Apológia > Kultúra > Média PDF verzió (160 KB)

Madonna: a posztmodernitás ikonja

Bevezetés

Néhányan talán meglepődnek ennek az írásnak a címén. Valóban sok keresztény megkérdőjelezné egy popsztár vizsgálatának az értékét: "Egyáltalán mi építőt találhatunk ebben a témában?", pedig Madonna korunk jelentős képviselője. Azáltal, hogy megnézzük az életét, és azt, amit jelképez, sokat tanulhatunk kultúránk értékeiről és gyengeségeiről. Sőt, talán saját magunkról is. Madonna lett az egyik legsikeresebb és leghírhedtebb női énekes, akit a világ valaha is látott. A The Times így írt róla 1991-ben: "A hír, miszerint Madonna épp most kötötte meg az alkut, amely őt teszi a pop-ipar történelmének legjobban fizetett előadójává, csak megerősíti, amit eddig is tudtunk, hogy ő a bolygó legnagyobb sztárja." Még a higgadtabb Sunday Telegraph is felismerte benne a "kor női ikon"-ját.

Tündöklő csillag

1976-ban érkezett New Yorkba, tizennyolc évesen, 35 dollárral a zsebében. Csupán nyolc évvel később már megdöntötte a New York-i Radio City Music Hall pénztárának rekordját a leggyorsabb jegyeladással, amit valaha is megértek: 17622 jegyet adtak el 34 perc alatt. Az egész turné jegyeit, mely a Like a Virgin című albumát népszerűsítette az Egyesült Államok 27 városában, 2 óra alatt adták el. Hét első helyezett, huszonhat, a legjobb öt közé került szólószáma, és hét első helyezett albuma van. Egymás után tizenhat, a legjobb öt közé jutó száma (top five) megdöntötte az amerikai rekordot, amelyet eddig a Beatles tartott. 85 millió albumot adott el világszerte, többet, mint bármely női énekes eddig a történelemben. Személyes vagyona bőven meghaladja a 70 millió dollárt. Egyetlen reklámért 5 milliót kapott a Pepsi cégtől. Pillanatnyilag a Time Warnerrel áll olyan szerződésben, amelyet 60 millióra becsülnek. Való igaz, hogy a népszerűsége kopott az utóbbi években, de a nyolcvanas éveket és a kilencvenes évek elejét egyértelműen uralta. Nem kétséges, hogy tündöklően sikeres csillag.

Vitatott sztár

Amilyen sikeres, olyan ellentmondásos is ugyanakkor. A The New York Post újságírója, Ray Kerrison mondta róla a következőket: "Bármit meg fog tenni, mondani, hordani, kigúnyolni, becsmérelni, csak hogy magára vonja a figyelmet és pénzt csináljon belőle. Ő a kor kvintesszenciája, jelképe: saját vágyainak élő, szentségtörő, szégyentelen, üres." Michael Ignatieff így nyilatkozott: "Beletörődöm, hogy minden magazin borítóján az ő arcát látom, nem érdekel, hogy obszcén, még azt sem bánom, hogy nem tud énekelni, táncolni, rossz színész és mégis a leghíresebb ember a bolygón. Amit nem bírok elviselni, az az, hogy művésznek tartja magát." Cindy Crawford ezt a megjegyzést tette: "Nem akarok több meztelen képet látni róla. Ha valakinek elintéznivalója van az apjával, ne a világ előtt tegye!" Charles Brenner a The Timestól azt mondta, hogy "hátborzongató érzékkel párosítja az amerikaiak kukkoló vágyát a saját exhibicionista kényszerével". Dr. Sam Jones, a New York-i orvosi egyetem (New York Medical College) orvosa pedig mondta: "Madonna olyan, mint egy 'cukros bácsi', a befolyásolható fiatal lányokat az élvezeteket ígérő ösvényen egy kiábrándító és megalázó életvitelbe viszi bele."

Madonna és a kereszténység

A társadalom Madonna által leginkább támadott része azonban a keresztény közösség. A keresztény jelképek durva használata, felhasználása és a legalantasabb szexuális gyakorlatok folytonos ábrázolása sok keresztény szemében átkozottá tette őt. Video filmjét, a Like a Prayer-t (Mint egy ima) elítélte a Moral Majority istenkáromlásnak, az American Family Association pedig sértőnek bélyegezte. Ennek eredményeként sok amerikai tévétársaság megtagadta a vetítését. A Blond Ambition (Szőke ambíció) nevű turnéját Olaszországban a Vatikán ellenezte, a Justify My Love (Igazold a szerelmem) című videó filmje pedig olyan sértő volt, hogy a BBC, sőt még az amerikai MTV is betiltotta (ami már jelent valamit!). De nem minden keresztény ítéli őt el. A zenekritikus Karl Dallas ezt mondja: "... ami engem megfogott, az az erőteljes professzionalizmus, a tisztelete azok iránt az imázsok iránt, amelyeket szétszedett és összerakott a szemünk láttára, és a mély integritás. És különben is, mi az istenkáromlás? Mindig olyan furcsán hat nekem, amikor ez a vád oly könnyen csúszik ki olyanok száján, akik állításuk szerint olyan valakit követnek, akit épp egy ilyen vád alapján végeztek ki... Eleddig nem is tett sokkal többet, mint használta Istentől kapott talentumait, és fölborzolta vele egy kicsit a kedélyeket. Egy jó katolikus lányt önmagában ezért üdvözölni kell, nem pedig befeketíteni."

Mindenesetre azok is, akik kezük-lábukat törték, hogy méltányolni valót találjanak benne, elnémultak a múlt karácsonyi könyve kiadásakor. A címe: Sex, és masszív médiahírveréssel dobták piacra. A lehető legszemléletesebben festi le az elképzelhető legalantasabb szexuális gyakorlatokat. Maga a tény, hogy egy ilyen pornográf könyvet a Time Warner karácsonykor dobott piacra, jogosan indította James Dobsont arra, hogy a következőket mondja: "...a leggyalázatosabb dolog, ami életem során történt".

Madonna előélete

Ki is tehát ez a figyelemre méltó nő, ez az ellentmondásos nő? Olasz bevándorló családban született Silvio és Madonna Ciccone gyermekeként 1958-ban, Michigan-ben. A nevét az anyjától kapta, tehát nem művésznév. Ő volt a legidősebb lány, és anyja korai, mellrákban történt halála – még csak hat éves volt akkor – alapvető változást hozott az életébe. Felnőtt szerepbe került, neki kellett segítenie a ház és egy nyolcgyerekes család vezetésében. Apja, a keményen dolgozó mérnök, mindent megtett, hogy a gondjukat viselje és összetartsa őket, de szinte elkerülhetetlen volt, hogy újra nősüljön. Ezt pár éven belül meg is tette, és Madonna bevallotta, hogy keservesen neheztelt a mostohaanyjára, Joan-re. Szigorú katolikus család voltak, a gyerekek mindennap mentek misére abban a katolikus iskolában, ahová jártak. A katolikus nevelés merevsége uralta élete korai szakaszát, ami után nem meglepő, hogy fellázadt a körülményei ellen, bár azt is tudnunk kell, hogy kiskorában mélyen vallásos volt, és apáca akart lenni.

Bár Madonnára úgy emlékeznek a középiskolájában, mint népszerű lányra, akiknek sok barátja volt, saját bevallása szerint mindig is egy kicsit kívülállónak érezte magát a szülővárosában. Kiskorától fogva nagyon szeretett volna táncolni, és nyomásra engedte is az apja, hogy balett-órákat vegyen. A tanára azonnal felismerte a tehetségét, és további tanulása eredményeképpen felvételt nyert a Michigani Egyetemre. A kurzust mégsem fejezte be, mert nagyon csábította New York. Egy repülőjeggyel és 35 dollárral a zsebében, a sztárság álmát dédelgetve vágott neki a "Nagy Almának". Részmunkaidős állást talált hamburgersütödékben, alkalmi aktmodellséget vállalt, és bejárta a New York-i táncklubokat, ahol találkozott egy csapat nagyon tehetséges és befolyásos DJ-vel és zenésszel – és ezzel megkezdődött a zenei pályafutása.

Példakép? Tükörkép?

Ez az írás nem vállalkozhat zenéjének vagy zenei karrierjének az elemzésére. Nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy ezt felajánlhatnám, mivel nem hallgatom a zenéjét, és végképp nem tartozom a rajongói közé. Tehát nem kísérlem meg felbecsülni művészi képességeinek a hitelességét. És nem is igazán érdekel a "valódi" Madonna. Az emberek gyakran megpróbálnak a szemfényvesztés mögé kukkantani, hogy megfejtsék az igazi személyiségét. Történetesen éppen ez a szemfényvesztés, a Madonna-mítosz az, ami engem érdekel. Végül pedig nem kívánom pusztán katalogizálni a keresztényietlen vagy erkölcstelen dolgait, amelyeket hisz vagy tesz... Gondolom, ezek meglehetősen nyilvánvalóak. Érdeklődésem onnan származik, hogy pár évvel ezelőtt áttekintettem egy magazint, amely Madonnát az első számú női példaképnek tekintette a fiatalok számára. Valamivel később egy másik felmérésről is olvastam, amelyben fiatal lányokat kérdeztek meg, hogy kit tekintenek példaképüknek. A két listavezető Madonna és Diana hercegnő voltak – az imázsok szembeötlő ellentéteként. Ez keltette fel az érdeklődésemet ez iránt a nő iránt, aki mint kulturális ikon, korunk terméke és jelképe.

Az ikonok szent képek, az emberek vallásosságának tárgyai, és mint ilyenek, a legmagasabb ideáljainkat és értékeinket képviselik. Amikor Madonna a 80-as évek közepén kihozta a Material Girl (Anyagi / Érzéki lány) című szólólemezét, sokan úgy kommentálták az eseményt, hogy az összefoglalja az évtized szellemiségét: a kor materializmusát. Én történetesen azt gondolom, hogy Madonna ennél többet képvisel. A Madonna-mítoszra szeretnék figyelni, és azt megmutatni, hogy hogyan működik számunkra tükörként, nemzedékünk és kultúránk tükreként.

Az imázs-használat

Első megközelítésre megdöbbentő Madonna imázshasználata. Madonna úgy jeleníti meg a klisét, ahogy a médium az üzenetet. A fellépéseit kemény munkával teljes ellenőrzése alatt tartja. Ő írja a dalokat, ő csinálja a zenét, a koreográfiát és ő táncol, ő tervezi meg a díszletet, és még a make-up-ját és jelmezét is ő maga tervezi. Teljes mértékben, megszállottan ellenőrzése alatt tartja a fellépéseit, és mindent, amit csak tesz: a filmeket is, amikben játszik. Minden egy kiszámított imázsról árulkodik. A nyilvánosságot, a hirdetést és a médiát is kivételes okossággal használja fel imázsának eladásához. Martin Amis ezt így kommentálta: "Ő az önelégült posztmodern jelenség. Még a nyilvánossága is nyilvánosságot kap. A szabályozott illúzió mesterműve." Richard Morrison a The Times-tól a következőt mondja róla: "A Madonnához és Jacksonhoz hasonlóak célja olyasmi, amit csak a teljes énközpontúság névvel illethetünk: szerepléseik minden vonatkozását irányítják, és arra törekednek, hogy elmossák azt a határt, ahol a művészet végződik és a valóság kezdődik. Szerepléseik magukban foglalják a magánéletüket, és fordítva." Nemcsak Madonna, hanem a kultúránk számára is központi jelentőségű az imázsnak és valóságnak ez az egybemosása. A nyilvános és a magánszemély egyesítése, a különbségek elmosása, olyannyira, hogy végül minden imázzsá válik, és a valóság közben elvész. Madonna egész élete az imázsának prezentálása körül forog.

Az In Bed with Madonna (Madonnával az ágyban) című dokumentumfilmjében egy klip bemutatja, amint orvoshoz megy a hangját ellenőriztetni. A filmfelvevő végig jelen van, és mindent rögzít, ami ott történik. Warren Beatty, az akkori barátja, mélyre látóan kommentálja a helyzetet. Amikor az orvos megkérdezi: "Akarja, hogy kikapcsolják a kamerát?", és ő elutasítja, Beatty azt mondja: "Miért akarnál bármit is mondani kikapcsolt kameránál? Mi értelme a létezésnek? Nem akar semmit mondani kikapcsolt kameránál, nem akar kamera nélkül élni."

Az imázsok áldozata

Madonna sok szempontból a saját imázsának az áldozata. Teljes egészében az imázs mesterségesen alkotott valóságában él. Ez újabb érv amellett, hogy ne érdekeljen a mítosz mögött lévő igazi Madonna, mert nem hiszem, hogy olyan létezik. Úgy vélem, annyira elmerült az imázsban, hogy a különbség lényegtelen. És ezzel Madonna nincs egyedül. Gondoljunk csak technológiai korszakunk hihetetlen fejlődésére és a média hatására: az imázs egyre jobban uralja az életünket. A politikában a stílus veszi át a tartalom helyét, a kereskedelemben a csomagolás és hírverés veszi át a minőség helyét, a társadalomban az számít, hogy hogyan nézünk ki, ahelyett, akik vagyunk. A külsődlegességek lépnek a belső valóság helyébe. Nagyon sokan vannak, akik a tévénézésben, a sorozatokban, sportközvetítésekben élik ki magukat. Sokan csatlakoznak valamilyen szubkulturális csoporthoz, felvéve annak imázsát. A dolgok, amiket teszünk vagy mondunk, mind külsődlegesek, igaz valónk pedig elvész. Mint Madonna, csak az imázsnak élünk.

Az imázsok folytonos változása

Van azonban egy másik vonatkozása is az imázsnak: ahogyan azt Madonna használja. Ez pedig az állandó változás. Folytonosan változtatja az imázsait, a prostituálódott jó kislánytól a patyolatba öltözött szűzig, Marilyn Monroe-tól a húszas évek gengszter szajhájáig, a neo-hippitől a tündöklő királynőig, a hermafrodita, hideg robottól a meztelen szexszimbólumig. Imázsa változtatásának képessége elkápráztatja a világot, és ez része a sikerének. Jeffrey Katzenberg, a Walt Disney Studios elnöke ezt mondja erről: "Folyton fejlődik, soha nem marad nyugalomban. Minden második évben egy új kinézettel, önmaga új megjelenítésével, új viselkedéssel, új dizájnnal áll elő. És minden alkalommal sikeres. Ha ez egyszer megtörténik valakivel, rendben van, az talán szerencse. Ha kétszer, az véletlen. Ha azonban háromszor, akkor az illető kiugró tehetség. Egyfajta zseni. Madonna pedig már a hatodik vagy hetedik alkalommal viszi véghez." Ez persze megint a kultúránkat tükrözi. Mindig az újat keressük, egyik imázsról a másikra váltunk, hogy a pillanat gyakorlati szükségeit kielégítsük vagy elvetjük a régit, amikor az unalmassá, problémássá válik, vagy áldozattal járna.

Az imázsoknak való elkötelezetség hiánya

Madonna imázshasználatát bonyolítja egy további összetevő is. Miközben ő az imázsaiban él, elveti az azokkal való teljes azonosulást. Azt mondja, hogy "én mindent idézőjelesen, poénból teszek" – amint ez látható is a Holiday című klipjének a végén, amikor belenéz a kamerába, és kacsint egyet. Ez a fajta játékosság áthat mindent, amit csinál. Az önparódia, a különböző jelentésszintek és az irónia az, amiket folyton-folyvást használ. Bármivel is vádolják, mindig ezt válaszolja: "Hát nem értik, ez mind ironikus... ne vegyék túl komolyan!" Másrészről viszont azt akarja, hogy higgyünk az imázs valódiságában: "Amit látnak, azt kapják, semmit sem rejtegetek." És így is tesz a "Madonnával az ágyban" című mindent-megmutató dokumentumfilmjében. A hozzáállás ez: "Hadd menjen a felvevő, nincs semmi rejtegetnivalóm."

Ez az imázsokkal való játék, hogy egyrészt az imázsok világában él, másrészt viszont soha nem kötelezi el magát azoknak teljesen, erősen tükrözi kultúránkat. Különösen érvényes ez arra a jelenségre, amit posztmodern társadalomnak nevezünk: hogy elvesztettük a hitünket az objektív igazságban és az abszolútumokban. Elvesztettük a hitünket abban, hogy az életnek létezik egy átfogó értelme, amely minden korban, mindenki számára igaz. Minden csak szubjektív látásmód kérdése. Minden az általunk alkotott világ körül forog. Nincs objektív valóság, csak különböző megjelenési formák vannak. Mármost, ha nincsen objektív valóság, akkor bizonyos értelemben annak a csapdájába estünk, hogy csak imázsként tudunk élni. Csak az alapján tudunk élni, ahol vagyunk, semmit sem tudhatunk arról, ami odakint van. Csakis onnan láthatjuk a világot, ahol állunk, abból a környezetből, abból a szubkultúrából, abból a nyelvi játszmából, abból a konstruált valóságból, abból az imázsból.

Így Madonna is egy bizonyos helyen áll, de természetesen sohasem kötelezi el magát egy bizonyos helyhez, mivel rájön, hogy egy másik alkalommal más helyen fog állni. Nincs elkötelezettség. Ugyanakkor viszont nem tud kimenekülni az imázsából, mivel nincs objektív valóság sem. Ez a posztmodern dilemma. Az a dilemma, hogy nincs egy alap, amire mindannyian ráállhatunk, és azt mondhatnánk, hogy ez valóságos, ez a valóságos jelentés, ez vagyok én. Mivel állandóan a szubjektivitás foglyai vagyunk, egyben az imázsok foglyai is vagyunk. Bár megváltoztathatjuk őket, valójában nem is tudjuk kiküszöbölni folyamatos változásukat, és miért is köteleznénk el magunkat olyasmi iránt, ami változik, ami nem abszolút? Tehát itt van egy ellentmondás: egyfelől soha nem szökhetünk meg az imázsok elől, másfelől soha nem kötelezzük el magunkat irántuk.

Graham Cray, népszerű keresztény író a következőt mondja éleslátóan: "Madonna talán a leglátványosabb példája annak, amit posztmodernizmusnak neveznek. Ez a gyakran használt, ám ritkán definiált kifejezés a modernitásba és a fejlődésbe vetett hit elvesztésére vonatkozik, valamint a múltban és más kultúrákban való kutatásra új értékek és életminták alapjai után. Egy magyarázó egyszer azt mondta, hogy a posztmodernizmust inkább vásárlásnak kellene hívni: a világ olyan mint egy hatalmas áruház, ahol megvehetjük a hozzávalókat, és összeállíthatjuk a saját verziójú valaminket." Amint láthatjuk, nincs átfogó igazság, átfogó elbeszélés. Csak emberek vannak, akik elkülönült szubkultúrákban élnek, ezekből kicsipegethetjük, ellophatjuk a nekünk tetsző dolgokat, és így összeállíthatjuk a magunkét. Cray így folytatja: "Pontosan ez az, amit Madonna tesz, és a keresztény képvilág természetesen a bevásárló listája elején van. A Madonna-jelenség csak a társadalom logikus fejlődéseként érthető meg, amelyből egy értékrendszer már elveszett, de új még nem került a helyére." Elvesztettük a kapcsolatunkat az objektív valósággal, és elsodródtunk az imázsok árjában.

Madonna, a lázadó antihős

Fordítsuk most figyelmünket valami más felé, amit ugyancsak Madonna megfigyeléséből tanulhatunk. Madonna úgy állítja be magát, mint lázadót és tekintélyrombolót, aki újra és újra sokkolni akar. Folyamatosan lázad a tekintély minden formája ellen, legyen az az apja, az egyház vagy a társadalom középosztálya. Gyakran ábrázolja magát szexuális forradalmárként. Íme az antihős szerepe a kultúránkban! A modern hős mindig lázadó, anarchista, aki áthágja a meglevő kereteket. A posztmodern társadalomban minden tekintély, keret, dogma, amely az abszolútumokban nevezi meg alapjait, a gúny és a kiforgatás tárgya.

Madonna a szórakoztató

Madonna célja a dalaival mindig a szórakoz(tat)ás, a fun. Zenéje tánczene, energikus, vibráló. Mindent, amit tesz, nemcsak egy kacsintással menteget: "Nem gondoltam komolyan", hanem ezzel is: "Na, gyerünk, nem kell mindent olyan komolyan venni, szórakozzunk egy kicsit!" És miért is ne? Hiszen úgyis csak két választásunk van, ha az imázsok csapdájába estünk: vagy szembenézünk az értelmetlenséggel, amit tettek a 60-as, 70-es években, vagy pedig ezt mondjuk: "Mivel nincs abszolút igazság, és nincs kiút az imázsok csapdájából, miért ne engedjem el magam, és miért ne élvezzem az életet?! Felveszek egy szerepet, jól érzem magam benne, azután ha unalmassá válik, és nem működik többé, veszek egy másikat!" Amíg a móka tart… Kétségbeesett vidámság. Madonna mondja az oly sokakat sokkoló Sex című könyvében: "Ez képzelgés. Színlelés, rendben? A könyvemmel arra hívom az embereket, hogy feledkezzenek bele egy álomvilágba, és érezzék jól magukat, szórakozzanak jól vele." Ez minden, amit ezekről a szörnyű képekről mond: "Szórakozzanak jól velük!"

Madonna és az önmegvalósítás

Ami ebből a posztmodern hozzáállásból ered, az a radikális individualizmus. Egyedül vagy a saját kis világoddal, ahonnan kikukucskálhatsz. Nincs egy rajtunk kívül létező valóság, ahol közös nevezőt találhatnánk egymással. Minden saját magunkról szól, az önmegvalósításunkról. Mi alkotjuk az imázst, az életünket és a körülvevő világunkat. Választásaink és erőfeszítéseink révén sikeresekké válhatunk. Madonna elképesztően sikeressé vált rendkívüli igyekezete révén. Végletesen munkamániás, kimeríthetetlenül dolgozik mindenen, amibe csak belevág. Az élete építésén, az imázsa építésén, a karrierje építésén... Törekvés és karrierizmus a végletekig hajtva. De mi más választása volna? Csak az általa választott valóság van, "odakint" nincs közös valóság, aminek a részévé válhatna. Csak a saját döntéseid vannak és önmagad, amit teremtettél: önmegvalósítás és individualizmus.

Szörnyű történeteket lehet hallani arról, hogy Madonna hogyan használja az embereket arra, hogy megszerezze, amit akar. Mivel minden körülötte forog, értelmetlen volna másokkal is törődnie. Csak arra jók, hogy kihasználja őket, és arra, hogy segítségére legyenek saját imázsa megalkotásában. Boy George ezt mondja róla: "A szexualitás megszállottja, mivel ez a legerősebb fegyvere." Nem egyszerűen csak romlott, és megrészegült a szextől, ez számára fegyver a céljai elérésére. Amikor először feltűnt, a feministák utálták. Azt hajtogatták, hogy meg kell szabadulni a régi nőiességtől, amelyet a férfiak a nők ellen használnak, ő viszont kacérkodott, pajzánkodott és eljátszotta a szexuális vágy (korántsem titokzatos) tárgyát. Ezt mondta: "Legyünk nőiesek, flörtöljünk és használjuk mindezt arra, hogy megszerezzük, amit akarunk. Ne minket használjanak ki, hanem legyünk mi a kihasználók! ... A szépség csak eszköz egy cél érdekében... Uralni akarom a világot. Marilyn Monroe áldozat volt, én nem." Ő tehát ugyanazokat az eszközöket használja, mint Marilyn Monroe (szexualitás és nőiség), de ő ezeket már a saját céljai elérésére használja. És ez, úgy gondolom, híven tükrözi azt, ami a társadalmunkban folyik: az Istentől kapott csodálatos tulajdonságaink cinikus manipulálását, legyen az akár szexualitás, szépség, erő, ügyesség vagy ész. A saját önző céljaink elérésére használjuk fel őket. Madonna jókora negatív nyomást gyakorolt az általa használt emberekre, de ő mindezt lerázza. A karrier minden. A kapcsolatok csupán alárendelt eszközök ebben a szenvedélyes önmegvalósításban. És ma már imádják őt a feministák: ő az a nő, akinek ereje és hatalma van.

Madonna és a testiség

Ami az individualizmust illeti, több olyan dolog túlhangsúlyozását láthatjuk Madonnánál, amelyek fellelhetők a társadalom egészében is. Itt van a test túlhangsúlyozása, amely részben az imázs-irányultságból fakad, mert az imázs a külső dolgokról szól. Sok tekintetben jó példakép: nem használ kábítószereket, soha nem iszik alkoholt, naponta öt mérföldet kocog, elképesztő keményen dolgozik, gondosan fogyókúrázik. Valójában megszállottja annak, hogy jó karban maradjon. Amikor a Sex című könyvét készítette, kivárta, amíg a teste pontosan megfelel ahhoz, hogy modellnek használhassa. Ez megint csak a kultúránkat tükrözi. Gondoljunk csak a vonalainkkal való folytonos törődésre, a fogyókúrázásra, az aerobicra, s néhány egészségtelen dologra, mint pl. a rendellenes táplálkozás. Ezek a dolgok lépten-nyomon megjelennek, mert kultúránk embere megszállottja a testi imázsnak.

Madonna a szexualitásnak is megszállottja. Ezt mondja: "A kerek világon úgy körülbelül minden a nemi vonzás és a szexuális hatalom körül forog." A szex a hatalom eszköze, a hatalom pedig az önmegvalósításé. Ez a szexualitás szégyentelen megközelítése, egyfajta kitervelt dekadencia. Egyedüli gátjai a szexben a "nemi erőszak rossz" és a "használj óvszert". Különben abszolút minden mehet. Ez állandó témája zenéjének, filmjeinek és minden másnak. Ez is a kultúránkat jeleníti meg nagyon kifejezően.

A 60-as években átsöpört rajtunk a szexuális forradalom. Leszaggattuk a viktoriánus kor túlérzékenységének béklyóit, és őszinték lettünk magunkhoz. Azt gondoltuk, hogyha egyszer mindenről nyíltan beszélünk, akkor majd elégedettek leszünk a szexualitásunkkal, az egész csak ténykérdés lesz, természetes dolog. Ez volt az álom. De mi történt valójában? A pornóipar milliárdos üzlet az Egyesült Államokban, aminek az éves forgalma nagyobb, mint az összamerikai autógyártásé. A szexkazetták kölcsönzése felülmúlja minden más kazetta kölcsönzését. Még nem normalizálódott a szexualitásunk. Sőt, egyre inkább megszállottjaivá válunk. Az úgynevezett szabadság egyfajta dekadens megkötözöttséghez vezetett.

Egy elveszett ember

Madonna személyiségvesztést mutat. A sok hajsza, törekvés, siker, hírnév mögött elvesztette önmagát. Üres és elveszett. Amint el is ismeri a dokumentumfilmjében, érzelmi függőségben lévő emberekkel veszi körül magát: "Életem céljává tettem, hogy sokan szeressenek." íme Graham Cray kommentárja: "Bizonyos dolgok azonban világosak a háttérben álló személyről. Először is, a gyerekkorának és vallásos neveltetésének reakcióiból él. Másodszor, nyilvánvalóan űzött." Ezt ő nem az apja ellen való lázadással hozza kapcsolatba, hanem anyja elvesztésével: "Amikor anyám meghalt, egy csapásra én váltam a legjobb diákká, én kaptam a legjobb jegyeket, én készültem a legjobb énekessé, táncossá, a világ leghíresebb énekesévé válni. Elkezdett mindenki szeretni." "Nagyon megkínzott ember vagyok. Sok démonnal küzdök, de boldog akarok lenni." Nagyon megindító, amikor ránézünk erre a nőre, és látjuk az egész dekadenciájával, amikor minden sikere alján egy ilyen elveszett, szomorú és magányos embert találunk. Ez valóban jól leírja a kultúránkat. Látjuk az embereket elveszve az imázsaikban. Harsányan, agresszíven, követelőzőn használva és kihasználva, tolakodva, lökdösődve – de belül elveszettek.

Madonna és a bűn

Az utolsó terület, melyet megvizsgálunk, talán a legkevésbé nyilvánvaló: a bűn területe. Madonna életében nyilvánvalóan a vallás terén is félrement valami. Zenéjében és egyebekben újra és újra felbukkannak vallásos témák. Amint nyilatkozta: "Valószínűleg a katolikus neveltetésem az alapja mindennek, amit teszek. Ha egyszer valaki katolikus, akkor az mindig katolikus, ami a bűn és a bűnbánat érzéseit illeti, azt, hogy vétkeztél-e vagy sem. Néha gyötörnek a bűneim... Az ember mindig küzd, hogy jó legyen." Ez meglehetősen távolinak tűnhet a mi kiáltóan erkölcstelen kultúránktól; a bűn nem épp az a szó, amit gyakran olvasunk a vezércikkekben. De azt gondolom, hogy olyan társadalom vagyunk, amelyet gyötör a bűn. Nem abban az értelemben, hogy úgy gondolnánk: nem éltünk Isten elvárásainak megfelelően, hanem inkább hogy nem éltünk a saját elvárásainknak megfelelően. Nem számít, hogy milyen keményen dolgozunk, milyen óvatosan szabályozzuk a látszatot, amely szerint élünk és amely értelmet ad nekünk, érezzük és tudjuk, hogy elbuktunk, nem az elvárásaink szerint éltünk. És Madonnát biztosan ez a bűn űzi: "Az ember mindig küzd, hogy jó legyen."

Egy éretlen kultúrában élve

Mi köti össze a Madonnát és a kultúránkat illető megjegyzéseimet? Úgy gondolom, elsősorban a posztmodernizmus ideológiája. Feladva az abszolút igazságot, az egyetlen elbeszélés képzetét, amely az egész életnek értelmet ad, elvesztünk abban, amit valaki "játékos határozatlanság"-ként jellemzett. Határozatlan abban az értelemben, hogy senki sem ismeri az Igazságot, hanem csak a maga szubkultúráját, abban él, némileg rezignáltan bár, de mindazonáltal játékosan. De micsoda kétségbeesett, kiábrándult játékosság ez, micsoda szembekacagása az ürességnek! Valaki helyesen nevezte ezt "mosolygó nihilizmusnak". Madonna is ezért nevezhető a Posztmodernitás Ikonjának. Martin Amis mondta, hogy talán ő a legposztmodernebb személyiség a földön.

A második, ami ezeket a megjegyzéseket összeköti, a kamaszkor pszichológiája. Ezeket a jellegzetességeket megfigyelve feltűnő, hogy a kamaszkor jellegzetességei. A lázadás, a szüleinkkel és egyéb tekintélyekkel való kapcsolataink feldolgozása. A szórakozás, az azonnali kielégülés hajszolása. Az ingatagság és az elkötelezettség hiánya. Idealizmus. Ezek nem negatív dolgok, nem rosszak, ahogy a kamaszkor sem az. Nem azt akarom sugallni, hogy a kamaszkor valami módon nem helyénvaló, de a cél mindig az volt, hogy túllépjünk a kamaszkoron, és eljussunk az érettségre, nem? Legalábbis a múltban ez volt a cél. Madonnában azonban olyasvalakivel találkozunk, aki sok viszonylatban megrekedt a kamaszkorban, képtelen ebből kimozdulni az érettség felé. Bennrekedt a lázadásban, a szüleivel való kapcsolatának feldolgozásában, a szórakozás és az azonnali kielégülés könyörtelen hajszolásában, az ingatagságban és az elkötelezetlenségben, a szexuális forradalmár és a világformáló szerep naiv idealizmusában. Sajnálatos módon a kultúránk hűen követi.

Kultúránk nemcsak a tizenévesek hatalmas vásárlóereje miatt kamaszkorú. Az emberek nem nőnek fel, mert nincs mibe belenőniük. Halvány lila gőzük sincs arról, mit jelent felnőttnek lenni. De az igazságról sem, egy átfogó igazságról sincsenek fogalmaik, amelybe belenőhetnének. Úgyhogy megmaradnak a játékaiknál: a hamis imázs-játékaiknál, amelyeket gyerekek játszanak. Nincs egy egyedüli valóság, amely keretet adhatna a céljainknak, és segítséget, hogy túljussunk a lázongó korszakunkon, az ingatagságunkon stb., és amihez elkötelezhetnénk magunkat. Ez az, amiről a felnőttség szól: elkötelezettség valami iránt, egy életminta iránt, egy kapcsolat iránt, felelősségek iránt, az Igazság iránt. De hogyan tehetnénk meg mindezt egy posztmodern valóságban? Mindnyájan gyerekek maradunk, és játsszuk a kisded játékainkat. Krisztusban természetesen van olyan imázsunk, amelybe belenőhetünk. A kereszténységben lelünk az igazságra, amely felállít egy abszolút keretet, amely nem változik. Ez nem a látszatról, hanem a valóságról szól, amelyben valódi emberekké válhatunk. Természetesen mindig lesznek imázsok, és mi kedvünket lelhetjük bennük. Megnézünk filmeket, játszunk Amerikából jöttem-et, járunk színházba és olvasunk jó irodalmat. Nincs ebben semmi rossz. De amikor már minden csak imázs és eltűnt a valóság, akkor elveszünk, kiüresedünk!

Vissza is hódíthatjuk azonban a valóságot, azt a valóságot, amely Isten létének, az ő hozzánk szóló szavának, Krisztus személyének igazságába van ágyazva. Ezek megszilárdíthatnak minket, megadhatják az alapot az élethez. Kiutat adhatnak a látszatokból, az ürességből, ebből az egész imázs-kultúrából. Ez az, amit fel akarunk ajánlani a kultúránknak, a nem keresztény barátainknak, és amit mi magunk is élni szeretnénk.

Copyright Jock McGregor, L'Abri Fellowship, Translated with permission. Angolból fordította Becsei Anna

Tetejére

(cc) Apológia Kutatóközpont