Egyetemes hitvallások
Egyetemes hitvallások
© dr. Szalai András,
Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.2.
2014.07.22.) PDF
A
keresztény egyház történetének első évezrede óta sokat változott a helyzet. Az
egyház a 11-13. századra két nagy, a 16. század óta pedig még több részre szakadt.
Ezeknek saját zsinataik lettek, így a századok során az első zsinatok közös
tanításán túl részben eltérő
bibliaértelmezési hagyományok, sajátos felekezeti tanítások is létre jöttek. Szem előtt kell
tartanunk azonban, hogy a római katolikus, az ortodox és a protestáns egyházak
tanítása alapvetően az ókori Egyetemes Zsinatok tanítására épül. Igaz,
hogy a katolikus egyház huszonegy zsinatot nevez egyetemesnek, az
ortodoxok csak az első hetet, a protestánsok pedig általában csak az első
négy tanítását fogadják el, de ennek a négynek a tanítása okkal meghatározó
mindnyájuk számára. Az egyház teológiai fejlődésében ugyanis ez volt az alapvető
időszak, hitvallásai ezért azt a
teológiai „mély réteget” jelentik, amelyre a különböző keresztény egyházak
összes többi teológiai és lelkiségi felépítménye került.
A nagy hitvallások befelé is biztosítják a keresztény
egyházak lelki közösségét, és kifelé is meghúzzák azokat a határokat,
amelyek alapján ma is a vizsgálat
tárgyává lehet tenni bármely önmagát kereszténynek nevező közösség hitvilágát.
1. Az egyetemes zsinatok
A zsinatokat mindig a szükség hozta össze: a helyinél nagyobb jelentőségű szervezeti vagy tanbeli problémák. Sosem akarták a teljes Írás minden egyes mondatának helyes értelmét és alkalmazását minden tanító számára megszabni. Mindig csak az egyes hamis tanítók által éppen vitatott és nagy fontosságú témákban nyilatkoztak (pl. Nicaeai / Nikaiai Zsinat: Krisztus istensége).
Szimbólum = „hitvallás”; eredetileg kettétört érme vagy cserép, amely össze-illesztve azonosításul szolgált; így a hitvallás az Egyház „azonosító jele” Kánon = „rendelkezés” (tkp. mérce), a közösségi
élet szabályozása és ügyek rendezése céljából Dogma = „tantétel”; a nem változtatható tanítás Anathema = „átok” hamis tanító kiközösítésekor; nem megátkozás; az egyház Isten kezébe
teszi az illetőt, mert nem tud vele mit kezdeni (tabusítja). |
A zsinatok tanácskozó testületként négyféle dolgot fogalmaztak
meg: a hit szimbólumait, dogmákat, kánonokat és anathemákat. Közösen
fogalmazott, aláírt döntéseik elfogadását a hívők hitérzékére, az egyház
egyetemes tudatára bízták.
A zsinatoló püspököknek nem volt könnyű dolguk. A hamis tanok cáfolatához nem volt elég a Biblia szavait használni, mert maga a bibliai nyelvezet volt a probléma (mit jelent pl. „az Isten Fia”, az „egyszülött Isten”?). Ezért a görög filozófia és a latin jog nyelvéből kellett szavakat kölcsönözni (pl. lényeg, személy). Ráadásul a püspökök anyanyelve is eltérő volt (görög, latin, szír, kopt stb.), és bár léteztek teológiai iskolák sajátos hangsúlyokkal (pl. antiókhiai, alexandriai), még nem volt nemzetközi teológiai szótár. A hitvallásokban használt szavak is többjelentésűek voltak, illetve hamis és hiteles tanítók egyaránt használták őket. A hosszas viták mögött tehát az a jogos félelem állt, hogy a hitvallás félreérthető, félremagyarázható lesz. Bár a püspökök időnként megfeledkeztek méltóságukról, ez is a viták tétjét mutatja: őrizni az evangéliumot, és általa minden mást.
1.1. Isten hármasságának tana
Ha nem lépnek fel bizonyos hamis tanítók, a mai napig elég
lenne az ősegyház egyszerű hite: Jézus a megígért Krisztus, benne Isten lett emberré, a Szentlélek pedig
Isten és a Krisztus Lelke,
személy, és nem csupán erő.
Mivel a 4. században egyesek ezt a két hittételt hangosan tagadták, először a Krisztusnak
az Istenhez való viszonyát, majd a Léleknek az Istenhez való viszonyát
kellett közösen megvallani. Így nyert végleges megfogalmazást a „háromságtan”,
amely szerint az egyetlen Istenség három
egylényegű személyben létezik:
- a Biblia szerint csak egy Isten van, illetve
vannak olyan tulajdonságok és képességek, amelyek kizárólag Istenéi,
- a Biblia három személyt nevez Istennek (Atya,
Fiú Szentlélek), és csak róluk állítja, hogy olyanok, amilyen csak Isten lehet,
és olyasmit tesznek, amit csak Isten tehet,
- még sincs három Isten, csak egy, akiben három
egylényegű (gör. homoúsziosz)
személyes valóság él együtt, öröktől fogva és örökké.
Isten tehát több mint Atya: Fiú is (Nicaeai / Nikaiai Zsinat),
Lélek is (Konstantinápolyi Zsinat), azaz Szent
Háromság Egy Isten.
1.2. Krisztus kettős természetének tana
Az 5. században a Krisztus emberi és isteni természetének egymáshoz való viszonyát kellett tisztázni, mert akkor ezzel
kapcsolatban terjedtek el tévedések. Így nyert végleges megfogalmazást a
Krisztus kettős természetéről szóló
tan:
- Jézus istensége és embersége nem a „részei” (pl.
a lelke, értelme, teste), hanem a két természete (gör. phüszisz)
- a természetek nem külön „alanyok”, mintha hol az
egyik, hol a másik cselekedne (Efezusi / Epheszoszi Zsinat), illetve az
isteni nem olvasztotta magába az emberit, megszüntetve ez utóbbit (Kalcedoni /
Khalkédóni Zsinat), hiszen így Jézus nem lett volna valóságos ember és valóságos
Isten, aki Istennel és velünk is egy természetű.
Fontos látni, hogy a hitvallások nem Isten vagy Jézus lényének
titkát akarták boncolgatni, hanem a bűnbocsánat evangéliumát védték.
Nem új tanokat fogalmaztak meg, és e témákban nem is ekkor, a zsinatokon hoztak döntést. Az
ősi tanítást fejtették ki, amikor és ahogyan szükséges volt.
Például a Háromság fogalmát (gör. triasz,
lat. trinitas) már 200 előtt is
használták, de csak a 4. századtól lett rá igazán szükség. A négy Egyetemes
Zsinat hitvallása tehát a keresztény hit alapvető, központi, lényeges
elemeinek tömör összefoglalója, a keresztény egyház azonosító jele, pecsétje,
„jelszavas védelme”.
2. Az egyetemes hitvallások
A
magyar fordítások forrása a Denzinger[1]
(DH), amit a görög kritikai szövegkiadások alapján Bugár M.
István patrológus javított.
2.1. A Nicaeai / Nikaiai
I. Egyetemes Zsinat (325.)
A
zsinat összehívását elsősorban egy alexandriai
presbiter, Areiosz (Arius) hamis tanainak terjedése tette szükségessé. Tagadta,
hogy a Krisztusban Isten lett emberré, és azt tanította, hogy a Fiú
csak Isten első teremtménye, egy félisteni
lény, aki Jézus emberi testében annak emberi lelke helyett élt. Eszerint
azonban Jézus nem lett volna sem Isten, sem ember, csak egy félisten félemberi
kreatúrája. Az „arianizmus” fő kritikusa Alexandriai
Athanasziosz (Szent Atanáz) volt. A zsinat hitvallása az egymáshoz igen hasonló
régi római, kopt és más hitvallásokra épül, de az arianizmus miatt a Fiú lényére
koncentrál, és kiemeli, hogy ő nem csupán teremtmény,
hanem valóban ember és valóban Isten, az Atyával „egylényegű” (homoúsziosz).
Ezzel a zsinat nem azt állította, hogy több Isten van, hanem hogy Isten több
mint Atya: Fiú is, Lélek is.
- DH 125-126. (a görög
kritikai kiadás alapján javította Bugár M. István)
- Hiszünk az egy Istenben, mindenható
Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak alkotójában.
- És az egy Úrban, Jézus Krisztusban,
az Istennek a Fiában, az Atyától egyszülöttként születettben, azaz az
Atyának a lényegéből, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, nem
teremtetett, egylényegű [homoúsziosz] az Atyával, általa teremtetett minden, ami az égben és ami a
földön van; aki értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott, és megtestesült, emberré
lett, és szenvedett, és feltámadt a harmadik napon, és felment a mennyekbe,
el fog jönni ítélni élőket és holtakat.
- És a Szentlélekben.
- Azokat pedig, akik azt mondják:
„volt, amikor nem volt”, és: „mielőtt született, nem volt”, és hogy „a
még nem létezők
között teremtetett”, vagy azt mondják, hogy egy másik valóságból [hüposztaszisz] vagy lényegből [úszia]
van, vagy teremtetett vagy megváltozhat vagy elváltozhat az Isten Fia – ezeket
kiközösíti a katolikus egyház.
2.2. A Konstantinápolyi
II. Egyetemes Zsinat (381.)
A
zsinat összehívását és a nikaiai hitvallás kibővítését elsősorban négy tévtan tette szükségessé.
Noétosz, Praxeasz és Szabelliosz már korábban is azt tanította, hogy a három
„személy” csak az egy személyű Isten három egymás utáni
megnyilvánulási formája (lat. modus). A „modalizmus” vagy
„szabellianizmus” azonban a személyeket idézőjelbe zárva a kapcsolatuk
minden elemét (szeretet, küldés, engedelmesség, kiengesztelés stb.)
színjátékká teszi, Isten pedig lényegében ismeretlen marad. A hagyományosan
hármas osztatú hitvallások (Atya, Fiú, Szentlélek) ezzel szemben egyszerre
hangsúlyozzák a személyek lényegi egységét és
megkülönböztethetőségét, miközben Egyetlen Istenről beszélnek.
Apollinarisz,
laodikeai püspök azt tanította, hogy az Ige átvette Jézus emberi elméjének helyét; mivel ez tagadná Jézus teljes és valóságos emberségét, a
hitvallás hangsúlyozza, hogy a Fiú megtestesülve Máriából valóban „emberré
lett”. Markellosz ankürai püspök azt tanította, hogy a Szent Háromság meg fog
szűnni, miután a Fiú minden hatalmát átadja az Atyának; mivel ez tagadná a
három isteni Személy örök létezését, a zsinat a hitvallást így egészítette ki:
„...és országának nem lesz vége”. Makedoniosz konstantinápolyi püspök pedig azt
tanította, hogy a Szentlélek nem Isten, hanem csak a Fiú teremtménye,
angyalszerű lény; ezért a zsinat a nikaiai hitvallás Szentlélekről szóló részét kiegészítette
más, régebbi, helyi hitvallások bővebb szövegével.
- DH 150. (a görög kritikai kiadás alapján javította Bugár M. István)
- Hiszünk egy Istenben, a mindenható
Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak alkotójában.
- És az egy Úrban, Jézus Krisztusban,
Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idők kezdete előtt. [2]
Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az
Atyával egylényegű, és minden általa lett. Értünk, emberekért, a mi
üdvösségünkért leszállott a mennyekből. Megtestesült a Szentlélektől és a Szűz Máriától, és emberré lett. Pontius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették,
kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra föltámadt az Írások szerint,
fölment a mennyekbe, ott ül az Atya jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.
- És a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától[3] származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával. [Hisszük]
az egy, szent, egyetemes és apostoli Anyaszentegyházat, valljuk az egy
keresztséget a bűnök bocsánatára; várjuk a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet.
2.3. Az Efezusi /
Epheszoszi III. Egyetemes Zsinat (431.)
A
zsinat összehívását elsősorban Nesztoriosz
konstantinápolyi pátriárka tanítása tette szükségessé. Úgy vélte, hogy
Krisztusban az isteni és az emberi természet összekapcsolódott, de külön
maradt. Írásmagyarázatában ezért bizonyos dolgokat hol a Krisztus
isteni-, hol a Krisztus emberi „természetének” tulajdonított; ez azonban úgy
hangzott, mintha a Krisztusban két alany, azaz két Krisztus élt volna,
amelyek felváltva cselekedtek. A vita úgy robbant ki, hogy nem tudta elfogadni
Mária címeként az „istenszülő” kifejezést, amit már
régóta használtak annak kifejezésére, hogy Jézusban Isten született
erre a világra. Ezt Nesztoriosz is vallotta, de úgy vélte, hogy Mária nem
magát a Fiú Istent, hanem csak Jézus emberi természetét szülte meg, és a
kereszten sem Isten szenvedett értünk, hanem Jézus emberi természete. A
„nesztorianizmus” fő kritikusa Alexandriai Kürillosz (Szent Cirill) volt.
A zsinat hitvallása hangsúlyozta Jézus isteni és emberi természetének
egyesülését, és Máriára alkalmazta az „Istenszülő” (theotokosz) címet
(ami akkor még arról szólt, aki született, nem arról, aki szülte, tehát
krisztológiai adat volt, nem mariológiai).
A
Nesztoriosz elleni határozat szövege (DH 264.) nem hitvallás, hanem ünnepélyes
nyilatkozat. Kürillosz Nesztoriosznak írt levele azonban tartalmazza azokat a
kánonokat, amelyeket a határozat alapjául szolgáló hitvallásnak tekinthetők:
- DH 252. 1. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy
az Emmanuel valóságos Isten, minek következtében a Szent Szűz Istenszülő
[theotokosz] (mert test szerint
szülte Isten testté lett Igéjét), az legyen kiközösítve.
- DH 253. 2. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy
az Atya Isten Igéje hüposztaszisza [értsd: személye] szerint egyesült a
testtel, és hogy a Krisztus egy a saját
testével, vagyis, hogy ugyanő egyszerre Isten és ember, az legyen
kiközösítve.
- DH 254. 3. kánon. Ha valaki az egy
Krisztusban a hüposztasziszokat szétválasztja az egyesülés után, csupán
kapcsolással egybekötve őket, oly értelemben, hogy a méltóságra vagy a tekintélyre
vonatkoznak, vagy a hatalom szerint valók, nem pedig inkább olyan kapcsolattal,
amely természetes egység által áll
fenn, legyen kiközösítve.
- DH 255. 4. kánon. Ha valaki két személy vagy hüposztaszisz között osztja
el azokat a szavakat, amelyek az apostoli Írásokban vagy az
evangéliumokban foglaltatnak, amelyeket vagy Krisztusról a szentek mondottak,
vagy az önmagáról tett kijelentéseit, és némelyeket
egy embernek tulajdonítja, akit az Isten Igéjén sajátosan kívülállónak
értelmez, némelyeket pedig mint istenhez
méltókat egyedül az Atyaisten Igéjéhez kapcsolja, legyen kiközösítve.
- DH 263. 12. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy Isten Igéje megízlelte a
testi kínszenvedést és a testi keresztre feszítést és a testi halált, és
„Elsőszülött
lett a halottak közül” (Kol 1:18), amikért élet és éltető, mint Isten, az legyen kiközösítve.
A Nesztoriosz kiközösítése utáni vitákat 433-ban az Alexandriai Kürillosz és az antiókhiai püspökök közötti konszenzus, az úgynevezett egyesülési formula (Formula Unionis) zárta le:
- DH 271-273 (a görög kritikai kiadás alapján
javította Bugár M. István)
- Röviden elmondjuk – és egyáltalán semmit sem teszünk hozzá a szent atyák
hitéhez, amit Nikaiában kifejtettek –, hogy mi módon gondolkozunk, és
beszélünk az istenszülő [theotokosz] Szűzről és az Isten egyszülött Fiának az
emberré levéséről. Belső kényszerből beszéljük el, nem azért, hogy valamit hozzá tegyünk,
hanem hogy teljes egészében kifejtsük mindazt, amit kezdettől fogva, részint az isteni írásokból, másrészt a
szent atyák hagyományából merítve vallunk. Amint ugyanis ezt már
elmondtuk, az [a Nicaeában / Nikaiában kifejtett hit] elegendő egyrészt a helyes istentisztelet
megismerésére, másrészt minden eretnek tévtanítás teljes elvetésére. Tehát
elmondjuk, de nem merészelünk lehetetlenséget; csak a saját gyengeségünk
megvallásával elzárkózunk azok elől, akik vitát akarnak szítani, amikor
emberfölötti dolgokról vizsgálódunk.
- Megvalljuk tehát ami Urunk Jézus
Krisztust, az Isten egyszülött Fiát, aki tökéletes Isten és eszes lélekből és testből való tökéletes ember; istensége
szerint az idők előtt az Atyától született, embersége
szerint pedig az utolsó napokban értünk és a mi üdvösségünkért Szűz Máriától. Egylényegű az Atyával
istensége szerint, és egylényegű velünk embersége szerint. A két természet egységben egyesül: ezért egy
Krisztust, egy Fiút, egy Urat vallunk. Ennek
az összevegyíthetetlen egységnek az alapján valljuk Istenszülőnek a
Szent Szüzet, mivel az Ige-Isten
testesült meg és lett emberré, és éppen ennek a fogantatásnak a révén egyesítette magával a Szűztől felvett templomot.
- Tudjuk, hogy az Úrról szóló
evangéliumi és apostoli kijelentéseket a teológusok néha társítják, mint
amelyeket egyetlen személyről mondtak, néha azonban szétválasztják mint két
természetről
szólókat, éspedig az Istent megilletőket Krisztus istensége szerint, az
alacsonyabb rangúakat pedig embersége szerint hagyományozzák tovább.
A
zsinat elítélte Pelagius és Caelestius tanítását is. Szerintük Ádám eleve
halandó volt, bűne nem hatott ki utódaira, mindenki olyan állapotban
születik, mint amilyenben Ádám volt még a lázadás előtt, a gyermekek
megkeresztelésére nincs szükség. Mindenkiben megvan az erkölcsi erő a bűntelen, tökéletes élethez,
csak tudnia kell, mit kíván Isten. Eszerint azonban nincs szükség Krisztus
váltsághalálára, a Lélek újjászülő és emberi akaratot gyógyító
munkálkodására. A Zsinat rövid nyilatkozatban erősítette meg a 418-as XV.
Karthágói Zsinat „pelagianizmust” elítélő kánonjait, amelyek részben
Augustinus (Szent Ágoston) tanítását tükrözik:
- Az áteredő bűn
- DH 222. 1. kánon. A karthágói egyházban tartott
szent zsinatra egybegyűlt valamennyi püspök úgy látta jónak: ha bárki állítja, hogy Ádám, az első ember halandónak teremtetett, mégpedig olyan módon, hogy akár
vétkezett, akár nem, testi halált kellett volna elszenvednie, vagyis hogy
elhagyja a testet, nem a bűn büntetéséül, hanem természetes szükségszerűség folytán, legyen kiközösítve.
- DH 223. 2. kánon. Úgyszintén úgy határoztak:
ha valaki tagadja, hogy az anyaméhből újonnan született
csecsemőket meg kell keresztelni, vagy azt állítja, hogy a bűnök bocsánatára keresztelik meg
ugyan őket,
de semmi olyat nem hoznak magukkal az
Ádámtól való eredeti bűnből, amit az
újjászületés fürdője engesztel ki, vagyis következésképpen rájuk a keresztség
formájában a „bűnök bocsánatára” kifejezés nem helyesen, hanem tévesen van
értelmezve, legyen kiközösítve. Mert nem lehet máshogyan értelmezni az Apostol
szavait: Egy ember által lépett be a világba a bűn, majd a bűn következményeként a halál, és így
a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek” (Róm 5:12),
csak azon a módon, ahogy a mindenhol elterjedt katolikus Egyház azt mindenkor
értelmezte. Tehát a hitnek e szabálya a
kicsinyeket, akik koruknál fogva bűnt elkövetni maguktól még képtelenek,
valóságosan azért kereszteljük meg a
bűnök bocsánatára,
hogy újjászületésükben megtisztuljanak
attól, amit származásuk révén magukkal hoztak.
- A kegyelem
- DH 225. 3. kánon. Tovább úgy határoztak:
bárki állítsa is, hogy Isten kegyelmének,
amely által az ember megigazul, a mi Urunk Jézus Krisztus által, csak a már elkövetett bűnök eltörlésére van
ereje, s nem
egyszersmind segítségül szolgál, hogy ne kövessük el azokat, legyen
kiközösítve.
- DH 226. 4. kánon. Tovább úgy határoztak: ha
valaki azt mondja, ugyanazon isteni kegyelem, a mi Urunk Jézus Krisztus által csak annyiban segít a bűnök elkerülésében, amennyiben a kegyelem által
kinyilatkoztatta és föltárta a parancsok
értelmét, hogy megtudjuk, mire kell törekednünk és mit kell kerülnünk, de e
kegyelem által arra már nem kapunk segítséget, hogyha felismertük, hogy valamit
meg kell tennünk, szívesen tegyük és legyen is erőnk megtenni, legyen kiközösítve. (…)
- DH 227. 5. kánon. Tovább úgy határoztak:
bárki állítja is, hogy a megigazulás kegyelmét azért kapjuk, hogy amit a szabad
akarat által kell megtennünk, azt a kegyelem által könnyen megtehessük, mintha bizony kegyelem nélkül, ha nem is könnyedén, de mégis teljesíteni tudnánk az isteni parancsolatokat, legyen kiközösítve.
Mert a parancsolatok gyümölcseiről szólva az Úr nem azt mondja:
Nélkülem nehezebben tehettek valamit, hanem: „Nélkülem semmit sem tehettek.”
(Jn 15:5)
- DH 230. 8. kánon. Tovább úgy határoztak: aki
az Úr imájának szavaiból: „bocsásd meg a mi vétkeinket”, azt akarja kihallani,
hogy e szavakat a szentek csak az
alázatosság miatt, nem őszintén
mondják, legyen kiközösítve. Mert ki tűri el azt, aki imádkozik, s ezért nem
az embereknek, hanem az Úrnak hazudik, úgy, hogy ajkával mondja: akarja
vétkeinek elengedését, de magában úgy
gondolja, amit neki elengednek, voltaképpen nem is tartozás?
A Kalcedoni / Khalkédóni
IV. Egyetemes Zsinat (451.)
A
zsinat összehívását elsősorban Eutükhész püspök
tanítása tette szükségessé. Eutükhész Nesztoriosszal vitatkozva és Alexandriai
Kürillosz (Szent Cirill) érveit túlhajtva a másik végletbe esett: azt tanította,
hogy Krisztusban az isteni természet teljesen magába olvasztotta az
emberit. Eszerint azonban Krisztusnak már csak egyetlen természete (moné
phüszisz) lett volna, amely azonban se nem isteni, se nem emberi, hanem
valami harmadik. A zsinat „diofizita” tanítása ezért Eutükhész
„monofizitizmusával” szemben azt hangsúlyozza, hogy Krisztusban a két természet
nem szétválasztható (Nesztoriosszal szemben), és össze sem mosható
(Eutükhésszel szemben). Krisztus egy személy, de kettős természetű, „istenember”.
A
közös Határozat Perczel István görög
eredetiből készült fordításában (Meyendorff 2003:48 vö. DH 301-302)
így hangzik:
- Így hát a szent atyákat követve egyetértőleg azt tanítjuk, hogy egy és ugyanazon Fiúnak kell vallani a mi Urunk Jézus Krisztust, aki maga tökéletes az istenségben, és maga tökéletes az emberségben, maga igazán Isten, és igazán eszes lélekből és testből összeálló ember, egylényegű az Atyával istensége szerint, és mindenben hasonló hozzánk, kivéve a bűnt; aki a világkorszakok előtt az Atyától született istensége szerint, s az utolsó napokban maga érettünk és a mi üdvösségünkért megszületett Szűz Máriától, Istennek Szülőjétől embersége szerint; egy és ugyanazon Krisztus, Fiú, egyszülött úr, aki összekeverhetetlenül, változhatatlanul, elválaszthatatlanul, és elkülöníthetetlenül két természetben ismerszik meg anélkül, hogy az egyesülés bármilyen szempontból is megszüntetné a természetek különbözőségét, hanem mindkét természet megőrzi a maga sajátságát, amelyek egy személyben és egy valóságban találkoznak össze; és aki nem oszlik vagy válik szét két személyre, hanem megmarad egy és ugyanazon Fiúnak és egyszülött Isten Igének, az Úr Jézus Krisztusnak, ahogyan kezdettől fogva a próféták és maga Jézus Krisztus is tanítottak őróla bennünket, s ahogyan az atyák hitvallása ránk hagyományozza.
Ajánlott magyar szakirodalom
- Chadwick, Henry: A korai egyház (Osiris, 2003)
- Denzinger, H. – Hünermann, P.: Hitvallások és az Egyház Tanítói Hivatalának megnyilatkozásai (Szent
István / Örökmécs, 2004)
- Jedin, Hubert: A zsinatok története (Ecclesia, 2009)
- Meyendorff, John: Krisztus az ortodox teológiában (Osiris
/ Odigitria 2003)
- Meyendorff, John: A bizánci teológia (Bizantinológiai
Intézet, 2006)
- Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe (Szent István, 2009)
[1] Denzinger, H. – Hünermann, P.: Hitvallások és az Egyház Tanítói Hivatalának megnyilatkozásai; Szent István Társulat, Budapest / Örökmécs Kiadó, Bátorterenye, 2004
[2] A latin hitvallási hagyományban benne maradt a Nicaeai / Nikaiai hitvallásból, hogy „Isten az Istentől”, de a görög eredetiben nem szerepel. Az ortodoxok nem használják.
[3] A latin szövegbe 675-ben, a hispániai IV. Bragai Zsinaton betoldották: „és a Fiútól” (Filioque), hogy az ariánus hitről visszatérő vizigótok számára hangsúlyozzák Krisztus egységét az Atyával. A betoldás fokozatosan terjedt el nyugaton, és az ezredforduló után Róma is átvette.
325. Nicaea/ Nikaia |
381.
Konstanti-nápoly |
431.
Efezus / Epheszosz |
451.
Kalcedon / Khalkédón |
A legfontosabb hamis tanító, eretnekségének
neve és lényege |
|||
Areiosz |
Makedoniosz |
Nesztoriosz |
Eutükhész |
Arianizmus |
makedonianizmus |
nesztorianizmus |
monofizitizmus |
A
Krisztusban |
A
Szentlélek csak angyalszerű teremtmény. |
Krisztusban
a két természet két alanyként működött. |
A
megtestesülés után Krisztusban az isteni és az emberi egyetlen természetté
lett. |
A korabeli Egyház válasza a hamis tanításra |
|||
Az Atya és
a Fiú „egylényegű” |
A
Szentlélek Isten, az Atyával és a Fiúval együtt
imádandó. |
Krisztus
kettős természete egy személyes valóságban egyesült; az „Isten-szülő” (Theotokosz)
cím Máriának. |
Krisztusnak két természete volt, ezek nem összemoshatók vagy szétválaszthatók („diofizitizmus”). |