|
|
Apológia
> Kultúra >
Ünnepek PDF verzió
(165 KB)
|
|
|
Karácsony,
születésnap – pogány ünnepek?
|
|
|
Bevezetés
|
Ebben a főleg
karácsony táján aktuális cikkben az ünneppel kapcsolatban
elterjedt ellenvetésekre és hiedelmekre kívánunk reagálni. Nincs
szándékunkban a témához kapcsolódó kultúrtörténeti és néprajzi
részleteket kimerítően elemezni, mert hisszük, hogy a Biblia és a
józan ész elegendő eligazítást adhat.
|
|
|
1.
Ellenvetések a születésnappal kapcsolatban
|
A születésnapi
felköszöntés arról szól, hogy valakit a környezete szeret
(örülnek, hogy megszületett és köztük él), értékel (ezért akarják
megajándékozni), és ezt közösen, kellemes hangulatban (közös
étkezés, gyertya, zene) szeretnék kifejezni. Természetesen mindig
voltak, vannak, és lesznek olyanok, akik ebből olyan "bulit"
csapnak, amiben jó lelkiismerettel nem lehet részt venni, de az
emberek többsége így ünnepel. Ennek ellenére van néhány vallási
közösség, amely – sok más kulturális jelenséggel együtt –
a születésnap megünneplésétől teljesen elhatárolja magát, és
elítéli azokat, akik gyakorolják. Ennek alapján a karácsonyt
már magától értetődően utasítják el. Ezért első témánk a
születésnap, a karácsonyra csak utána térünk rá.
|
|
|
|
a)
"A Biblia tiltja a születésnapok ünneplését." Ez
nem igaz, Isten sehol sem tiltja a születésnap ünneplését.
Ami azt illeti, a Biblia sehol sem tanít magáról a
születésnapról mint témáról. Születésnapi esetről is csak
háromszor olvashatunk benne, akkor is magára a születésnapra
vonatkozó értékelés nélkül. Aki tehát kijelenti, hogy
Istennek nem tetszik a születésnap ünneplése, az Isten
helyett akar kimondani olyasmit, amiről ő konkrétan nem
nyilatkozott. Ez törvényeskedés.
b)
"A Bibliában említett születésnapok pogány uralkodók ünnepei
voltak, amikor is bálványként imádták őket, és gyilkosságot
követtek el." A Biblia csak háromszor
említ születésnapi ünneplést, bár megjegyzendő, hogy az emberek
szinte minden kultúrában megünnepelték szeretteik születésének
évfordulóját. Ami az első két bibliai példát illeti: a fáraót
(1Móz 40:20-21) és Heródes Antipást (Mt 14:1-11), ők először is
nem hétköznapi emberek voltak, hanem királyok. Az ókori
közel-keleti királyoknak két születésnapjuk volt: a
biológiai és a koronázási évforduló, mindkettő hivatalos,
kötelező, többnyire évente ismétlődő állami ünnep.
Másodszor, ha a szöveget megfigyeljük, nem az ünneplés volt a
probléma, hanem hogy ártatlanokat gyilkoltattak meg. Ezt
sem mindig, a buli rendszeres részeként tették, hiszen a történet
szerint rendkívüli helyzetben voltak, lásd József
álomfejtését és jövendölését (1Móz 41:13), illetve Keresztelő
János nyilvános kritikáját (Lk 3:19-20). Harmadszor, nincs
logikai kapcsolat a születésnap és a bálványimádás között. Még ha
e királyok előtt le is borultak (amit a bibliai szövegben nem
találunk!), ez az uralkodónak szólt, és nem a
születésnapról; mindenki minden nap leborult előttük.
Igen, az emberek bálványozása bűn, de megint csak kérdés, hogy
ennek mi köze ennek ma a születésnaphoz? Ki előtt borulnak ma le
imádattal a családtagjai és a barátai a szülinapján, és ki
viselkedik pogány istenkirályként, ha mások egy évben egyszer
szeretettel körülveszik? Negyedszer, nincs logikai kapcsolat a
születésnap és a tivornyázás között. A fáraó esetében a szöveg
csak ennyit mond: "lakomát rendezett minden szolgájának",
ami pozitívan is értékelhető. Heródes részegsége, kéjvágya és
kétes becsülete pedig az ő személyes bűne. Amit ez a két
ember tett, az róluk szólt – nem magáról a
születésnapról! Tehát ilyen egyedi történetekből általában a
születésnapra vonatkozó, illetve minden kor minden hívője
számára érvényes szabályt levonni írásmagyarázati képtelenség. Ez
olyan, mint magát az autóvezetést elítélni és a forgalmat
betiltani, csak mert van néhány őrült az utakon. A Biblia
mindenesetre egy harmadik esetet is említ. Jób és családja idilli
életét a történet írója éppen azokkal az ünneplésekkel akarta
szemléltetni, amelyeket fiai és lányai tartottak: ki-ki "a
maga napján" (Jób 1:4), azaz a születésük napján (vö. Jób
3:1). Jób nem azért mutatott be az ünnepségek után áldozatot
(1:5), mert a gyermekei valami konkrét bűnt követtek el,
hanem mert Jób ilyen istenfélő volt: ha esetleg a
fiúk el is elkövettek volna valami bűnt, akkor ő ki akarja
engesztelni Istent, akit ennyire szeret. Jób nem a "születésnapi
kísértésektől" rettegett (tivornyázás stb.) hiszen nyilván
jelen volt az ünnepségeken, és semmi látható, konkrét bűnt
nem tudott felfedezni. Csak arra az esetre mutatott be áldozatot,
ha a gyermekei esetleg gondolatban ("a szívükben")
megbántották volna Istent.
c)
"A születésnap pogány eredetű ünnep, amihez sok pogány,
mágikus jelentésű szokás társul hozzá." Először
is a "pogányság" fogalmát kell tisztázni. Maga a
"pogány" (latin paganus = vidéki, falusi) szó
nincs benne a Bibliában, a többnyire "pogányok"- nak
fordított héber gójim és görög ethnoi jelentése
egyszerűen "népek" vagy "nemzetek", szemben a
választott (zsidó) néppel, "a Nép"-pel. Másodszor, a
Biblia a "pogány", azaz egyszerűen nem zsidó
hiedelmeket és praktikákat csak azért és akkor tiltotta, ha
azok bálványimádáshoz vagy erkölcstelenséghez vezettek. A
Biblia nem tilt "mindent, ami nem zsidó", hiszen nem
kultúra-ellenes, hanem istentelenség-ellenes. Ezért sok
"pogány eredetű" dolog ma már tökéletesen semleges,
bár "pogány" környezetben alakult ki, és a pogány
világkép része volt. Például a zsidók megtarthatták a hónapok
babiloni neveit. Isten csak a babiloni isten- és csillagkultusz
átvételétől féltette őket, amihez viszont a hónapnevek puszta
használatánál jóval többre volt szükség. Ugyanígy a keresztény
hitre áttért germánok is megtarthatták a régi germán és római
napneveket, mert természetesnek vették, hogy megtérésük után
péntekenként (Freitag) nem fognak többé Freia
germán tavaszistennőnek áldozni; a mai átlag németnek pedig
eszébe sem jut Freia. Ugyanez az elv érvényes a babiloni
eredetű csillagászaton, a görög eredetű geometrián vagy a római
eredetű jegygyűrűn át az újkori karácsonyi kellékekig rengeteg
olyan dologra, amely ma már a mi kultúránk része. Még
megvannak, használjuk is őket, de azok a pogány elképzelések,
amelyek egykor hozzájuk kapcsolódtak, régen leváltak
róluk. Kit zavar az ma, hogy az ókorban, itt vagy ott,
ennek vagy annak a tárgynak, szokásnak vagy tudományágnak mágikus
jelentőséget is tulajdonítottak? Miféle hatása lehetne ez
azokra, akik nem is tudnak róla, vagy ha tudnak is róla,
nem hisznek benne?
d)
"Nincs szükség különleges napokra, szeretni, ünnepelni és
ajándékot adni minden nap lehet." Szeretni
valóban bármikor lehet, sőt mindig kell. Ajándékozni is
bármikor lehet, de csak azoknak, akik erre vevők, mert tudjuk
róluk, hogy nem értik félre (családtagok, barátok). Az
ünnep azonban a fogalom jelentésénél fogva eleve olyasmi, aminek
a hétköznapitól eltérő, rendkívüli oka van, akár
ismétlődik, akár nem. Nem lehet véletlen, hogy az emberiségnek
mindig minden kultúrában belső szükséglete volt a
rendszeres és az alkalmi közös ünneplés. Vannak ugyanis pozitív
élmények, amelyek először spontán módon váltanak ki
ünnepelhetnéket. Ezek közül szokott némelyik "intézményesülni",
rendszeres közösségi alkalommá válni. A Biblia szerint pedig
eleve olyan világegyetembe lettünk beleteremtve, amelyben Isten
szerint is természetes, hogy bizonyos napokat és éveket
különlegesnek tartunk (1Móz 1:14). A teremtés befejezésekor Isten
megpihent a hetedik napon, és azt parancsolta a zsidóknak,
hogy ugyanezt tegyék. Ráadásul egy egész ünnepsorozatot
adott nekik (3Móz 23:4), amelyek mind az Istennel és az egymással
való kapcsolatot ápolták, méghozzá ünnepi
lakomázás, örömünnep keretében (5Móz 14:22-29, 2Krón 30:21-23)! A
Biblia alkalmi népünnepélyekről is tudósít. Például
amikor a zsidók legyőzték ellenségeiket, közös örömük jeleként
együtt ettek és ittak, egymásnak ajándékokat küldtek, és a
szegényeknek adakoztak (Eszt 9:19-22). Amikor Dávid
visszaszerezte a szövetség ládáját, az egész népet megajándékozta
(2Sám 6:17-19), és Salamon is népünnepélyt tartott a templom
fölszentelése alkalmából (2Krón 7:1-10). A leggyakoribb
alkalmi ünnep azonban a családi ünnepség volt. A korabeli
nagy gyermekhalandóság miatt érthető, hogy lakomával
megünnepelték a gyermekek elválasztását (amikor abbahagyták a
szoptatásukat, 1Móz 21:8), a születésnapokat (Jób 1:4), illetve a
menyegzőket (Bír 14:10, Mt 22:2, Jn 2:1-10). A lakomával
egybekötött közösségi ünneplés alkalma volt a vendégek érkezése
(1Móz 18:6-8, 19:3), a szövetség és szerződés megkötése (1Móz
26:28-31, 31:46-54), de ünnepeltek betakarításkor (2Móz 23:16,
4Móz 28:26), szüretkor (Bír 9:27) és birkanyíráskor is (2Sám
13:23). Végül elgondolkodtató, hogy Isten a minden nép
számára tartogatott nagy áldást egy hatalmas ünnepi lakomához
hasonlítja (Ézs 25:6), akárcsak Krisztus az övéivel való
közösséget visszatérésekor (Mt 26:29). A rendszeres és az alkalmi
ünneplés tehát Isten és népe számára mindig is természetes
dolog volt.
|
|
|
2.
Tények a karácsonyról
|
a)
A karácsony szó A magyar "karácsony"
szót rendszerint a téli napforduló ünnepének szláv nevére (korcun
= átlépő) vezethető vissza. A szót Magyarországon már a 13.
század óta a keresztény ünnep értelmében használják.
b)
Krisztus születésének időpontja Jézus
Krisztus történelmi személy, akinek a létezését 1. századi
kortárs keresztény, zsidó és pogány források egyaránt
megerősítik. Krisztus születésének a pontos dátuma (év, hónap,
nap) ismeretlen. A ma is használt Gergely-naptár
összeállítói (1582) az időszámítás kezdetének Krisztus születése
évét akarták venni, de néhány évet tévedtek, így csak annyi
bizonyos, hogy Krisztus időszámításunk előtt néhány évvel
született.
c)
A dátum és megünneplése A 2-3. században az
egyház nagy területen szétszórva, több kultúrában élt. Az eltérő
zsidó, görög és római naptárak miatt sok gondot jelentett a közös
húsvétünneplés (Krisztus halála és feltámadása)
időpontjának a meghatározása. Ez az Újszövetség szerint a zsidó
peszách idejére esett (Niszán hó 14-e), ami a zsidó
holdnaptár ingadozásai miatt mindig valamikor márciusban vagy
áprilisban van. Krisztus születésnapi dátumának a kérdése
a húsvét ügyével párhuzamosan merült fel. A latin egyházatyák,
Tertullianus-szal az élen a március 25-öt látták helyesnek, a
görögök az Artemision 14-et, ami a római naptár szerinti
Aprilis 6. Ehhez járult hozzá az a korabeli népszerű zsidó
elképzelés, miszerint Isten prófétái ugyanazon a napon
halnak meg, mint amelyen fogannak vagy születnek. Krisztus
fogantatásának és halálának napját azonosnak véve, és a szükséges
kilenc hónapot hozzáadva jutottak el nyugaton a december 25-höz,
illetve keleten a január 6-hoz. Az egyház keleti felében előbb
ünnepelték a karácsonyt, mint a nyugatiban, és a január 6
egyszerre volt Krisztus születésének és
megkeresztelkedésének ünnepe. Nyugaton a december 25-i dátum
választását két korabeli eretnekség elleni harc is előmozdította:
az arianizmus tagadta, hogy Jézusban Isten lett emberré, az
adopcionizmus szerint pedig Jézus csak a keresztségekor vált
Isten Fiává; ezért nem akarták összemosni a megszületés és a
megkeresztelkedés eseményét. A december 25-i karácsonyi ünnep a
4. századtól terjedt el, latin területen 325 után,
Konstantinápolyban és Antiókhiában 380 körül, Alexandriában csak
430 körül. Az első itáliai kalendáriumot, amelyben a december
25-i dátum hivatalos keresztény ünnepként jelent meg, 354-ben
adták ki. A karácsony hat-, később négyhetes előkészületi
időszaka (adventus) az 5. század körül, a mai
Franciaország területén keletkezett. Karácsonyt ma a
katolikusok és a protestánsok december 25-én, az ortodoxok pedig
január 6-án ünneplik (a katolikus vízkereszt ünnepnapján), mert
megmaradtak a régi Julianus-naptárnál, amely napjainkra már 13
napot késik a Gergely-naptárhoz képest. Az angyali üdvözlet
március 25-i ünnepe, amelyből kiindulva jutottak el a december
25-höz, csak a 6. századtól terjedt el (nálunk ma Gyümölcsoltó
Boldogasszony).
d)
A keresztény ünnep lényege A keresztények
karácsonykor sosem a dátumot ünnepelték, hanem azt, ami
történt, és nem "Jézus születésnapját", hanem a
Krisztus megszületését. Ezért nincs jelentősége a dátumnak, a
formáknak és az esetleg alkalmazott kellékeknek, lényeg, hogy
azok szimbolikája jól kifejezze azt, ami történt. Megjegyzendő,
hogy a kereszténységnek nem a karácsony a legnagyobb
ünnepe. Nyugaton és keleten egyaránt húsvét a fő ünnep
(Krisztus halála és feltámadása), de keleten Jézus
megkeresztelkedésének ünnepe a második legfontosabb (vízkereszt
vagy epifánia [megjelenés] ui. ekkor jelent meg először
egyszerre az Atya, a Fiú és a Szentlélek).
e)
Az ünneplés formái és kellékei Az Európában
helyenként hozzá kapcsolódó legendák (pl. "háromkirályok"),
a bibliai történeteket felelevenítő misztériumjátékok és szokások
középkori eredetűek. A betlehemi jászol felállítása Assisi
Szent Ferenchez, az ajándékosztó "Mikulás" alakja pedig
a kis-ázsiai jótékonykodó Myrai Szent Miklós püspök nevéhez
vezethető vissza. A karácsony ma is ismert európai kelléktára
(pl. fagyöngy, fenyő, gyertya) csak a 17. század után
alakult ki, magyarországi átvételük a 19. század elejére tehető.
A 20. századra a karácsony eredeti keresztény tartalma (a
húsvéthoz hasonlóan) teljesen elvált a kommersz, világi
változattól. Ezért ma még nagyobb jelentősége van annak, hogy
karácsony első, bibliai jelképe a jászol, egy etetővájú volt
(Lk 2:7).
|
|
|
3.
Az állítólagos pogány hatások
|
Az
az elmélet, amely a kereszténységet, illetve a későbbi
katolicizmust 4. századi pogány elemek összekovácsolódásának
tekinti, a felvilágosodással jelent meg a német protestáns
teológiában (Paul Ernst Jablonski). Eszerint a karácsony is az
"elpogányosodás" és a "degeneráció" részeként
jelent meg, pogány ünnepek átvételével (római szaturnáliák, iráni
Mithrász-kultusz, germán-kelta napforduló ünnepek). Az első
katolikus válaszban (Dom Jean Hardouin, OFB) jelent meg először a
másik idevágó elmélet, miszerint az egyház a pogány ünnepeket
csak felhasználta, miközben új, evangéliumi tartalommal és céllal
töltötte meg. Ünnepek átvételéről azonban csak akkor lehetne
beszélni, ha az ünnepek időpontja és tartalma
megegyezne vagy legalább hasonló lenne, de nem ez a helyzet. Az
elméletet ennek ellenére a civil média, az olyan vallási
szervezetek, mint Jehova tanúi, illetve egyes katolikusellenes
protestánsok sajnos a mai napig kritika nélkül átveszik.
a)
A téli napforduló, a germánok és a kelták A
napforduló időpontjában a Nap éves "égi útjának"
észak-dél irányú mozgása megváltozik: a téli napforduló (december
21-22) után a Nap délről északra halad, a nyári napforduló
(június 21-22) után északról dél felé mozog. A téli napfordulótól
kezdve a nappalok ismét meghosszabbodnak, ezért azok a népek,
amelyek vallásosságában szerepe volt a természet ciklikus
megújulásának, megünnepelték. A népszerű elmélet szerint a
germánok és a kelták is ilyen népek voltak, és az ő napforduló
ünnepeik lettek átvéve a keresztény karácsonyba. Ezzel az
elmélettel azonban több probléma is van. Először is, bár a
kelták és a germánok a természeti ciklust ünnepelték, az egyház a
történelmi események alapján számolt, hiszen a zsidó
húsvét (peszách), tehát az Egyiptomból való kivonulás
ünnepéből továbbszámolva jutott el a december 25-ös dátumhoz.
Másodszor, ami a keltákat illeti, ünnepeik nem a Nap
mozgásához (szoláris rendszer) kötődtek, hanem a vegetációs
ciklushoz, tehát a növényzet és az állatok termékenységével
álltak kapcsolatban. A nyári-téli napfordulót és a tavaszi-őszi
napéjegyenlőséget nem ünnepelték meg. Ami pedig a germánokat
(teutonok, gótok, skandinávok stb.) illeti, az ő ünnepeik ugyan
tényleg a napévhez kötődtek (szoláris rend), de a téli
napfordulót (Yuletide) december 21-én ünnepelték, nem
25-én. Ünnepük középpontjában pedig az ősök kultusza és a
kandisznó-áldozat állt, nem pusztán a tavaszvárás. Harmadszor,
ennél is döntőbb adat, hogy az egyháznak a 2-4. században még
nem volt kapcsolata a germánokkal és a keltákkal. A germánok
megtérítése csak a 4. század végén kezdődött el, a keltáké pedig
az 5. században. Mindkettő lassan haladt, évszázadokon át
tartott, és sok mártírt követelt. Végül, mire a kelták által
tisztelt fagyöngy és a germánok által tisztelt fenyő a 17.
században mint karácsony kellék megjelent, a kelta fenyő- és a
germán fenyőkultusz már rég eltűnt, tehát a karácsonyi
ünneplés módjára sem hathattak. A kellékek szimbolikus
jelentése az európai keresztények számára mindig egészen más
volt: a télen is örökzöld növény a megjelent örök életet
szimbolizálja. A csillagászati napév, a germánok és a kelták
hitvilága, illetve a keresztény karácsony között tehát nincs
időpontbeli vagy tartalmi azonosság. Átvételről beszélni időbeli
képtelenség, anakronizmus.
b)
A Legyőzhetetlen Nap római ünnepe és az iráni Mithrász
kultusz Ami
a római vallásosságot illeti, a téli napforduló csak i. e. 45
után, a Julius Caesar-tól származó, ún. Julianus-naptárban esett
december 25-re, korábban nem. A december 25 pedig először csak
jóval később, Aurelianus császár idején, i. sz. 274-ben lett
ünnepnap, a Legyőzhetetlen Napé (Sol Invictus). Aurelianus
egy kis, hanyatló római napkultuszban nőtt fel, és szimpatizált
az iráni Mithrász-kultusszal (Mithrász napisten is volt). A
napkultuszok egyesítésének terve és a december 25-i dátum tőle
származik, mert azon a napon sem az iráni, sem a római kultuszok
nem ünnepeltek. Egyesek szerint az egyház mégis a Nap vagy
Mithrász ünnepét vette át. Kérdés azonban,
hogy erre milyen oka vagy
lehetősége lett volna? Ez az
időszak ugyanis Deciustól (249) egészen Konstantinus milánói
türelmi rendeletéig (313) a legkegyetlenebb keresztényüldözések
ideje volt. A keresztények
inkább meghaltak, minthogy a pogány császári kultuszok
bármelyikén részt vettek volna, ehhez elég elolvasni a korabeli
vértanúaktákat. A kereszténység és a Mithrász-kultusz kölcsönösen
ellenségként tekintett egymásra. Ez utóbbinak eleve csak
férfiak lehettek a tagjai,
ráadásul csak katonák,
tehát éppen azok, akik a keresztényeket üldözték. A korabeli
katonai hűségeskü ráadásul bálványimádással
járt: a magukat istenítő császárok jelvénye előtt kellett volna
hódolni, keresztények tehát már csak ezért sem lehettek katonává,
a kultusz tagjaivá és egyházon belüli népszerűsítőivé. Az
egyházon belül viszont az könnyítette meg a december 25-ös dátum
elfogadását, hogy a Mithrász-kultusz a 4. századra erejét
vesztette, majd a légiókkal együtt eltűnt.
c)
Az ősi római szaturnália Ami az ősi római
szaturnáliát illeti, ez sem nevezhető a karácsony elődjének. Az
ünnepség a 3-4. században majdnem egy héten át tartott,
december 17-től 22-ig vagy 24-ig, hiszen ezzel Saturnus mitikus
aranykorára emlékeztek. Saturnus elsősorban mezőgazdasági isten,
az őszi vetés védnöke volt. A népszerű ünnepe alatt az emberek
megajándékozták egymást, ettek, ittak, sőt pár napra a társadalom
is a feje tetejére állt: az urak szolgálták ki rabszolgáikat.
Saturnus templomában közlakomát tartottak államköltségen, ami az
ünnepet időnként karneválszerűvé tette, ami bizonyára sokaknak
adott alkalmat a lerészegedésre. Érthető, hogy egyes korabeli
egyházatyák szerint keresztények erkölcsi okokból nem vehetnek
részt a szaturnálián. Ők azonban nem a karácsonyról vagy
december 25-ről írtak, ez az összefüggés fel sem merült.
|
|
|
4.
Bibliai ellenvetések
|
a)
"A Biblia tiltja Jézus születésnapjának a megünneplését." Ez
nem igaz, a Biblia sehol sem tiltja a Krisztus
születésnapjának ünneplését. Ha ezt tenné, megindokolná. Mindenki
eldöntheti önmagára nézve, hogy meg akarja-e ünnepelni, de
aki pedig másoknak akarja kötelezővé tenni, vagy éppen
megtiltani, az törvényeskedik.
b)
"A Biblia nem parancsolja Jézus születésnapjának a
megünneplését." Igaz, hogy a Biblia nem
parancsolja, de nem is tiltja, sőt kifejezetten leírja, hogy
voltak, akik ünnepeltek. Az angyalok nagy örömet
hirdettek, amely az egész nép öröme lesz, aztán megnyílt a menny,
és a pásztorok látták, hogy az angyalok tömegével dicsőítették
Istent (Lk 2:9-14). Krisztus megszületése kivételes örömet
szerzett az angyalok, a pásztorok és a mágusok számára. Ez
utóbbiak előre fel is készültek a Messiással való találkozásra,
és ajándékokat is vittek Isten Fiának (Mt 2:11). Nekünk ma miért
lenne kevesebb okunk örülni a Messiás megszületésének? Miért ne
ünnepelhetnénk meg mi is?
c)
"Csak a Bibliában megparancsolt ünnepeket szabad
megünnepelni." Először is, a Biblia nem
mond ki ilyen alapelvet; magának bárki szabhat ilyen szabályt, de
ha ezt másoktól is elvárja, akkor megint csak törvényeskedik.
Másodszor, a Biblia pozitív szereplőinek az előírt évenkénti
ünnepeken kívül is sok más alkalmi és rendszeres ünnepe
volt, méghozzá Isten áldásával. Ami például Jézust illeti, a
templomszentelés ünnepén (hanukka) felment Jeruzsálembe, a
Templomban járkálva tanított (Jn 10:22), és az evangéliumokban
nincs nyoma annak, hogy egy ilyen ünnepet ellenzett volna.
Harmadszor, az Újszövetség kifejezett tanítása szerint nincs
vallási jelentősége annak, hogy valaki egy bizonyos napot
valamilyen szempontból különbnek tart a másiknál. Ezért egyfelől
nem szabad másoknak megparancsolni, hogy bármelyik napot
megünnepeljék, másfelől nem szabad másokat elítélni, ha
megünnepelnek valamit (Róm 14:5-12, Kol 2:16-17). Bár nem bűn
Krisztus születését nem megünnepelni, bűn elítélni mást azért,
csak mert megteszi. Még ha közben valamiféle bűnt is elkövetne,
amit a Biblia annak nevez, akkor is csak maguk a konkrét
bűnök lennének elítélendők.
d)
"A háromkirályok nincsenek is benne a Bibliában, és ők is
csak pogány asztrológusok voltak." A
"háromkirályok" legendája csak a középkori népi
hagyományban jelent meg, bibliai és fantáziaelemek keverékeként.
A bibliai szöveg nem említ királyokat, és nem beszél a látogatók
számáról sem. A szövegben szereplő "bölcsek" (görög
magoi) szó szerinti fordítása "mágusok"-ként
félrevezető, mert a szó mai jelentése csak az, hogy "varázsló".
Akkoriban azonban ezzel a perzsa jövevényszóval illettek
mindenkit, aki a hétköznapi ismereteken felüli tudományok
birtokosa volt (jóslás, álomfejtés, asztrológia vagy
csillagászat, orvoslás). Nem lehettek pogányok, mert egy
rendkívüli égi jelenség vezette őket, hittek a zsidók
királyáról szóló ószövetségi próféciákban (Mt 2:2), nincs
nyoma, hogy József és Mária tiltakoztak az ellen, hogy imádják
Jézust, Isten pedig megóvta őket Heródestől (Mt 2:12). Az
viszont elgondolkodtató, hogy Isten az egyszerű helyi pásztorokon
kívül külföldi tudósokat is értesített az eseményről. De még ha
pogány asztrológusok is lettek volna, nem Istent dicsőítené, hogy
sötétségben levő embereket is meg akar és meg tud szólítani?
e)
"A Biblia tiltja fa felállítását, tehát a karácsonyfaállítás
pogányság." Azok
a bibliai szövegek, amelyekre hivatkozni szoktak, másról
szólnak, nem a karácsonyfáról, sem a születésnapról. Az 5Móz
16:21-22 a kánaánita termékenységünnepeknek az izraelita
istentisztelettel való keverését tiltotta; a kánaániak ugyanis
zöld lombú, buja fák alatt csaptak rituális orgiákat (vö. Jer
2:20, 3:6,13 stb.). A Jer 7:18-ban a "fa szedegetése"
ugyan az ég királynőjének pogány ünnepére való készülődés része
volt, de a fát eltüzelték,
hogy süthessenek. A Jer 10:3-ban a fakivágás a pogány fabálványok
előkészítéséről beszél, de a fát kivágták, ágait levágták,
törzsét figurává faragták, és istenként imádták, hozzá
imádkoztak. Egyik szövegnek sincs köze a 17. század utáni európai
keresztények fenyőfájához és a Krisztus megszületéséhez.
|
|
|
Összefoglalás
|
Végül pár gondolat
a karácsonnyal szembeni ellenérzések kialakulásának két fő
okáról. Először is, a karácsony kommersz, világi változata
sokak számára a pénzköltési lázról, a kötelező otthoni
jópofizásról vagy a fák tömeges pusztításáról szól, ami valóban
kiábrándító tud lenni. Az ünnep eredeti
üzenete azonban számukra is azt hirdeti, hogy Isten
az, aki megajándékozott minket,
és hogy önmagával
ajándékozott meg minket. Megajándékozott emberek vagyunk, akik
akiknek van mit
továbbadniuk (szeretet), és van kinek
továbbadniuk (mindenkinek). A legtöbb nem hívő tudja vagy érzi,
hogy karácsony valamiképpen a szeretetről
szól. Ezért a karácsony különleges alkalom arra, hogy Isten
szeretetéről
Isten szeretetével
bizonyságot tegyünk megfáradt embertársainknak. Másodszor,
vannak, akik hitelvi alapon
ellenzik a karácsony ünneplését, vagy mert nem hisznek az
egészben, vagy mert annyira
el akarják kerülni a pogányság látszatát is, hogy elutasítják a
születésnap és Krisztus megszületésének a megünneplését is. Pedig
nyilván nem kell attól félnünk, hogy nem
hívő ismerőseink a pogányság
jelének veszik, amikor mi hívők
őket vagy egymást felköszöntjük, és amikor a zsidó
Messiás születését megünnepeljük. Istentől
sem kell félnünk, ha örülünk felebarátaink, testvéreinknek vagy
Megváltónk születésének, és ezt valamilyen formában ki is
szeretnénk fejezni. Mégis vannak olyanok, akiket a
vezetőik azzal riogatnak, hogy Isten haragszik rájuk, ha
megünneplik a karácsonyt vagy szeretteik születésnapját, így
nekik van mitől félniük: a saját tanítóiktól vagy
szervezetüktől, de tanulmányunk egyik célja éppen az, hogy ez
alól a nyomás alól felszabadulhassanak.
Karácsonykor az embereket nem ókori pogány babonákkal kell
riogatni, amelyekre már csak a történészek emlékeznek. Nekünk
kétezer éve jó híreink vannak: Isten egy lett közülünk, és
tudja mi az, embernek lenni!
|
|
Tetejére
|
Szalai
András (cc) Apológia Kutatóközpont
|