Apológia > Kultúra > Korszellem PDF verzió (159 KB)

Posztmodernizmus

Bevezetés

Posztmodern korban élünk. David Harvey szerint, amint A posztmodern állapot című könyvében leírja, ezt a kort a "töredezettség, véletlenszerűség és az univerzális vagy 'totalizáló' diskurzusok iránti erős bizalmatlanság" jellemzi. Cikkünk arról szól, hogy mit jelent ez az utolsó mondat, s kitérünk arra is, hogy mi, mint keresztyének, hogyan állhatnánk hozzá ehhez az új világnézethez. A posztmodernizmus semmiképpen sem hatotta még át a teljes kultúránkat, de egyre jellemzőbbé válik, és különösen nagy a hatása a fiatalok körében. Szeretjük vagy nem, számolnunk kell vele. Posztmodern világgal lesz dolgunk akkor is, ha az a fő célunk, hogy ne igazodjunk e világhoz, ahogy Pál figyelmeztet a Róm 12:2-ben, s akkor is, ha hirdetni akarjuk Isten Igéjét a kortársainknak, mindenkinek mindenné válva (1Kor 9:22).

1. Posztmodernitás és posztmodernizmus

Mielőtt továbbmennénk, a félreértések elkerülése végett meg kell különböztetnünk két fogalmat. Posztmodernitás alatt egyszerűen egy korszakot értünk, amely a Nyugat történetében a modernitás korszakát követi. Diogenes Allen teológus olyan nagynak ítéli e két korszak közti változást, mint amekkora a középkor és a modern kor között volt. Posztmodernizmus alatt viszont egy meghatározott gondolkodásmódot, világnézetet értünk; attitűdöket és eszméket, amelyek a posztmodernitásnak termékei és formálói is egyben. Cikkünk ez utóbbival foglalkozik.

a) A posztmodernitás
szó

a 70-es években született, építészeti szakszóként. Pm építészek elutasították a nemzetközi modernizmus dogmáját, miszerint a forma a funkciónak van alárendelve, és arra törekedtek, hogy felelevenítsék a régi stílusokat és eklektikus módon elegyítsék őket. Nemigen törődtek az egységességgel vagy következetességgel, helyettük a játékosság és az irónia vált jellemzővé. De a pm hamarosan egy sokkal tágabb jelentésre tett szert, mind a művészetek, mind a humán tudományok, különösen az irodalomtudomány terén, s a médián keresztül átkerült a mindennapi szóhasználatba is.

b) Modernizmus
és posztmodernizmus

Legtágabb értelmében azon vélemények összességét jelenti, amelyek elutasítják a modernizmus kísérletét, ami az utóbbi 200 évben formálta kultúránkat. A 17. és 18. századi felvilágosodásból kinőtt modernizmus hátat fordított Istennek és az Ő kinyilatkoztatásának, s helyette az emberi értelembe vetette reményeit. Ez egy optimista kísérlet volt az ember helyzetének tökéletesítésére a modern technológia alkalmazása és a tudományos elveken alapuló társadalomformálás révén. A pm megkérdőjelezi a modernizmusnak mind az optimizmusát, mind az objektivitását. Ehelyett egy radikális relativizmusnak enged teret, lemondva az Igazság, az Abszolútum és az Objektivitás eszméiről, melyek a görögség óta általánosan elfogadottak Európában. Így egy olyan lényegi elmozdulást jelent az uralkodó világnézetben, mint amilyen maga a felvilágosodás volt.

2. A pm néhány fő jellegzetessége

a) Kiábrándulás
a modernizmusból

A pozitivizmus megdőlésével a tudomány bizonyosságai, melyekre a modernizmus oly nagy mértékben épült, egyre gyanúsabbakká váltak. A tudomány maga is elősegítette ezt a folyamatot az egyre egzotikusabb teóriákkal, mint a kvantummechanika és a káoszelmélet. Heisenberg határozatlansági relációja hitelt adott a Thomas Kuhn által bevezetett paradigma-fogalomnak, és úgy tűnt, hogy magát a tudományt relativizálja. Azontúl a tudomány eredményei a modern technológiában nem bizonyultak egyértelműen áldásosnak. Az ember eljutott a Holdra, de a nukleáris megsemmisülés közvetlen közelébe is. A környezeti katasztrófa, környezetszennyezés és az az erkölcsi dilemma, hogy nagyobb hatalommal rendelkezünk, mint amennyit helyesen használni tudnánk, felfedték a technológia negatív oldalait. Társadalmi téren a nevelés és a társadalomtervezés (social engineering) kudarca az Új Ember megteremtésében, a számos politikai utópia véres katasztrófája és a modern élet elidegenítő hatása mély kiábránduláshoz vezetett. A 20. sz. a legvéresebb század az emberiség történetében, az embertelenség soha nem látott méreteket öltött. A modernizmus egyszerűen nem teljesítette, amit ígért. Charles Jencks 1972. júl. 15-re teszi a modernizmus végét, amikor a St. Louis-i díjnyertes, modernista Pruitt-Igoe lakónegyedet végül felrobbantották, mert személytelen, depresszív, embertelen jellege miatt lakhatatlan volt. Mások a berlini fal 1989-es leomlását tekintik annak, mert ezzel omlott végleg össze a marxizmus modernista ideológiája. A modernizmus lényegében saját arrogáns előfeltevései miatt vallott kudarcot, s a kudarc magjai már fogantatása pillanatától kezdve el voltak vetve.

b) Szkepticizmus
az igazsággal
szemben

Isten Igéjének, mint az ismeret alapjának felvilágosodás-kori elutasítása egy elkerülhetetlen és egyre mélyülő ismeretelméleti válsághoz vezetett. Ez először Nietzsche nihilizmusában, majd az egzisztencializmusban jelentkezett. Ma a dekonstrukció képviselői, Derrida, Foucoult és Rorty irodalom-felfogása bír nagy hatással. Nyelvről vallott nézeteik áthatották a humán- és társadalomtudományok nagy részét, mély szkepticizmust keltve az emberi elmének az objektív valóságot megismerő képessége iránt. Kiindulási pontjuk a nyelv, és az a végkövetkeztetésük, hogy csakis a nyelven keresztül ismerünk. Így a világ, amelyben élünk, a nyelvben ismerhető meg – tkp. egy elolvasandó szöveg. Mivel mi is a világ részei vagyunk, mi is a szöveg részévé válunk. A strukturalisták már kimutatták, hogy a nyelvi jeleink önkényesek, de a dekonstrukcionalisták egy lépéssel továbbmennek, s azt állítják, hogy már a fogalmak is önkényesek, amelyekre a jelek utalnak. Így a szavaknak nincs állandó jelentése, hanem az az olvasótól függ. Marad tehát a nyelv, amely társadalmilag konstruált, önmagára utaló, metafizikai megalapozottság nélküli. Ez azt eredményezi, hogy nincs objektív valóság, amelyhez hozzáférhetnénk (amihez hozzáférünk, az nem feltétlenül – feltétlenül nem – objektív). Miközben használjuk a nyelvet, mi magunk konstruáljuk a saját valóságunkat, ami teljesen önkényes. A dekonstrukció metafizikai következményei egyértelműek. Ha van is objektív Igazság, az nem férhető hozzá, s így a kérdés, hogy mi az, többé nem releváns. Mindennek az egyik legközvetlenebb hatása a Politikai Korrektség (Political Correctness) mozgalmában volt megfigyelhető, ahol egyértelműen kitűnt a nyelvhasználat szociális valóságot formáló ereje. Az igazságot a politikában felváltotta a retorika és a hatalom. James Sire elemzésében: "Ezekben az ideológiákban a nyelv kreálja a valóságot, s néhány ember kontrollálja a nyelvet. ... Így az ismeretelmélet sokkal inkább a hatalom, mint a ráció dolga." Nem nehéz meglátni, hogy ezek az elméletek miért terjedtek el olyan gyorsan az egész tudomány területén, s adták meg a modernizmus posztmodern kritikájának alapjait. A modernizmus az objektív igazság és a tudományos abszolútumok fogalmaival élt – amelyekről bebizonyosodott, hogy csak egy nyelvjáték részei, s így dekonstruálni kell őket. És ha be tudták bizonyítani, hogy ezek a fogalmak egy maszkulin, eurocentrikus és alapvetően elnyomó gondolatrendszer tartozékai, akkor annál jobb. A baj csak az, hogy a "gyanú hermeneutikája" sokkal több mindent leírt, mint csak a modernizmust.

c) Radikális relativizmus

A modernizmus szekuláris abszolútumairól való lemondás és a mindenféle igazság-igény dekonstrukciója egy totális és radikális relativizmushoz vezet. Minden ideológia, minden metanarratíva, minden egyetemes és transzcendentális magyarázat "lelepleződött" mint pusztán kulturális és nyelvi konstrukció.

d) Teljes szabadság

Ne gondoljuk, hogy a posztmodernisták ezt a helyzetet problémásnak tartják. Terry Eagleton szerint "a modernizmus rémálmából való felébredés folyamatában vagyunk; a manipuláló értelem és a totalitás fétisét felváltotta a posztmodernizmus pluralizmusa, az életstílusok és nyelvjátékok sokasága, amelyek lemondtak arról a nosztalgikus vágyról, hogy totalizálják és legitimálják önmagukat." Az öröm fő oka tehát az, hogy teljes szabadságunk van. Bármi, amit gondolunk, mondunk vagy teszünk, ugyanannyira érvényes, mint bármi más. Nincsenek adott dolgok, csak választások. Az a világunk és az a valóságunk, amit a saját választásaink alapján felépítünk magunknak. Semmi sem abszolút, semmi sem szent, minden szabad préda tárgya, lehet válogatni. Derrida szerint a pm elsődleges formája a kollázs. Kölcsönözhetünk a múltból, shoppingolhatunk a jelen különböző szubkultúráiból megteremthetjük magunkat arra a képre, ami nekünk tetszik. Azt teszünk, amit akarunk, és azt hiszünk, amit akarunk. Nem kérdezzük többé, hogy valami igaz-e, de még azt sem, hogy működik-e. Csak azt, hogy tetszik-e. Brian Draper összefoglalásában: "Filozófiai szinten az Igazság, az értelem és az átfogó hit struktúrái összedőltek. Populáris szinten ez azt jelenti, hogy abban hihetsz, amiben akarsz, kitalálhatod, kiválogathatod és összekeverheted saját lelki koktélodat." Teljes tehát a szabadságunk, de egyet nem tehetünk, és ez a megpihenés. Nincs egy adott, fix pont – csak végtelen számú választás irány nélkül, végtelen utazás cél nélkül.

e) Megbabonázó
média

A pm-szabadság tökéletes képét adja a modern média-technológia. A képek felületes, tünékeny, végtelenül képlékeny világa, és az élet minden területére kiterjedő inváziója miatt a média tökéletes hordozója a pm-nek. A média egy művi, virtuális valóságot teremt, ami teljesen megfelel a pm felfogásnak. Gene Veith szerint "a pm szavakról való lemondása a képek érdekében, az értelem helyettesítése érzelmi élményekkel, a tartalmasság helyett a szórakozásra irányuló vágy mind műfaji sajátosságok. A TV-néző alárendeli magát az összefüggések nélküli képeknek, külsőségeknek, a felszínnek – egyszóval a pm-nek. A pm feloldja a valóság és a fantázia, a tények és az elképzelések közti különbséget. Ez lehetne a pm mottója: "Élvezd a felszínt!"

f) Cinizmus

Azonban egy posztmodernista a képek világával szemben ugyanolyan szkeptikus, mint az "objektív" modernista világgal szemben. Miközben élvezi a játékos szabadságot és kreativitást, tudatában van annak, hogy mindez csak egy játék. Ez az alapja a pm mélyen gyökerező cinizmusának. A "gyanú hermeneutikájának" eszközével leleplez minden hatalmi játékot, nyelvjátékot, konstruált totalizáló narratívát, amíg végül semmi sem marad, amiben bízni lehetne, amit értékként lehetne elfogadni. Végül önmagát is leleplezi, mint egy újabb nyelvjátékot. Nem csoda hát, ha a felületi könnyedség alatt egy sötét és kétségbeejtő cinizmust találunk. És ha hozzávesszük az adott társadalmi valóságot, a családok összeomlását, nem kellene meglepődnünk, ha szembetaláljuk magunkat a csüggedt és kiábrándult X-Generációval. Ezek tehát a pm fő jellegzetességei. Ugyanúgy találkozhatunk velük az egyetemen, mint a New Age filozófiájában, a dekonstrukcionalista irodalomelméletben, vagy a politikailag korrekt társadalomelméletekben. Felfedezhetjük őket az X-Generáció tagjainál, az ecstasy hajtotta ravereknél, vagy az Interneten szörföző cyberpunkoknál.

3. Hogyan viszonyuljunk mindehhez keresztyénként?

Megjelent egy keresztyén újság ezzel a címmel: Kétszeres hurrá a pm-nek! – kitalálhatjuk, hogy miért. A modernizmus egyike volt a keresztyénség legveszedelmesebb ellenségeinek. Szekularizáló hatása peremre szorította az egyházat, és mély előítéleteket ültetett el az emberekben az Örömhírrel szemben. Örülhetünk tehát, ha kultúránk hátat fordít ennek a bálványnak, de az a szomorú igazság, hogy a pm sem jobb. Nem lehet nem észrevenni benne a felszín alatt meghúzódó nihilizmust. Az igazságra való rákérdezés kiiktatásával a pm ugyancsak megnehezíti az egyes ember számára annak az Igazságnak a megtalálását, aki szabaddá tehet, aki életünknek biztos alapot adhat. Aki nem keres, aligha fog találni.

a) A pm ígéretei

Nézzük meg a pm három, sokak számára vonzó ígéretét, s hogy ezekből mi következik az evangelizációra vonatkozólag.

A kreativitás ígérete – Bizonyosan igaz az, hogy sokak számára felszabadító erejű volt a modernista, steril művészet és építészet leszereplése, és ez valóban jó dolog. De a fix referenciapont (vagy -forma) nélkül való szabadság könnyen anarchiába torkollhat, dekadenciát és impotenciát okozva – gondoljunk csak a romantikára. S talán még fontosabb: ami helyénvaló az élet egyik területén, mondjuk a festészetben, nem feltétlenül helyénvaló egy másik területen, pl. a törvényhozásban. A pm viszont nem diszkriminál, teljes szabadságot ajánl minden területen.

A tolerancia ígérete – Ha egyenértékűnek tartunk minden nyelvjátékot és szubkultúrát, akkor ez egy pluralista társadalomban a tolerancia alapja lehet – a pm tehát a multikulturális demokráciát erősíti. Meglepetésünkre pont az ellenkezője igaz. A marxista David Harvey így fogalmaz: "A lehető legrosszabb ... hatalom." Ha lemondunk a fix értékrendszerről retorikával és hatalmi játékokkal helyettesítvén azt, "a hatalom a jog" (might is right) fasiszta alapelvénél vagyunk. (Ld. a világszerte terjedő terrorizmust.)

A közösség ígérete – Míg a modernizmus az embereket egymástól elkülönült individuumokká tette, addig a pm visszatereli az embereket közösségekbe. A közösségben élés természetesen emberi mivoltunk része, de nem szabadna csodaszernek tartanunk.

• A pm kizárólag a közösségei és szubkultúrája alapján beszél az egyes emberről, az individuum elveszik a csoportidentitásban.

• Másrészt nincs mérce a különböző közösségek megítéléséhez.

• Harmadrészt a bizalmatlanság miatt egyre kisebb közösségekké esik szét a társadalom, míg végül az ember teljesen magára marad – de ez sem egy stabil "egység", mert a pm szerint az önazonosság csak egy illúzió. Vagyis ha nincsenek átfogó és egyesítő értékek, bármennyit is beszélnek a közösségről, a pm logikus következménye az egyre növekvő széttöredezettség és végül az összeomlás.

Mégis van okunk az optimizmusra. A pm azt is jelenti, hogy a kultúránk mozgásban van, s ez mindig jó hír egy evangélista számára. Az emberek kénytelenek átgondolni a nézeteiket, hitüket, s beszélni róluk. Másrészt, míg a modernizmus egy uralkodó ideológia volt, a pm lényegileg egy anti-ideológia, vákuum, ami betöltésre szorul. Ez fantasztikus lehetőség az Örömhír számára. Ki kell használnunk az alkalmat – ha mi nem tesszük, megteszik mások (pl. a New Age vagy az iszlám).

b) Következmények
az evangelizációt
illetően

Hitelesnek kell lennünk! Lehet, hogy egy posztmodernista felületesen kötődik a világhoz, s ő maga is csak egy szerepet él meg, de egyértelműen el fog utasítani, ha bizonyságtételed felületes, vagy szerep-szaga van. A "gyanú hermeneutikáját" alkalmazva rögtön "leleplez", ha a szavak mögött nincs ott a teljes életed. Cinizmusának sok-sok valós oka lehet: egyfolytában hazudnak neki a politikusok, a média, sőt talán a saját szülei is. Ezen a keménységen csak egyvalami törhet át: ha Isten Lelke Isten Igéjét alkalmazza Isten egy emberén keresztül. Minél személyesebb az evangelizációnk, annál hatékonyabb. Ez persze nem zárja ki az egyéb módszereket, azoknak is megvan a helyük, különösen a talaj felpuhításában. De a cinizmuson a személyes evangelizáció fog áttörni. Cinizmusából következően egy posztmodernista nagyon nehezen fogja magát elkötelezni. Hosszú távú evangelizációra kell felkészülnünk, arról tanúskodva, hogy mi valóban merünk bízni az Atyában, és Jézus Krisztusban, aki maga az Igazság. Biztos meggyőződés és bizalom – ezeket kell felmutatnunk egy olyan valaki előtt, aki nem lehet biztos semmiben, és nem bízhat senkiben, bár mindennél jobban vágyik rá.

Copyright Jock McGregor, L'Abri Fellowship. Translated with permission. Angolból fordította és átdolgozta Mármarosi Andrea.

Tetejére

(cc) Apológia Kutatóközpont