Az óember már meghalt, vagy még él?

Kol 3:9 „Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert…”

Ef 4:22,24 „…vessétek le a régi élet szerinti óembert, … , újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert…”

Kérdés

Egyes szövegekből úgy tűnik, az „óembert” egyszer s mindenkorra levetkőztük, az „új embert” pedig felöltöztük (Kol 3:9-10 vö. Róm 6:6). Más szövegek azonban arra szólítanak fel jelen időben, hogy vessük le az óembert, és öltözzük fel az új embert, illetve újuljunk meg lélekben és elmében (Ef 4:22-24). Ezért egyesek a bűnökkel szembeni harcról úgy beszélnek, hogy az óember és az új ember harcol bennük, de vajon az élményét tényleg ez a fogalompár írja le? Mások azt nem értik, hogyan újuljanak meg lelkükben és elméjükben (ld. eltérő fordítások)? Ráadásul Pál apostol „külső embert” és „belső embert” is emleget (2Kor 4:6), ezek vajon hogy viszonyulnak az ó- és az új emberhez?

Válasz röviden

Az „óember” vagy „régi ember” [ho palaiosz anthró­posz] a régi énünk, ami a bűnök miatt tönkrement, de Krisztussal együtt keresztre lett feszítve. Az „új ember” [ho kainosz anthróposz] pedig az új énünk, ami Krisztussal együtt új életre támadt fel. Az újjászületett embernek egyetlen identitása van, az új: Isten gyermeke, szent, igaz, világosság stb. Nem az új ember harcol benne a régi emberrel, hanem a Szentlélek harcol benne, az új emberben a test kívánságaival. A zsigeri indulatok és a Lélek akarata feszül egymásnak, és új énünknek azt kell megtanulnia, hogy a Léleknek engedelmeskedjen. 

Az Ef 4:22-24 fordítása pontosításra szorul: az igék a megszokott magyar fordításoktól eltérően valójában nem felszólító módban állnak (vessétek le, öltözzétek fel, újuljatok meg). Pál arról beszél, hogyan tanultátok a Krisz­tust: „levetve” a régi ént és „felöltözve” az új ént (ezek tehát egyszer megtörténtek), illetve elmétekben - azóta is, folyamatosan - „megújulva” a lelkiek terén.

A „külső emberünk” [ho exó hémón anthróposz] a fizikai testünk, ami folyamatosan romlik, a „belsőnk” [ho eszó hémón] viszont a lelkünk, az „új ember”, ami viszont folyamatosan megújul, felfrissül.

A témához kapcsolódó szöveg: Róm 7:7-25, 1Jn 3:6, 5:18, 1Jn 1:10

Válasz kifejtve

A régies „óember”, magyarán „régi ember” mi magunk voltunk, még a megtérésünk előtt. A minket megtévesztő vágyak (függések stb.) e régi énünket teljesen tönkretették (Ef 4:22). Krisztus a kereszten velünk egy lett, mi pedig vele lettünk egy a keresztségben (Róm 6:3-11, Kol 3:9-10, Gal 3:27). Óem­berünk, azaz régi énünk vele együtt lett keresztre feszítve, tehát meghalt (Róm 6:6). Új emberünk, azaz új énünk pedig vele együtt feltámadva született új életre. Az „új ember” mi magunk vagyunk, megtérésünk óta.

Az Ef 4:20-24 pontosításra szorul: „…így tanultátok a Krisztust”, „…amint az valóság [alétheia] a Jézusban”: régi éneteket „levetkőzve”, új éneteket „felöltözve” (mindkettő múlt időben), elmétekben (Isten által) „lelki téren”/„lelkiekben” „meg­újítva/felris­sít­­ve” (azóta is, folyamatosan).

  • Nyelvtani indoklás: ez a három ige nem egyszerű felszólító módban (imperativusban) áll, hanem a 21. versben álló „tanultátok” [edidakhthéte] igéhez kapcsolt infinitivusok. Mivel az alany („ti”) itt tárgyesetben áll [hümasz], ennek a sajátos görög nyelvtani szerkezetnek (ún. accusativus cum infinitivo) köszönhetően a „levetkőzni” [apothesz­thai] és a „felöltözni” [en­dü­sz­asz­thai] aorisztosz infinitivu­sai múltidőbe kerülnek: „(annak idején) levetkőzve és felöltözve…” A „megújulni” [ananeúszthai] infiniti­vusa viszont egyrészt szenvedő módban áll (passivum­), tehát valaki más újít meg, frissít fel minket (ti. Isten), másrészt jelen időben van (praesens), tehát azóta is történik: „(Istentől folyamatosan) megújítva”.
  • Pál a 23. versben az elménk [núsz] Isten általi folyamatos megújulására utal: „lélekben” vagy „lelki téren” (tó pneumati tú noosz hümón). A formahű fordítás (pl. Vida: „értelmetek szelleme számára”) és a leegyszerűsítés (pl. RÚF: „lelketekben és elmétekben”, EFO: „teljesen újítsátok meg a gondolkozásotokat”) elmegy a lényeg mellett: a pneuma (lélek) szó ui. sajátos funkciójú részes esetben áll (ún. dativus locativus). Először is, Isten újítja meg az elménket, másodszor, ezt lépésről lépésre teszi, harmadszor, a spiritualitás terén újít meg: „lélekben/lelkiekben”, „a lélek/a lelkiek terén”. Ez a fejezet gondolatmenetében az erkölcsi döntésekről szól: az apostoli tanítás ezen a téren mutat irányt, és szólít fel döntésre (ue. Róm 12:2).

Az újjászületett emberben tehát nem a régi ember harcol az új emberrel, hanem a Szentlélek harcol a test kívánságaival. Nem egy régi meg egy új identitás viaskodik bennünk, hanem az új identitáson belül két akarat feszül egymásnak (Gal 5:16-17). Az új ember nem az egyik küzdő fél (szemben az óemberrel), hanem maga a csatatér: az, ami kiformálódóban van. Még képes vétkezni, mert neveltetéséből, korábbi függéseiből adódó zsigeri reakciói még hatnak benne, és ebben a testben, világban élve a kísértések révén újratermelődhetnek. Most már azonban képes nem vétkezni, mert a bűn már nem uralkodik rajta (csak ha/amíg hagyja).

Egyfelől új identitása van: Isten gyermeke, szent, igaz, világosság stb., de ezt tudatosítania kell (Róm 6:3,11), és sosem lesz teljesen hibátlan vagy bűntelen. Másfelől új erő működik benne: a Szentlélek abban segíti, hogy azt akarja, amit Isten akar, és ne azt, amit a zsigerei, de ezt is tudatosítania kell (Gal 5:24-25), mert a Lélek nem tőle függetlenül munkálkodik benne, hanem vele együtt, mert belülről fakadó engedelmességre akarja megtanítani, fel akarja nevelni.

A bensőnkben tapasztalható feszültség tehát valóságos, de nem a régi és az új ember küzdelme zajlik (hiszen a régi a Krisztussal együtt meghalt), hanem az új ember kiformálódása kezdődött el, és van folyamatban (Gal 4:19, 2Pt 1:4 vö. 1Jn 3:1-3). Fájdalma pedig annak a bizonyítéka, hogy él. Az új értékek melletti döntés ugyanis azért fáj, mert önmagunkkal kell szembeszállnunk, mert sajátunknak érzett vágyakról, képzetekről kell lemondanunk valami szebb, jobb és valósabb érdekében. Így tanulunk önuralmat, ami a Lélek egyik gyümölcse.

Az identitás kérdése azért fontos, mert amit magunkról gondolunk, azt is fogjuk megtapasztalni. Nem mindegy azonban, hogy a tetteink alapján értékeljük a mivoltunkat, vagy a mivoltunk alapján értékeljük a tetteinket.

Ha az vagyok, amit teszek, akkor ha vétkezek, „bűnös vagyok”, és mivel nem csak a tettemet kell elítélnem (ez bűn), hanem egész lényem kerül ítélet alá (bűnös vagyok), jön a szégyenérzet. Mivel azonosulok a tettemmel, nem tudok tőle távolságot tartani, megutálni és tenni ellene; így jutok el az önutálathoz és a bűnnel szembeni kiszolgáltatottság érzéséhez. Már nem tartom elégnek a lábmosást (Jn 13:10), hanem újra meg akarok keresztelkedni, mert úgy érzem, mindent újra kellene kezdeni, és azt remélem, egy élmény segíthet új identitást felépíteni (sokan jutnak el idáig olyan felekezetekben, ahol gyermekként lettek megkeresztelve).

Pedig az újrakezdés valójában már megtörtént: Krisztus halálával és feltámadásával, ezért akár csecsemőként, akár felnőttként lettünk megkeresztelve, a feladat ugyanaz: aszerint élni, ami történt velünk, hogy az határozza meg a tetteinket, akik lettünk, Isten kegyelméből. Ha tehát vétkezek, „bűnt követem el”, nem magamat, hanem a tettemet ítélem el (hiszen én több vagyok, mint egy vétek), bánhatom a tettem, meg is utálhatom, mint amihez már nincs közöm, ami tőlem idegen. Istennek megköszönhetem, hogy a bűnt felismerhettem, hogy van rá bocsánat, és kérhetek tőle lélekjelenlétet és erőt, hogy legközelebb előbb észrevegyem, mi történik, és legyen erőm szembeszállni a belső árulással vagy a külső ellenséggel. Így valóban új élményekben lesz részünk, lelki növekedésnek indulhatunk.


 .