A Szentlélek hatása

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.1. 2019.06.25) PDF 

Isten Lelkét a Biblia Szent Léleknek nevezi. Isten ugyanis nem hasonlítható semmi­hez a teremtett világban, ő egészen más, azaz „szent”. Azzal, hogy a szent Isten magához vonzza az embert, együtt jár a Szent aktív jelenlétébe és erőterébe való kerülés, az ő tulajdonává válás, az ő céljaira való elkülöníttetés, a mássá válás, azaz a megszentelődés. Ez a lelki újjászületéssel kezdődik, egy életen át folytatódik, és végül a megdicsőüléshez vezet.

1. A Lélek jelenlétének módjai az ember életében

Az ember Isten teremtménye, akinek biológiai és spirituális összetevői vannak: teste porból lett, de Isten éltető leheletet fújt az orrába.

Az embert eleve Isten Lelke [rúach él], az Úr lehelete [n’sámá Adón] alkotta (Jób 33:4). Isten a porból alkotott ember orrába éltető leheletet [n’sámá chajim] lehelt-fújt [náfah] (1Móz 2:7), így lett az ember élőlény [nefes chajjá]. Isten Lelke [rúach] és lehelete [n’sámá] az emberben „marad” (1Móz 6:3) élete végéig (Jób 34:14-15).

A Szentlélek azonban ezen túlmenően...

  • ott van a bűnös mellett, hogy Istenhez visszatérítse (Jn 16:8, 1Pt 1:2), és benne, amikor a lelkiismeretében megszólal (Róm 2:14-15 vö. Ef 4:18-19)

  • a hívőben lakozást vesz, hogy lelkileg újjá teremtse és átformálja (Jn 14:17, 1Kor 6:19 vö. 1Pt 3:21)

  • a hívőre száll vagy betölti, hogy erőt adjon neki a szolgálathoz (Ez 11:5, ApCsel 1:8, 2:3-4, Ef 5:18).

2. A Lélek és az ember kapcsolata az Ószövetségben

Isten Izraelnek megígérte, hogy Lelke „közöttük marad” (Hag 2:5). Figyelmeztette őket, hogy terveit nem emberi erővel, hanem Lelke által viszi véghez (Zak 4:6).

Isten Lelke egyfelől ideiglenesen hatást gyakorolt egyes kiválasztottakra:

  • „betöltötte” [málé’] Becalélt, hogy képes legyen művészi munkára (2Móz 31:1-11)

  • „rájött/rászállt” [hájáh] Bálámra (4Móz 24:2) és „ráesett/ráhullt” [náfal] Ezékielre (Ez 11:5), hogy prófé­tál­jon, „megrohanta” [cálach] Sámsont (Bír 14:6,19, 15:14), hogy Izraelt megszabadítsa, Saulra (1Sám 10:6,10, 11:6) hogy prófétai révületbe essen

  • „felöltözte” vagy „felruházta” [lávas] Amászajt, hogy költői ihletet adjon neki (1Krón 12:19), Gedeont, hogy harcolni tudjon (Bír 6:34), Zekarját, hogy prófétáljon (2Krón 24:20)

  • Isten a Lelkét Mózes 70 vénjére „adta” [nátan], és amikor az „megnyugodott rajtuk” [núach], prófétáltak és bíráskodtak (4Móz 11:25).

Isten Lelke egy ponttól kezdve életre szóló hatást gyakorolt egyes kiválasztottakra:

  • „rájött/rászállt” [hájáh] Otniélra, hogy kivívja és megtartsa Izrael szabadsá­gát (Bír 3:10)

  • „megrohanta” [cálach] Dávidot „attól a naptól fogva” [méhajóm hahú’ vamá`lá], hogy uralkodni tudjon (1Sám 16:13)

  • „Illés Lelke” „nyugodott meg” [núach] Elizeuson, hogy folytassa annak szol­gálatát (2Kir 2:15)

  • Ézsaiás úgy érezte: „rajtam van” [álái] az Úr JHVH Lelke (Ézs 61:1)

  • Isten Mózesnek úgy beszélt Józsuéról, hogy ő „az a férfi, akiben [] Lélek / lélek van” (4Móz 27:18), ami a Szentlélekre vonatkozik, vagy a bátor­ságára.

Az Ószövetségben tehát Isten Lelkét a fent leírt módokon csak kevés, rend­kívüli szol­gálatra elhívott férfi tapasztalhatta meg, de a Lélek bennük sem vett végleges lakozást (vö. Zsolt 51:13). (A nyelvtan is ezt tükrözi: a fenti héber igék után a személynevek előtt – Józsué kivételével – az „-on/en/ön” vagy „rá/rajta” jelentésű partikula [`al] áll.)

Az Ószövetség azonban olyan ígéreteket is közöl, ame­lyek a hívő ember és Isten kapcsolatának új szintjéről szóltak, illetve messiási várakozássá váltak:

  • Isten megígérte, hogy egy napon, egy új szövetség részeként a Lelket mindenkire „kiönti” [`árah] (Ézs 32:15), „rá folyatja/ráönti” [jácaq] (Ézs 44:3) „(rá/ki/bele) önti” [sáfak] (Ez 39:29, Jóel 3:1-2, Zak 12:10), sőt, a „bensőjükbe” [b’qerev] „adja” [nátan] (Ez 36:27, 37:14), hogy parancsait követhessék

  • a Messiást („Felkentet”) illetően alakultak ki olyan várakozások, hogy az JHVH Lelke rajta „van rajta” [Ézs 61:1 vö. Lk 4:18) vagy „nyugszik rajta” (Ézs 11:2 [núach] vö. Jn 1:32 „leszállt rá mint egy galamb, és megnyugodott rajta”) stb.

3. A Lélek és az ember kapcsolata az Újszövetségben

Keresztelő János Jézus előfutára volt, és azt jövendölte, hogy bár ő vízbe merít, aki utána jön, az „(tüzes) Szentlélekbe fog meríteni” (Mt 3:11, Mk 1:8, Lk 3:16, Jn 1:33).

Jézus kijelentette, hogy a Lelket minden hívő megkapja (Jn 7:37-39 vö. Lk 11:13 vö. ApCsel 19:2). Azt is megígérte, hogy – mennybe menetele után – önmaga helyett elküldi a Szentlelket mint „a másik”, de ugyanolyan Pártfogót [paraklétosz] (Jn 14:16-17, 15:26). Ez valószínűleg azért „jobb” a tanítványok számára az emberi testbe zárt Jézusnál, mert a Lelket majd nem kötik a térbeli és időbeli korlátok.

Pünkösdkor mindez beteljesedett: Krisztus az Atyától megkapott Szentlelket min­denféle rangú, nemű, korú hívőre „kiöntötte” (ApCsel 1:8, 2:16-17,33).

Az új szö­vet­ségben az az új, hogy minden hívőben folyamatosan benne lakik Isten (1Jn 3:24, Róm 8:9 vö. 2Pt 1:4)

  • a Szentlélek (Jn 14:17, Róm 8:9-11, 1Kor 3:16, 6:19 vö. Ef 3:16), illetve

  • a Fiú révén: a hívőben Isten Lelke lakik, aki Krisztus Lelke, ezért maga Krisztus is a hívőben lakik (Róm 8:10 vö. 2Kor 13:5; Kol 1:27 nem „Krisztus köz­tetek” ÚFO, RÚF, hanem „Krisztus bennetek” [en hümin] SZIT; vö. Ef 3:17, 1Jn 5:12).

4. A Lélek a hívőt újjá szüli, Isten gyermekévé teszi

Jézus szerint Isten Királyságába csak az léphet be, aki „odafentről” vagy „újonnan” [anóthen], azaz „Istentől” vagy a „Lélektől” születik (Jn 3:3-8). Ez nem fizikai érte­lemben vett születés (Jn 1:13, 3:6-7), hanem a Lélek újjászülő és megújító fürdője (Tit 3:5) általi lelki-szellemi életre kelés (Ef 2:1,5), feltámadás (Róm 6:4-11), újjá teremtetés (2Kor 5:17, Gal 6:15), hiszen a Lélek az élet Lelke (Róm 8:2). Így a hívő Isten családjának a tagjává válik: Isten a gyermekévé fogadja (Jn 1:12-13), Krisztus örököstársává (Róm 8:17, Gal 3:29), aki nem szégyelli őt testvérének nevezni (Zsid 2:11).

Mindez Isten irgalma és Krisztus feltámadása alapján (1Pt 1:3-4, Róm 6:4-11), Isten szavának hatására (1Pt 1:23), a Krisztusba vetett hit által (1Jn 5:1, Gal 3:26, Jn 1:12-13) lehetséges, és minderről maga Isten győzi meg a hívőt (Róm 8:15-16).

5. A Lélek a hívőt megszenteli és átformálja

Az Istentől születés felismerhető és maradandó átformálódást hoz az egyén éle­tébe (1Pt 1:23, 2Kor 3:17 [metamorfeó]). A Lélek minden hívőben lakozást vesz (Jn 14:17), így a hívő „teste” [szóma = egész lénye] a Szentlélek templomává [naosz] válik (1Kor 6:19). A hívő egyfelől tehát újjá lett teremtve, másfelől azonban lassú formáló­dásra van szük­sége. A hitre jutása előtt kialakult bűnös hajlamai helyét (Gal 5:19-21) lassan át­veszi a megváltozott, krisztusi jellem (Gal 5:22-25).

Ez úgy történik, hogy egyrészt a Lélek küzd benne, hogy ne azt tegye, amit „teste”, azaz zsigerileg működő bűnös hajlamai szerint akarna (Gal 5:17), másrészt a hívő megtanul engedel­meskedni a Léleknek (5:16,18,25 vö. 1Thessz 4:3-8, 1Pt 1:14-16). A Lélek a hívőt az evangéliumok alapján és saját élete tanulságai közepette Krisz­tus csodála­tára indítja, és egyre jobban Krisztushoz hasonlóvá formálja át (2Kor 3:17-18, Róm 8:29).

A valóban újjászületett hívő Istent követő tettei (Ef 2:10) Isten akarata szerint valók, azaz igazak (1Jn 2:29). Az újjászületett hívő képtelen folyamatosan bűnben élni (1Jn 3:9, 5:18 a görög igealak folyamatos cselekvésre utal), ellenben végre képes szeretni (4:7), különösen a testvéreket (5:1), és Istenbe vetett bizalma által képes legyőzni a világot (5:4 vö. 2:15-17).

Ha tehát a megigazulás az Isten előtti helyzetünk megváltozása (Isten örökbe fogad), akkor a megszentelődés az Isten általi átformáltatás egy életen át (Isten neveli az örökbe fogadottakat).

6. A Lélek a hívőt tanítja

Azért van szükség a Lélek tanító munkálkodására, mert az embernek nem pusztán új ismereteket kell szereznie, hanem hitéletének kezdeteitől (2Kor 4:6, 1Jn 5:20) mindvégig egyre mélyebb lelki-szellemi dolgokat, igazságokat, összefüggéseket kell felismernie (Ef 1:16-20, 3:14-21), és erre magától képtelen lenne (1Kor 2:13 vö. Jn 6:63).

A Lélek az igazság Lelke (Jn 14:17, 15:26, 16:13, 1Jn 4:6), sőt maga az igazság (1Jn 5:6 vö. Jn 14:6), aki az apostolokat emlékeztette Jézus minden szavára, megtaní­totta őket mindenre (Jn 14:26), elvezette őket a teljes igazságra, kijelentette nekik az eljövendő dolgokat (Jn 16:13), prédikálásukat ihlettel és erővel támogatta (1Kor 2:4,13, 1Pt 1:12, 4:11), hitéleti döntéseikben vezette őket (ApCsel 15:28-29) stb.

A Lélek, mint Krisztustól – a Felkenttől – kapott „kenet” [khriszma] ma is minden hívőt megtanít az igazságra (1Jn 2:27). Mint az értelem, a tanács, a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelke az Isten ismeretére tanít (Ézs 11:1, Ef 1:17). A Lélek a hívőt alapvetően úgy vezeti a döntéseiben, hogy megismerteti vele Istent (Ef 5:1, 1Jn 3:10) és Isten szavát (Józs 1:8, 23:6, Zsolt 1:1-2, 119:105, Mt 28:20, 1Kor 4:6), de rendkívüli esetben, szükség szerint különös módon is vezetheti (ld. ApCsel).

7. A Lélek a hívőnek biztonságtudatot ad

A Lélek a kegyelem Lelke (Zsid 10:29), aki által a kegyelem evangéliumában hívő örömteli bizonyosságot kaphat (Róm 8:15-16, 1Jn 3:24, 4:13 vö. 1Pt 1:3-9). A hívőben lakozást vevő Lélek olyan, mint a hívőért előre letett „zálog” vagy „előleg” (2Kor 1:22, 5:5), sőt a hívőre rányomott tulajdonosi „pecsét” (Ef 1:13, 4:30, 2Kor 1:22), amely helyzetét véglegesíti, jövőjét biztosítja: Isten beváltja az ígéreteit, így örökséget kap Krisztussal együtt, övé a feltámadás az örök életre (Róm 8:11, Kol 3:3).

8. A Lélek falat emel és kaput nyit, kirekeszt és befogad  

Összefoglalva a lényeget, a Lélek a szentség Lelke, és a „szent” (héb. kadós, gör. hagiosz) meg­jelenése ebben a világban alapvetően határok vonását jelenti. A Szent­lélek mun­kálkodása révén egyszerre épülnek falak és nyílnak kapuk. A szent idegen erőként jelenik meg szentség nélküli, lázadó világunkban, és meg akarja határozni, hogy valami helyes vagy helytelen, tisztes­séges vagy becstelen, egész­séges vagy beteg, Istent dicsőíti vagy emberalatti létbe süllyeszt. A Szentlélek ezzel megítél, határt húz, és döntésre kényszerít.

A Szentírásban ugyanis az „szent”, ami el van különítve Isten számára, ami el van határolva attól, ami nem szent.

  • A Szentlélek először is az egyes emberi lelken belül von határt: azt, amit építeni akar, elkülöníti attól, amit nem tűr.

  • Az ilyen belső átalakító munka alá vett emberek közössége is szent, ezért jött létre fal a Nép és a népek, majd az Egyház és világ között.

  • Létrejön tehát a szakrális és szakralizáló közösség (egyház), tér (templom, ima­ház), idő (istentisztelet, ünnep), cselekmény (keresz­telés, úrvacsora, keresztvetés, böjt stb.), történet és üzenet (Szentírás, prédikáció, hit­tan).

  • A hívők közös­sége poten­ciá­lisan a Szentélek műhelye, sőt, erőműve.

A Lélek tehát falat emel, de van rajta kapu, a kapu azonban szoros, és egy olyan útra nyílik, ami keskeny. A kapu és az út is a szentségé.

  • Aki találkozik a Szenttel, és jogos­nak tartja Isten ítéletét a bűnei felett, ugyanakkor örömmel fogadja Isten halálos, mentő szeretetét Krisztusban, az előtt kapu nyílik, és beléphet.

  • A kapun kétirányú a forgalom: a már hívők folyamatosan ki is lépnek, hogy a világban a szentséget, a másságot, a Krisztus szerint nor­málisat megéljék, és a még kint élőket behozzák.

  • A szent tehát nem csupán megjelent a világban, hanem hódítani akar.

Ez természetesen ellenállást szül, és a falat mindkét oldalról bonto­gatják. Kívülről a képmutatás vádja és a közmegvetés, belülről pedig a képmutatás önvádja és az együttérzés könnyei. Ami tehát a kívülállókat illeti,

  • akik egyes bűnöktől nem akarnak szabadulni, a bibliai életszentséget lehetetlennek tartják, a hívőket pedig képmutatónak.

  • akik ráadásul egyes bűnökből identitást csinálnak, személyük­ben érzik magukat támadva, a bibliai életszentség üzenetét ezért felháborítónak tart­ják, a hívőket pedig megvetendőnek.

Ez azért tragikus, mert Isten pont az ellenkezőjét akarja: az embert nem azonosítja a bűneivel, azt tőle idegen, pusztító erőnek látja, és kész befogadni, ha ő sem tekinti sajátjának a bűnt. Isten a bűnt rekeszti ki, nem az embert, illetve az embert akkor, ha nem hagyja, hogy Isten kirekessze belőle a bűnt.

Ami a hívőket illeti, látni kell a különbséget Isten határai és a mi határaink között:

  • amit Isten szürkének hagyott, tehát a személyes döntésünkre bízott, azt nem tehetjük fekete-fehérré az Írásra vagy a Lélek vezetésére hivatkozva, mert az isteni parancs mellé emberi parancs kerül; ez nem „szent élet”, hanem törvényeskedés, amikor nem evilág sze­rint, de nem is evilágban élünk,

  • amit Isten fekete-fehérnek mond, és nem javasol, hanem parancsol vagy tilt, azt nem tehetjük szürkévé tesztik-nem tetszik, szerintem-szerinted alapon, mert az emberi vélemény az isteni parancs fölé kerül; ez nem „tole­rancia”, hanem a szentség hiánya, amikor evilágban evilág szerint élünk.

Ha mi hívők valójában nem ismerjük a Kristusban való új identitásunk és a lelki önfegyelem erejét, akkor szoktuk úgy vélni,

  • hogy mi sem vagyunk jobbak másoknál: őszinteség címén elmerü­lünk az önvádban és erkölcsi kérdésekben megalkuszunk,

  • hogy mi még más hívőknél is jobbak vagyunk: komolyság címén elme­rülünk az önelégültségben, és másokkal kegyetlenkedünk.

Mindkét végletben valójában azt hisszük, mi vagyunk a mérce, ezért vagyunk az Úr Istennél is kire­kesztőbbek vagy befogadóbbak, minket kell megismernie a világnak, „radikális” vagy „jófej” keresztényeket. Pedig valójában mindenkinek a Szent és Igaz arcá­ba kell néznie.

9. Félreértések, szélsőségek, hamis tanok

Nem csak a Szentlélek lényével, hanem a Lélek emberekben való munkálkodásával kapcsolatban is léteznek félreértések, hamis tanítások.

9.1. A lélek mindenkiben eleve benne van – nem kell újjászületni?

A Lélek életerőként, leheletként valóban minden élőlényben benne van, a Lélek általi újjászületés azonban más kategória. Először is, bár biológiailag élünk, bűne­ink miatt erkölcsi halottak vagyunk (Ef 2:1), ezért szükséges újjá születnünk (Jn 3:3-8). Másodszor, az újjá születésnek feltétele van: a Krisztusba vetett hit (1Jn 5:1, Jn 1:12-13 stb.). Harmadszor, az újjá születésnek a létnél több, más célja van: az egész ember átalakítása több szinten vagy síkon:

  • üdvösségét és egész lényét illetően (Jn 3:3-5, Tit 3:5, Róm 8:11, 2Kor 3:17, 1Jn 3:1-2, Fil 3:17 stb.)

  • értelmét és akaratát, erkölcsiségét illetően (Róm 6:11,17-18, 8:1-17, 12:1, Gal 5:16-25, Ef 3:14-21, 4:20-32, Zsid 8:10, 10:16, 1Jn 5:26-27 stb.).

9.2. A Lélek a lelkünkben/szellemünkben van?

Az Újszövetség sehol sem említi, hogy a Lélek a lelkünkben vagy szellemünkben lenne. Mindig általánosan fogalmaz: a Lélek „bennetek” [en hümin] lakik, ezért vagytok „ti” Isten szentélye (1Kor 3:16), tehát a(z) „(egész) lényetek” [to szóma hümón] (1Kor 6:19; a „testetek” pontatlan fordítás, mert a szóma jelentését leszű­kíti a fizikai testre, ami azonban a szarx).

9.3. A Lélek a lelkünket/szellemünket szüli újjá?

A fentiek alapján világos, hogy nem „valamink” születik újjá, hanem mi magunk, a lényünk. Ennek nem mond ellent, hogy míg „belsőnk” folyamatosan megújul, „bel­ső emberünk” akár hatalmasan is meg­erősödhet (Ef 3:16), a „külső emberünk” (azaz fizikai testünk) lassan leépül (2Kor 4:16). Fontos látni, hogy nem pusztán „a lel­künk” lett meg­váltva, és főleg nem „a testünktől”, hanem a létformánk átalaku­lása kezdő­dött el belülről, ami végül új, szellemi vagy mennyei „test”, azaz létforma meg­jele­néséhez vezet (Róm 8:18-25, Fil 3:17, 1Jn 3:1-2, 1Kor 15. fejezet stb.)

9.4. Eltérő kenet a hívőkön?

A Krisztus, azaz a „Felkent” Testében minden hívő egyformán „felkent”, ebből a szempontból nincs köztük különbség. Az a két újszövetségi szakasz, ami egyálta­lán a Szentlélekre „kenet”-ként [khriszma] utal, kifejezetten állítja, hogy

  • a Lélek az apostolokkal együtt minden hívőt felken (2Kor 1:21),

  • a Lélek hívőket tanítja (1Jn 2:26-27), és bár szükségük van tanítókra (Ef 4:11), nincsenek kiszolgáltatva állítólag „különleges kenettel” rendelkező embereknek.

A szolgálatban tapasztalható különbség nem „kenet”, hanem kegyelem dolga (Ef 4:7, Róm 12:6).

9.5. Az emberi lélek gyümölcse?

Igaz, hogy az eredeti görög szövegben nem volt kis és nagybetű. Ettől függetlenül is lehet tudni azonban, hogy a Gal 5:22-ben A LÉLEK gyümölcse nem az emberi lélek erőfeszítéseinek, hanem a Lélek bennünk való munkálkodásának az eredménye.

Egyrészt a szakaszban végig A TEST és A LÉLEK van szembeállítva, de a „test” fogalma itt nem azonos a fizikai testtel. Ezt láthatjuk abból, hogy

  • a bűnlista egy része valóban fizikai testtel elkövethető bűnről szól: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, illetve gyilkosság, részeges­kedés, tobzódás; mégis, egyik sem csupán fizikai jelenség, hanem mind alapvetően az ember jelleméről szól

  • a bűnlista nagyobb része azonban eleve nem a fizikai test bűne: bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység; egyikhez sem kell fizikai test, mind az ember jelleméről szól

  • összegezve, a „test” [héb. bászár, gör. szarx] bibliai fogalma a fizikai testre is utal, de az ilyen szövegekben a jelentése ennél több: „az ember önmagában, Isten nélkül”, tehát arra utal, amire magunktól is képesek vagyunk, mert így szocializá­lódtunk, ezzé váltunk az újjászületés nélkül.

Másodszor, a szakaszban eleve három szereplő van, a test, a lélek és mi:

  • a LÉLEK kívülállóként küzd bennünk a hajlamainkkal, hogy mi ne azt tegyük, amit zsigerből tenni szeretnénk,

  • feladatunk van, döntésre vagyunk felszólítva (5:16,25), hogy ne a test kíván­ságát teljesítsük, hanem A LÉLEKnek engedelmeskedjünk: ha egyszer általa élünk, éljünk az akarata szerint is; erre pedig éppen azért válunk képessé, mert kívülről kapunk erőt saját magunkkal szemben.

Végül, magán a gyümölcslistán is látható, hogy ez nem lehet egyszerű önfejlesztés eredménye. A gyümölcsöknek az emberi kapcsolatokban van a helyük, és az Isten­nel való kapcsolatban teremnek, ahogy Krisztusban tovább- vagy újraszocializá­lódunk. A Lélek gyü­mölcsei tehát azok a hét­köznapi csodák, amik örökre szóló, maradandó nyomot hagynak a jellemünkön és a sorsunkon.


 .