent, számomra azt mutatja, hogy nem csak úgy gondolt Istenre, mint a seregek mindenható urára. A legfontosabb dolog Isten és az Istennel való kapcsolatunk tekintetében a szeretet. Isten szereti minden teremtményét, és különösen szeret minden embert. Senkit nem kivétel ez alól. Isten nem kárhoztat bennünket annak ellenére, hogy a világ tele van gonoszsággal, többek között azzal a gonoszsággal is, hogy a gazdasági növekedést imádjuk Isten helyett. Akik Isten imádják, azokat Ő arra hívta el, hogy hozzá hasonlóan a megbocsátás és a befogadás szellemében éljenek. Az az elhívásunk, hogy törődjünk azokkal, akik gonoszt cselekednek, éppen úgy, ahogy azokkal, akik jót tesznek.

Amit egymással teszünk, azt igazából Jézus „Papájával” tesszük. Ez igaz arra is, amit Abba legkisebb teremtményével teszünk. Abba itt van közöttünk, munkálkodik bennünk és rajtunk keresztül azért, hogy Isten uralmát megvalósítsa. Ezt általában „Isten országának” fordítják, és mivel Jézus sosem beszélt úgy Abbáról, mint királyról, én is jobban szeretek úgy gondolni rá, mint az „isteni közösségre”.

Jézus egyértelművé tette, hogy nem szolgálhatjuk egyszerre a gazdagságot és Abbát. Jézus figyelmeztetése ellenére, sokan mi magunk, keresztények is megpróbáltunk mind a kettőnek szolgálni. Nem jártunk sikerrel, ahogy ezt már Jézus előre megmondta, és a föld most drága árat fizet a hűtlenségünkért. Együtt, közösségként, Abba tékozló gyermekei vagyunk, akik idegen isteneket imádtak. Ahogy azt a tékozló fiú történetében is látjuk, Abba örül, amikor visszatérünk hozzá és végre beismerjük, hogy mennyire ostobán cselekedtünk.

Abba imádása, akárcsak Gaia imádása, ahhoz vezet, hogy munkálkodjunk minden teremtmény jólétén, és különösen az emberek jólétén. Ma, amikor a gazdasági növekedés imádása és szolgálata miatt katasztrófák fenyegetnek bennünket, mélyreható, radikális bűnbánatra és megtérésre van szükségünk. Bárcsak megtörténne, hogy legalább néhányan azok közül, akik azt mondják, hogy „Uram, uram”, megújítanák a gondolkodásukat azzal kapcsolatban, hogy mit jelent a gyakorlatban, a mai világban Abbát, Jézus „Papáját” imádni és szolgálni.

Fordította Dezsényi István (cc) www.religion-online.org

Tetejére

(cc) Apológia Kutatóközpont