Vallási kifejezések etimológiája

© Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.3. 2014.08.03.) PDF

A magyar bibliai és egyházi zsargon több olyan kifejezést is használ, amelyek a mai közhasználatból kikoptak, vagy más jelentést vettek fel. A szavak­nak és jelentésük­nek ugyanis történetük van, akárcsak annak a folyamatos és tanulsá­gos küzdelemnek, hogy a Szentírás üzenete minden korban érthető maradjon.

Források

  • Zaicz Gábor (főszerk.): Etimológai szótár (Tinta Könyvkiadó, 2006)
  • [évszám] legkorábbi előfordulása írott nyelvemlékeinkben
  • Jelek: szó elején: * rekonstrukció; két szó között: ~ megfelelés; > származás
  • A szócikkeket begépelte: Hamar Judit és Szalai András.

atya

[1181 tn. (?), 13. század eleje] Bizonytalan eredetű, talán ősi, uráli kori szótő magyar képzéssel. A szótőre vö. mordvin aťa ‘nagyapa’, aťä ‘atya, apa’, finn ati ‘após’, tavgi ťa ‘atya’. A szó az uráli korban *attз ‘apa, nagyapa’ formában élhetett. A szó meglétét az alapnyelvben a hangtani bizonytalanságokon túl az teszi kétségessé, hogy sok nem rokon nyelvben igen hasonló alakban él. Elképzelhető, hogy gyermeknyelvi eredetű, vö. anya, apa. A szó a rokon nyelvek­ben is önálló, későbbi fejleménynek tűnik. Az -a végződés kicsinyítő képző vagy egy eredetileg egyes szám harmadik személyű birtokos személyjel. A ‘pap, szerzetes; isten’ jelentés a kereszténységben alakult ki az egyházi latin pater ‘atya’ alapján. Az ős- és ómagyar kori, kihalt at(y)val ‘mostohaapa’ összetétel [1395 k.] előtagja az at(y)- ‘atya’ az atya töve, illetve változata, utótagja, a val pedig fél ‘valaminek a fele’ szavunkkal van kapcsolatban. Hasonló szemléletmó­dot tükröző, a mostoha­sá­gi viszonyt a fél szóval kifejező rokon nyelvi összetéte­lek­re vö. cseremisz ača-wel, finn isä-puoli, lapp ačče-bœlle: ‘mostohaapa’, tulaj­donképpen ‘fél-apa’. Az atya származékai az atyai [1372 u.], atyáskodik [1711], atyus [1788].

áldoz

[1372 u.] Származékszó, az áld ige -z gyakorító igeképzős alakja. A szó eredetét tekintve a pogány szertartásokhoz kapcsolódik. Az áldozik változat [1456 k.] a vallási szóhasználatban gyökerezik ’megáldozik, úrvacsorát vesz’ jelentésben. A leáldozik ’lemegy a nap’ szóösszetétel [1774] kialakulása áttételesen az esti istentisztelethez kapcsolható akár a nyelvjárási napszentület. Származékai az áldozás [1372 u.], áldozat [1416 u.], áldozó [1456 k.], áldozatos [1794].

ámen

[13. század eleje] Latin jövevényszó, vö. latin amen ’úgy legyen’, középkori latin ’valóban, bizonyára; mindörökké’, egyházi latin ’úgy legyen’. A szó végső forrása a héber āmēn ’valóban, bizonyára’, a latinba a görög ’bizonyára; úgy legyen’ jelenté­sű szó került.

angyal

[13. század vége] Latin jövevényszó, vö. egyházi latin angelus ’angyal’, ami egy követ, ’küldött’ jelentésű görög szóra vezethető vissza. A szó belseji gy a hazai latin kiejtési mintának megfelelően alakult, vö. spongya, trágya. A szó belseji a hangrendi kiegyenlítődéssel alakult. Az -us végződés hiányára vö. advent. A szó számos európai nyelvben megtalálható, vö. német Engel, olasz angelo: ’angyal’. 
A régi magyar Angyalos személynév a latin mintára emlékeztet.

átkoz

[1372 u.] Bizonytalan eredetű szó, esetleg egy önállóan nem élő tő származéka. A tő talán finnugor eredetű és az áld ige tövével azonos. A végződés gyakorító ige­kép­ző, vö. tudakozik, váltakozik. A magyar átkoz jelentésfejlődésében nyomon követhető ‘perzsel, éget’ ~ ’átkoz’, illetve az ‘áld’ ~ ’átkoz’ jelentések szemben­állására más nyelvekben is akad példa, vö. finn siuna- ‘éget, pörköl’ ~ észt siuna ‘szid’, latin sacer ~ francia sacré: ‘szent; átkozott’. Az átok [1416 u.] valószínűleg szóelvonás az átkoz igéből. A szócsalád tagja még az átkozott [1416 u.), átkozódik [1416 u.] átkos [1583].

bálvány

[101 tn. 1109] Jövevényszó, valószínűleg különböző szláv nyelvekből, vö. bolgár régi nyelvi [balvany] ‘szobor, bálvány’, horvát-szerb balvan ‘gerenda’, horvát-szerb nyelvjárási bolván ‘bálvány, szobor’, szlovák balvan ‘nagy kő, kőtömb, bálvány, idol’. E szláv szavak valószínűleg török jövevények, vö. török *balvan ‘sírkő, síremlék’, ótörök *balbal ‘bálvány’. Nincs azonban kizárva, hogy a magyar és a szláv esetében egyaránt egy keleti nyelv volt az átadó. Származékai a bálványos [1001 tn. 1584], bálványoz [1508].

botránkozik

[1506] Származékszó, melynek alapszava önállóan nem adatolható. Gyakorító -r képzős relatív töve a botorkál ige tövével azonos, abszolút töve a botlik tövével függ össze. Végződése az -(n)kozik gyakorító-visszaható képzőbokor. Jelentésé­nek fejlődésére vö. megütközik valamin, német sich stossen ‘beleütközik valami­be’; Anstoss nehmen ‘megbotránkozik valamin’, latin offendere ‘beleüt valamibe; megbotránkozik valamin’. Régi származéka a megbotránkoztat [1525]. A botrány főnév [1834] a nyelvújítás korában keletkezett, és valószínűleg Szemere Pál alkotása. Ennek származéka a botrányos [1837-1843].

böjt

[1181 tn. (?), 1372 u.] Valószínűleg német, közelebbről felnémet jövevényszó, vö. ófelnémet bijiht ’(hit)vallás; bíróság előtti vallomás’, középfelnémet bīht, bīhte ’gyónás’, német Beichte ’böjt’. Mindezek alapja az ófelnémet bijehan ‘beismer, bíróság előtt kimond’. A böjt -jt végződése χt fokon keresztül alakult ki. Szárma­zé­kai a böjtös [1211 (?) tn., 1568], böjtöl [1372 u.], böjtölés [1372 u.].

egyház

[1193 tn., 1372] Összetett szó, amely talán török mintára keletkezett. Utótagja a ház, előtagja a mára elavult egy ’szent’ (vö. igy), vö. kun yiχ-öv, kipcsak iχov, iϊχov: ’templom, egyház’, tulajdonképpen ’szent ház’. A magyarban ma már csak elhomályosult összetételekből vagy származékokból elemezhető ki, vö. ünnep.

felebarát

[1495 k.] Összetett szó, előtagja a fél1 főnév -e egyes szám 3. személyű birtokos személyjellel ellátott alakulata, utótagja a barát főnév. Az előtag a régi ’ember­társ, felebarát’ jelentéssel került az összetételbe. Hasonló jellegű régi nyelvi összetételek: feleszolga ’szolgatárs’ [1416 u.], feletanítvány ’diáktárs’ [1416], felemás ’(házas)társ’ [1689]. (1fél: [1138 tn. (?), 12. század vége] ’valami­nek, valakinek a része; oldal; társ’ Ősi, uráli kori szó.)

felekezet

[1519 k.] ’szervezett vallási közösség’ Származékszó, alapszava a régi nyelvi felekezik ’társul, szövetkezik’, amely a fél ’társ’ jelentésből jött létre visszaható képzővel. Az -et végződés névszóképző. Melléknévi továbbképzése a felekezeti [1826].

fenevad

[1506] Összetett szó, előtagja a fene ’vad, iszonyú’, utótagja pedig a vad ’vadállat’. A melléknév és a főnév a gyakori együttes jelzői használat következtében forrt össze.

fohászkodik

[1372 u.] Származékszó, melynek alapszava a fúj ige, illetve annak tőváltozatai, -szkodik végződése gyakorító-visszaható képzőbokor. Alaktani felépítésére vö. játszik, támaszkodik. A szó belseji h hiátustöltő lehet. Az eredeti ’sóhajtozik’ (tkp. ’fújkál’) jelentésből érintkezésen alapuló névátvitellel alakult ki az ’istenhez sóhajt, imádkozik’, illetve ’kér’ jelentés. Főnévi származéka a fohász­kodás [1372 u.]. A fohász főnév [1760] elvonással keletkezett a fohászkodik-ból, és nem azonos a régi nyelvi fohász igével [13. század közepe].

ige

[13. sz. második fele] Bizonytalan eredetű, talán jövevényszó egy török nyelvből a honfoglalás előtti időből, megfelelői azonban a törökségi nyelvekből nem adatolhatók, csak a mongolból, vö. mongol üge ‘szó, beszéd’. A szóvégi -e hangra vö. serke, ürge. A magyarban ‘szó, varázsszó’ lehetett az eredeti jelentése, vö. igéz, a ‘szó’ jelentés ennek alapján igen korai jelentésszélesedéssel fejlődött. Az ‘Isten szava’ jelentés mintája a latin verbum ‘ige’ volt, nyelvtani szakkifejezés­ként való használata pedig tudatos szóalkotás eredménye.

imád

[12. század vége] Származékszó, melynek alapszava önállóan nem adatolható. A szótő ismeretlen eredetű, a végződés valószínűleg a -d gyakorító képző. Első adata a szó elején v-t is tartalmaz, a szó eleji vi > i változásra vö. ibolya, iszák. Feltehetőleg a pogány kor szellemi örökségébe tartozik, bár rokon nyelvi megfe­le­lőit eddig még nem sikerült kimutatni. Eredeti jelentése ’varázsol, varázsigét mond’ lehetett, ebből fejlődhetett a ’varázsigével könyörög valamiért’, a ’valaki­hez könyörög’, majd az ’istenként tisztel’. Hasonló jelentésfejlődésre vö. áld. Az ima [1787] elvonással keletkezett az imád alapján, Barczafalvi Szabó Dávid alkot­ta meg a nyelvújítás korában. Régebbi származékai az imádság [12. század vége], imádás [1372 u.], imádkozik [1372 u.], imádkozás [1372 u.], imádságos [1495 e.].

isten

[12. század vége] Valószínűleg származékszó, melynek alapszava az ős régi nyel­vi is alakváltozata lehet. Végződése a -t és az -n kicsinyítő képzők, vö. nőstény. Eredeti alakja feltehetőleg három szótagos volt, ehhez vö. a Halotti Beszéd isemucut ’ősünket’ adatát. Mai, két szótagos alakja az ise tővégi magánhangzó­jának lekopásával fejlődött. Jelentése kezdetben ’apácska, atyácska’ lehetett, és a pogány magyarok hitvilággal kapcsolatos szókincsébe tartozott. Hasonló szemlé­letet tükröz a latin pater ’apa’ > Jupiter (istennév) és a finn ukko ’öregember’, nyelvjárási ’apa’ >  Ukko (istennév). Újabban a magyar szót az irániból származ­tatják. Származékai az istenség [13. század közepe], az istenes [1360 tn., 1506], az isteni [1372 u.], az isteniség [1405 k.], az istentelen [1426 tn., 1550], az istenséges [1470] és az istenít [1649].

kárhozik

[1372 u.] Latin mintára keletkezett származékszó, vö. latin damnare ’elítél, bűnös­­nek mond, kárhoztat’, damnari ’elítéltetik, bűnhődik, kárhozatra jut’. A latin szó a latin damnum ’veszteség, kár; bírság, bűnhődés’ főnévre vezethető vissza. A magyar kárhozik a kár főnév -hozik igeképzővel ellátott alakja, a képző­re vö. szomjúhozik. A szó belseji z hangot a régiségben sz-nek is ejtették. Főnévi származéka a kárhozat [1372 u.] -at főnévképzővel alakult, további származékai a kárhozott [1372 u.], kárhoztat [1416 u.], kárhozatos [1495 e.]. Elsősorban a szépirodalomban használatos szavak.

káromol

[1372 u.] Származékszó, egy önállóan nem adatolható szótő -l kezdő-mozzanatos igeképzővel ellátott alakja. A szótő bizonytalan, talán hangutánzó-hangfestő eredetű, esetleg összefügghet károg igénkkel. A szó belseji m szintén kezdő-mozzanatos igeképző lehet. A káromkodik [1470] vagy ennek a szótőnek -kodik gyakorító-visszaható igeképzős származéka, vagy pedig a káromol igéből kelet­ke­zett a szó belseji l elhagyásával és a -kodik gyakorító-visszaható képzővel.

keresztel

[1416 u.] Szláv jövevényszó, vö. óegyházi szláv krьstiti ‘keresztel’, horvát-szerb kristiti ‘keresztel, elnevez’, szlovák krstiť ‘keresztel; vízzel higít; korhol, dorgál’, orosz [kresztyity] ‘keresztel, keresztanyja vagy keresztapja valakinek; keresztet vet valakire; elnevez; kihúz áthúz; üt, ver’. A szláv szavak előzménye a szláv *krьstъ ‘kereszt’. A keresztel tréfásan ‘(bort) titkon vízzel hígít’ jelentésben is használatos [1696]. Ez a jelentés azzal függ össze, hogy a keresztelés víz ráöntésével történik. Származékai a keresztelkedik [1416 u.], keresztelés [1495 e.], keresztelő [1519 tn. 1659].

keresztény

[1263 tn. (?) 1372 u.] Szláv, valószínűleg horvát-szerb vagy szlovén jövevényszó, vö. horvát-szerb kršćanin, krstiján ‘keresztény’, szlovák kresťan ‘keresztény’, orosz [kresztjanyin] ‘paraszt’, orosz régi nyelvi [kresztyjan] ‘paraszt, keresztény’. A szláv szavak a görög Krisztianosz ‘keresztény’ és a latin Christianus ‘keresztény’ főnévre vezethetők vissza. A magyarba talán a nyugati kereszténység műszava­ként került egy déli szláv nyelvből. Az eredeti keresztyén hangalak hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. A 18. század végétől a keresztény alak a katolikus, a keresztyén változat pedig a protestáns szóhasználatban él. A szétválást a keresz­tény szó régi nyelvi ‘római katolikus vallású személy’ jelentése [1907] magya­ráz­za. Főnévi származéka a kereszténység [1456 k.].

lakol

[1526] Származékszó, egy ősmagyar kori igenévszóból keletkezett: vagy a már kihalt régi nyelvi, ’bűn’ jelentésű lak főnévből [1490 k.], vagy a ’bűnhődik, lakol’ jelentésű ugyancsak kihalt lakik ige eredetibb, iketlen változatából alakult -l ige­képzővel. Ma a választékos meglakol ’megbűnhődik’ igekötős alakban ismeretes.

lator

[1276 tn., 1372 u.] ’gonosztevő’ Német jövevényszó, vö. középfelnémet lot(t)er ’mihaszna, mulattató bohóc’, német Lotter ’semmirekellő, léha fráter’. A német szó ugyanabból a germán szóból származik, mint ledér szavunk. A lator szavunk második szótagi o-ja hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre az eredeti e-ből. Elavulóban lévő, választékos stílusértékű szó.

lélek

[12. század vége] Ősi finnugor kori szó magyar képzéssel. A tőhöz vö. vogul lěl ’lélek’, zürjén lol ’lélegzet; szellem; élet; élőlény’, finn löyly ’pára, gőz’, lapp liew’lâ ’gőz, pára a szaunában’. Ezeknek előzménye a ’lélegzet; lehelet; lélek’ jelentésű finnugor *leβlз lehetett. Az ősi szótő a magyarban képződött tovább -k kicsinyítő képzővel, a képzésre vö. ének, torok. Az alaptag talán Lél és Lehel tulajdonneve­ink­­ben őrződött meg [1075]. A szó korai származékai közé tartozik a lelkes [1372 u.] és a lelketlen [1527], de e szavak mai köznyelvi jelentései a nyelvújítás korától ismertek [1804, illetve 1813]. Kései származék a lelkész [1791], és alig néhány évtizede született a lelkizik [1972].

megtér 

ld. tér

megvált

[1456 k.] Összetett szó. Előtagja a meg igekötő, utótagja pedig a ‘viszonzásként valamit ad; megment, felszabadít; kivált” jelentésű vált ige. A megvált ‘bűneitől megszabadít’ jelentése [1493 k.] az egyházi latin redimere ‘megvált’ ige hatására jött létre. A szó eredeti jelentése ‘kötelességtől, tehertől megszabadít’ volt. Főnevesült igei származéka, a Megváltó ‘Krisztus’ [1493 k.] szintén az egyházi latin hatására alakult ki. A köznyelvben a megvált elsősorban ‘menetjegyet, belépőjegyet vált’ jelentésben használatos [1884-1885].

menny

[12. század vége] Ősi, finnugor kori szó, vö. mordvin meńel’ ’égbolt’. A feltehető finnugor alak az azonos jelentésű *mińз lehetett. A magyar menny hangalak az eredeti meny forma ny hangjának megkettőzésével keletkezett. Legkorábbi jelentése nyelvünkben is ’égbolt’ [1416 u.] lehetett, ebből alakult ki a vallási értelemben vett ’hely, ahol Isten és az angyalok élnek’ jelentés [12. század vége]. Gyakran a mennyország összetétel [1372 u.] előtagjaként használatos, illetve a mennykő ’villámcsapás’ elemeként [1525 k.]. Igen réginek látszik az igei utótagú mennydörög összetétel [1513], melyhez hasonló szemléletű szókapcsolatok más rokon nyelvekben is vannak, vö. cseremisz jumo küδərtàr ’dörög az ég’.

mise

[1372 u.] Vándorszó, vö. középfelnémet messe, misse, északolasz missa, óegyházi szláv ša, horvát-szerb misa, cseh mše: ‘mise’. Ezek végső forrása az egyházi latin ite, missa est ‘menjetek, a gyülekezet el van bocsátva’ mondat. A magyarba azok a nyelvek közvetítették, amelyekben a szó belseji i és rövid š hang volt. A 19. századtól [1877] zenei műszóként is adatolható, egyébként egyházi műszó.

oltár

[13. század eleje] Vándorszó, vö. német Altar, ófelnémet altari, altare, olasz altare, óegyházi szláv olъtaŕь, horvát-szerb oltar:’oltár’. Vö. még: latin altare, középkori latin, hazai latin altar: ’oltár­’. A szó a latin adolere ’áldozatot gyújt, éget’ igéből jött létre, s így eredetileg az égő áldozatok oltárát jelölte. A magyarba több nyelv közvetítette.

ördög

[12. század vége] Ismeretlen eredetű szó. Lehetséges, hogy eredetileg három szótagból állt, ebben az esetben a mai hangalak a második nyílt szótag magán­hangzójának kiesésével fejlődött. A szóban levő d és g képző lehet, de a bizonyta­lan eredet miatt ez nem igazolható. Az ördöngös melléknévi származék [1295 tn., 1372 u.] szó belseji n hangja feltehetően másodlagos vö. bogáncs. A régi nyelvben ’ördögtől megszállott’ jelentéssel bírt, ami annak a babonás néphitnek alapján fejlődött ki, hogy egyes emberek szövetséget kötnek az ördöggel, és ezeket az ördög természetfeletti képességekkel ruházza fel. Ma ez a származék a bizalmas nyelvhasználatban ’nagyon ügyes és furfangos’ jelentésben él.

pokol

[12. század vége] Horvát-szerb vagy szlovén jövevényszó, vö. horvát-szerb pakao, pakla (birtokos eset), horvát-szerb régi nyelvi pъklъ, pakal, szlovén pekel: ’pokol’. A szó indoeurópai eredetű, vö. latin pix ’szurok’. A szláv szavak eredeti jelentése szintén ’szurok’ volt, a ’pokol’ jelentés korábban csak a nyugati kereszténységű szlávok nyelvében élt. A pokol ’kín, szenvedés’ jelentése [1748] más nyelvekben is megtalálható. A poklos ’leprás’ melléknévi származék [1213 tn., 1234] a pokol elavult ’lepra’ jelentésére utal [1372 u.], mely a pokolvar ’kelés, forradásos sebhely’ összetételből [1519] keletkezhetett  jelentéstapadással.

szellem

[1808] Származékszó, amely tudatos szóalkotással keletkezett. Kazinczy Ferenc alkotása a szél ’levegőmozgás’ főnév szellő származékából a képzőnek felfogott -em szóvéggel, vö. jellem. A szóval az elavulóban lévő és csúnyának tartott szellet ’szellem’ főnevet kívánta helyettesíteni. Származékai a szellemes [1823], szellemtelen [1838], szellemesség [1838], és a szellemeskedik [1890].

szent

[1156 tn., 12. század vége] Szláv, valószínűleg horváth-szerb vagy szlovén jövevényszó, vö. horvát-szerb svet, szlovén svet; vö. még: óegyházi szláv svętъ, szlovák svätý, orosz свяm(oŭ) [szvjat(oj)]: ’szent, istennek, isteneknek szentelt’. A szó indoeurópai eredetű, vö. aveszta spənta- ’szent’. A magyarba a keresztény terminológia elemeként került vagy a bizánci, vagy a nyugati típusú keresztény­ség elemeként. A szláv szavak szó eleji v hangjának kiesésére a magyar szóban vö. hála, kár, a magyar szent n hangjára pedig vö. abroncs, dorong. A szónak számos származéka használatos, névszói származékai a szentség [1346 tm.], szent­séges [1372 u.], szentély [1844], igeiek pedig a szenteskedik [1771], szentesít [1824].

szentély

ld. szent

szentlélek

[13. század eleje] Latin mintára keletkezett összetett szó (szent + lélek), vö. latin (egyházi latin) spiritus sanctus ’szentlélek’ (spiritus ’lélek’ + sanctus ’szent’). Hasonlóképpen latin tükörfordítás eredményeként jött létre például a szentírás [1372 u.] és a szentatya [1416 u.], vö. az azonos jelentésű latin scriptura sacra és pater sanctus szószerkezeteket. A további idetartozó összetételeink egy része a korábban meghonosodottak mintájára is keletkezhetett, vö. szentháromság [1519], szentegyház [1590], szentbeszéd [1823].

tér

[1372 u.] ‘más irányba kezd haladni’ Vitatott eredetű. 1. Jövevényszó egy török nyelvből a honfoglalás előtti időből, vö. oszmán-török devir- ‘forgat, fordít, megfordul, visszatér’, csuvas tavər- ‘feltűr (ruhaujjat), megfordít’. E szavak talán összefüggenek teker igénk előzményével is. A magyarba került alak *täwär-  lehetett, a szó belseji magánhangzó vokalizálódására vö. kérődzik, szór. 2. Belső fejlemény. A nyelvjárási tér ‘fér’ igétől elkülönült jelentésfejlődés eredménye, a jelentés-összefüggésre vö. megy. Az egyeztetés jelentéstanilag mindazonáltal problematikus, mivel címszavunk esetében az irányváltoztatás tartalmi mozza­na­ta elsődlegesnek tűnik. Mozgásigeként elsősorban igekötővel használatos (vö. eltér, kitér, letér, visszatér), számos igekötős alakulata az eredeti mozgásképzet mellett absztraktabb jelentéssel is jelentkezik, vö. megtér (valamely hitre), rátér (valamely beszédtárgyra), magához tér

úrvacsora

[1583] Összetett szó (úr + vacsora), mely a korábbi úr vacsorája [1510] szószer­kezet alapján keletkezett, vö. úr napja [1519] › úrnap [1769]. Létrejöttében latin hatás is közrejátszhatott, vö. latin Coena Domini ‘szentáldozás, oltáriszentség’ (tkp. ‘az úr étkezése’). Az elnevezés voltaképpen az utolsó vacsorához kapcsoló­dik, melynek korábbi magyar megnevezésére vö. végvacsora [1513], utolsó vacsora [1636]. Az úrvacsora az utolsó vacsorához fűződő szertartás, mely a magyarban a protestáns nyelvhasználatban őrződött meg.

üdvözít

[13. század eleje] Származékszó. Alapszava az önálló használatban elavult üdvöz névszó [13. század eleje]. Ez szintén származékszó, ismeretlen eredetű, feltehe­tő­en igei természetű alapszava az üdül szó alapszavával állhat kapcsolatban. Az üdvöz v-je talán visszaható igeképző (vö. olvaszt), a -z pedig valószínűleg mellék­név­képző, vö. igaz, száraz. Az üdvözít az üdvöz -ít műveltető igeképzős származé­ka. Hasonlóképpen az üdvöz igei származéka a visszaható képzővel alakult üdvözül [1372 u.], névszói származéka pedig a -ség főnévképzős üdvösség [1372 u.]. Az üdv [1728] és az üdvös [1801] az előbbi származékokból keletkeztek elvonás­sal a nyelvújítás idején, illetőleg az üdvös lehet az üdv melléknévképzős származéka is. A szócsalád jó egészségre és köszöntésre, továbbá megmentésre, megváltásra utaló jelentésmozzanatainak összefüggésére vö. latin salus ’épség, egészség; megmenekülés’, salvus ’ép, sértetlen; megmentett’, salvere ’egészséges­nek, áldottnak, üdvözültnek lenni’, salvator ’megmentő, Jézus’.


 .