Egyetemes hitvallások

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.2. 2014.07.22.) PDF

A keresztény egyház történetének első évezrede óta sokat változott a helyzet. Az egyház a 11-13. századra két nagy, a 16. század óta pedig még több részre sza­kadt. Ezeknek saját zsinataik lettek, így a századok során az első zsinatok közös tanításán túl részben eltérő bibliaértelmezési hagyományok, sajátos felekezeti tanítások is létre jöttek. Szem előtt kell tartanunk azonban, hogy a római katoli­kus, az ortodox és a protestáns egyházak tanítása alapvetően az ókori Egyetemes Zsinatok tanítására épül. Igaz, hogy a katolikus egyház huszonegy zsinatot nevez egyetemesnek, az ortodoxok csak az első hetet, a protestánsok pedig általában csak az első négy tanítását fogadják el, de ennek a négynek a tanítása okkal meg­határozó mindnyájuk számára. Az egyház teológiai fejlődésében ugyanis ez volt az alapvető időszak, hitvallásai ezért azt a teológiai „mély réteget” jelentik, amely­re a különböző keresztény egyházak összes többi teológiai és lelkiségi felépítménye került.

A nagy hitvallások befelé is biztosítják a keresztény egyházak lelki közösségét, és kifelé is meghúzzák azokat a határokat, amelyek alapján ma is a vizsgálat tárgyá­vá lehet tenni bármely önmagát kereszténynek nevező közösség hitvilágát.

1. Az egyetemes zsinatok

A zsinatokat mindig a szükség hozta össze: a helyinél nagyobb jelentőségű szervezeti vagy tanbeli problémák. Sosem akarták a teljes Írás minden egyes mondatának helyes értelmét és alkalmazását minden tanító számára megszabni. Mindig csak az egyes hamis tanítók által éppen vitatott és nagy fontosságú témákban nyilat­koz­tak (pl. Nicaeai / Nikaiai Zsinat: Krisztus istensége).

A zsinatok tanácskozó testületként négyféle dolgot fogal­maztak meg: a hit szimbólumait, dogmákat, kánonokat és anathemákat. Közösen fogalmazott, aláírt döntéseik elfo­gadását a hívők hitérzékére, az egyház egyetemes tudatára bízták.

A zsinatoló püspököknek nem volt könnyű dolguk. A ha­mis tanok cáfolatához  nem volt elég a Biblia szavait használni, mert maga a bibliai nyelvezet volt a probléma (mit jelent pl. „az Isten Fia”, az „egyszülött Isten”?). Ezért a görög filo­zófia és a latin jog nyelvéből kellett szavakat kölcsönözni (pl. lényeg, személy). Ráadásul a püspökök anyanyelve is eltérő volt (görög, latin, szír, kopt stb.), és bár léteztek teológiai iskolák sajátos hangsúlyokkal (pl. antiókhiai, alexandriai), még nem volt nemzetközi teológiai szótár. A hitvallásokban használt szavak is többjelentésűek vol­tak, illetve hamis és hiteles tanítók egyaránt használ­ták őket. A hosszas viták mögött tehát az a jogos félelem állt, hogy a hitvallás félreérthető, félremagyarázható lesz. Bár a püspökök időnként megfeledkeztek méltó­sá­­gukról, ez is a viták tétjét mutatja: őrizni az evangéliu­mot, és általa minden mást.

1.1. Isten hármasságának tana

Ha nem lépnek fel bizonyos hamis tanítók, a mai napig elég lenne az ősegyház egyszerű hite: Jézus a megígért Krisztus, benne Isten lett emberré, a Szentlélek pedig Isten és a Krisztus Lelke, személy, és nem csupán erő.

Mivel a 4. században egyesek ezt a két hittételt hango­san tagadták, először a Krisz­tusnak az Istenhez való viszonyát, majd a Léleknek az Istenhez való viszo­nyát kellett közösen megvallani. Így nyert végleges megfogalmazást a „három­ság­tan”, amely szerint az egyetlen Istenség három egylényegű személyben létezik:

• a Biblia szerint csak egy Isten van, illetve vannak olyan tulajdonságok és képességek, amelyek kizárólag Istenéi,
  
• a Biblia három személyt nevez Istennek (Atya, Fiú Szentlélek), és csak róluk állítja, hogy olyanok, amilyen csak Isten lehet, és olyasmit tesznek, amit csak Isten tehet,
  
• még sincs három Isten, csak egy, akiben három egylényegű (gör. homo­úsziosz) személyes valóság él együtt, öröktől fogva és örökké.
  

Isten tehát több mint Atya: Fiú is (Nicaeai / Nikaiai Zsinat), Lélek is (Konstan­ti­ná­polyi Zsinat), azaz Szent Háromság Egy Isten.

1.2. Krisztus kettős természetének tana

Az 5. században a Krisztus emberi és isteni természetének egymáshoz való viszo­nyát kellett tisztázni, mert akkor ezzel kapcsolatban terjedtek el tévedések. Így nyert végleges megfogalmazást a Krisztus kettős természetéről szóló tan:

• Jézus istensége és embersége nem a „részei” (pl. a lelke, értelme, teste), hanem a két természete (gör. phüszisz)
  
• a természetek nem külön „alanyok”, mintha hol az egyik, hol a másik cse­le­kedne (Efezusi / Epheszoszi Zsinat), illetve az isteni nem olvasztotta magába az emberit, megszüntetve ez utóbbit (Kalcedoni / Khalkédóni Zsinat), hiszen így Jézus nem lett volna valóságos ember és valóságos Isten, aki Istennel és velünk is egy természetű.
  

Fontos látni, hogy a hitvallások nem Isten vagy Jézus lényének titkát akarták bon­colgatni, hanem a bűnbocsánat evangéliumát védték. Nem új tanokat fogalmaz­tak meg, és e témákban nem is ekkor, a zsinatokon hoztak döntést. Az ősi tanítást fejtették ki, amikor és ahogyan szükséges volt. Például a Háromság fo­galmát (gör. triasz, lat. trinitas) már 200 előtt is használták, de csak a 4. századtól lett rá iga­zán szükség. A négy Egyetemes Zsinat hitvallása tehát a keresztény hit alapvető, központi, lénye­ges elemeinek tömör összefoglalója, a keresztény egyház azonosí­tó jele, pecsétje, „jelszavas védelme”.

2. Az egyetemes hitvallások

A magyar fordítások forrása a Denzinger[1] (DH), amit a görög kritikai szövegkia­dá­sok alapján Bugár M. István patrológus javított.

2.3. Az Efezusi / Epheszoszi III. Egyetemes Zsinat (431.)

A zsinat összehívását elsősorban Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka tanítása tette szükségessé. Úgy vélte, hogy Krisztusban az isteni és az emberi természet összekapcsolódott, de külön maradt. Írásmagyarázatában ezért bizonyos dolgo­kat hol a Krisztus isteni-, hol a Krisztus emberi „természetének” tulajdonított; ez azonban úgy hangzott, mintha a Krisztusban két alany, azaz két Krisztus élt volna, amelyek felváltva cselekedtek. A vita úgy robbant ki, hogy nem tudta elfogadni Mária címeként az „istenszülő” kifejezést, amit már régóta használtak annak kife­jezésére, hogy Jézusban Isten született erre a világra. Ezt Nesztoriosz is val­lot­ta, de úgy vélte, hogy Mária nem magát a Fiú Istent, hanem csak Jézus emberi termé­szetét szülte meg, és a kereszten sem Isten szenvedett értünk, hanem Jézus em­be­ri természete. A „nesztorianizmus” fő kritikusa Alexandriai Kürillosz (Szent Cirill) volt. A zsinat hitvallása hangsúlyozta Jézus isteni és emberi természetének egyesülését, és Máriára alkalmazta az „Istenszülő” (theotokosz) címet (ami akkor még arról szólt, aki született, nem arról, aki szülte, tehát krisztológiai adat volt, nem mariológiai).

A Nesztoriosz elleni határozat szövege (DH 264.) nem hitvallás, hanem ünnepé­lyes nyilatkozat. Kürillosz Nesztoriosznak írt levele azonban tartalmazza azokat a kánonokat, amelyeket a határozat alapjául szolgáló hitvallásnak tekint­hetők:

• DH 252. 1. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Emmanuel valóságos Isten, minek követ­kez­tében a Szent Szűz Istenszülő [theotokosz] (mert test szerint szülte Isten testté lett Igéjét), az legyen kiközösítve.
  
• DH 253. 2. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Atya Isten Igéje hüposztaszisza [értsd: személye] szerint egyesült a testtel, és hogy a Krisztus egy a saját testével, vagyis, hogy ugyanő egyszerre Isten és ember, az legyen kiközösítve.
  
• DH 254. 3. kánon. Ha valaki az egy Krisztusban a hüposztasziszokat szétválasztja az egye­sülés után, csupán kapcsolással egybekötve őket, oly értelemben, hogy a méltóságra vagy a tekintélyre vonatkoznak, vagy a hatalom szerint valók, nem pedig inkább olyan kapcso­lattal, amely természetes egység által áll fenn, legyen kiközösítve.
  
• DH 255. 4. kánon. Ha valaki két személy vagy hüposztaszisz között osztja el azokat a sza­va­kat, amelyek az apostoli Írásokban vagy az evangéliumokban foglaltatnak, amelyeket vagy Krisztusról a szentek mondottak, vagy az önmagáról tett kijelentéseit, és némelye­ket egy embernek tulajdonítja, akit az Isten Igéjén sajátosan kívülállónak értelmez, néme­lyeket pedig mint istenhez méltókat egyedül az Atyaisten Igéjéhez kapcsolja, legyen kikö­zö­sítve.
  
• DH 263. 12. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy Isten Igéje megízlelte a testi kínszenvedést és a testi keresztre feszítést és a testi halált, és „Elsőszülött lett a halottak közül” (Kol 1:18), amikért élet és éltető, mint Isten, az legyen kiközösítve.
  

A Nesztoriosz kiközösítése utáni vitákat 433-ban az Alexandriai Kürillosz és az antiókhiai püspökök közötti konszenzus, az úgynevezett egyesülési formula (Formula Unionis) zárta le:

• DH 271-273 (a görög kritikai kiadás alapján javította Bugár M. István)
  
• Röviden elmondjuk – és egyáltalán semmit sem teszünk hozzá a szent atyák hitéhez, amit Nikaiában kifejtettek –, hogy mi módon gondolkozunk, és beszélünk az istenszülő [theo­to­kosz] Szűzről és az Isten egyszülött Fiának az emberré levéséről. Belső kényszerből beszéljük el, nem azért, hogy valamit hozzá tegyünk, hanem hogy teljes egészében kifejt­sük mindazt, amit kezdettől fogva, részint az isteni írásokból, másrészt a szent atyák hagyo­mányából merítve vallunk. Amint ugyanis ezt már elmondtuk, az [a Nicaeában / Nikaiában kifejtett hit] elegendő egyrészt a helyes istentisztelet megismerésére, más­részt minden eretnek tévtanítás teljes elvetésére. Tehát elmondjuk, de nem merészelünk lehetetlenséget; csak a saját gyengeségünk megvallásával elzárkózunk azok elől, akik vitát akarnak szítani, amikor emberfölötti dolgokról vizsgálódunk.
  
• Megvalljuk tehát ami Urunk Jézus Krisztust, az Isten egyszülött Fiát, aki tökéle­tes Isten és eszes lélekből és testből való tökéletes ember; istensége szerint az idők előtt az Atyától született, embersége szerint pedig az utolsó napokban értünk és a mi üdvössé­günkért Szűz Máriától. Egylényegű az Atyával istensége szerint, és egylényegű velünk embersége szerint. A két természet egységben egyesül: ezért egy Krisztust, egy Fiút, egy Urat vallunk. Ennek az összevegyíthetetlen egységnek az alapján valljuk Istenszülőnek a Szent Szüzet, mivel az Ige-Isten testesült meg és lett emberré, és éppen ennek a fogan­ta­tásnak a révén egyesítette magával a Szűztől felvett templomot.
  
• Tudjuk, hogy az Úrról szóló evangéliumi és apostoli kijelentéseket a teológusok néha társítják, mint amelyeket egyetlen személyről mondtak, néha azonban szétválasztj­ák mint két természetről szólókat, éspedig az Istent megilletőket Krisztus istensége szerint, az alacsonyabb rangúakat pedig embersége szerint hagyományozzák tovább.
  

A zsinat elítélte Pelagius és Caelestius tanítását is. Szerintük Ádám eleve halandó volt, bűne nem hatott ki utódaira, mindenki olyan állapotban születik, mint ami­lyen­ben Ádám volt még a lázadás előtt, a gyermekek megkeresztelésére nincs szük­ség. Mindenkiben megvan az erkölcsi erő a bűntelen, tökéletes élethez, csak tudnia kell, mit kíván Isten. Eszerint azonban nincs szükség Krisztus váltsághalá­lára, a Lélek újjászülő és emberi akaratot gyógyító munkálkodására. A Zsinat rövid nyilatkozatban erősítette meg a 418-as XV. Karthágói Zsinat „pelagianiz­must” elítélő kánonjait, amelyek részben Augustinus (Szent Ágoston) tanítását tükrözik:

• Az áteredő bűn
  
• DH 222. 1. kánon. A karthágói egyházban tartott szent zsinatra egybegyűlt valamennyi püspök úgy látta jónak: ha bárki állítja, hogy Ádám, az első ember halandónak teremtetett, mégpedig olyan módon, hogy akár vétkezett, akár nem, testi halált kellett volna elszen­ved­nie, vagyis hogy elhagyja a testet, nem a bűn büntetéséül, hanem természetes szük­ség­szerűség folytán, legyen kiközösítve.
  
• DH 223. 2. kánon. Úgyszintén úgy határoztak: ha valaki tagadja, hogy az anyaméhből újonnan született csecsemőket meg kell keresztelni, vagy azt állítja, hogy a bűnök bocsá­natára keresztelik meg ugyan őket, de semmi olyat nem hoznak magukkal az Ádámtól való eredeti bűnből, amit az újjászületés fürdője engesztel ki, vagyis következésképpen rájuk a keresztség formájában a „bűnök bocsánatára” kifejezés nem helyesen, hanem tévesen van értelmezve, legyen kiközösítve. Mert nem lehet máshogyan értelmezni az Apostol szavait: Egy ember által lépett be a világba a bűn, majd a bűn következménye­ként a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek” (Róm 5:12), csak azon a módon, ahogy a mindenhol elterjedt katolikus Egyház azt min­denkor értelmezte. Tehát a hitnek e szabálya a kicsinyeket, akik koruknál fogva bűnt elkövetni maguktól még képtelenek, valóságosan azért kereszteljük meg a bűnök bocsá­natára, hogy újjászületésükben megtisztuljanak attól, amit származásuk révén magukkal hoztak.
  
• A kegyelem
  
• DH 225. 3. kánon. Tovább úgy határoztak: bárki állítsa is, hogy Isten kegyelmének, amely által az ember megigazul, a mi Urunk Jézus Krisztus által, csak a már elkövetett bűnök eltörlésére van ereje, s nem egyszersmind segítségül szolgál, hogy ne kövessük el azokat, legyen kiközösítve.
  
• DH 226. 4. kánon. Tovább úgy határoztak: ha valaki azt mondja, ugyanazon isteni kegye­lem, a mi Urunk Jézus Krisztus által csak annyiban segít a bűnök elkerülésében, amennyi­ben a kegyelem által kinyilatkoztatta és föltárta a parancsok értelmét, hogy megtudjuk, mire kell törekednünk és mit kell kerülnünk, de e kegyelem által arra már nem kapunk segítséget, hogyha felismertük, hogy valamit meg kell tennünk, szívesen tegyük és legyen is erőnk megtenni, legyen kiközösítve. (…) 
  
• DH 227. 5. kánon. Tovább úgy határoztak: bárki állítja is, hogy a megigazulás kegyelmét azért kapjuk, hogy amit a szabad akarat által kell megtennünk, azt a kegyelem által könnyen megtehessük, mintha bizony kegyelem nélkül, ha nem is könnyedén, de mégis teljesíteni tudnánk az isteni parancsolatokat, legyen kiközösítve. Mert a parancsolatok gyümölcseiről szólva az Úr nem azt mondja: Nélkülem nehezebben tehettek valamit, hanem: „Nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15:5)
  
• DH 230. 8. kánon. Tovább úgy határoztak: aki az Úr imájának szavaiból: „bocsásd meg a mi vétkeinket”, azt akarja kihallani, hogy e szavakat a szentek csak az alázatosság miatt, nem őszintén mondják, legyen kiközösítve. Mert ki tűri el azt, aki imádkozik, s ezért nem az embereknek, hanem az Úrnak hazudik, úgy, hogy ajkával mondja: akarja vétkeinek elengedését, de magában úgy gondolja, amit neki elengednek, voltaképpen nem is tarto­zás?
  

A Kalcedoni / Khalkédóni IV. Egyetemes Zsinat (451.)

A zsinat összehívását elsősorban Eutükhész püspök tanítása tette szükségessé. Eutükhész Nesztoriosszal vitatkozva és Alexandriai Kürillosz (Szent Cirill) érveit túlhajtva a másik végletbe esett: azt tanította, hogy Krisztusban az isteni termé­szet teljesen magába olvasztotta az emberit. Eszerint azonban Krisztusnak már csak egyetlen természete (moné phüszisz) lett volna, amely azonban se nem isteni, se nem emberi, hanem valami harmadik. A zsinat „diofizita” tanítása ezért Eutükhész „monofizitizmusával” szemben azt hangsúlyozza, hogy Krisztusban a két természet nem szétválasztható (Nesztoriosszal szemben), és össze sem mosható (Eutükhésszel szemben). Krisztus egy személy, de kettős természetű, „istenember”.

A közös Határozat Perczel István görög eredetiből készült fordításában (Meyen­dorff 2003:48 vö. DH 301-302) így hangzik:

• Így hát a szent atyákat követve egyetértőleg azt tanítjuk, hogy egy és ugyanazon Fiúnak kell vallani a mi Urunk Jézus Krisztust, aki maga tökéletes az istenségben, és maga töké­letes az emberségben, maga igazán Isten, és igazán eszes lélekből és testből összeálló ember, egylényegű az Atyával istensége szerint,  és mindenben hasonló hozzánk, kivéve a bűnt; aki a világkorszakok előtt az Atyától született istensége szerint, s az utolsó napok­ban maga érettünk és a mi üdvösségünkért megszületett Szűz Máriától, Istennek Szülőjétől embersége szerint; egy és ugyanazon Krisztus, Fiú, egyszülött úr, aki össze­keverhetetlenül, változhatatlanul, elválaszthatatlanul, és elkülöníthetetlenül két termé­szetben ismerszik meg anélkül, hogy az egyesülés bármilyen szempontból is megszün­tetné a természetek különbözőségét, hanem mindkét természet megőrzi a maga saját­sá­gát, amelyek egy személyben és egy valóságban találkoznak össze; és aki nem oszlik vagy válik szét két személyre, hanem megmarad egy és ugyanazon Fiúnak és egyszülött Isten Igének, az Úr Jézus Krisztusnak, ahogyan kezdettől fogva a próféták és maga Jézus Krisz­tus is tanítottak őróla bennünket, s ahogyan az atyák hitvallása ránk hagyományozza.

Ajánlott magyar szakirodalom

• Chadwick, Henry: A korai egyház (Osiris, 2003)
  
• Denzinger, H. – Hünermann, P.: Hitvallások és az Egyház Tanítói Hivatalának megnyilat­kozásai (Szent István / Örökmécs, 2004)
  
• Jedin, Hubert: A zsinatok története (Ecclesia, 2009)
  
• Meyendorff, John: Krisztus az ortodox teológiában (Osiris / Odigitria 2003)
  
• Meyendorff, John: A bizánci teológia (Bizantinológiai Intézet, 2006)
  
• Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe (Szent István, 2009)