Harci utak, küzdősportok, önvédelem

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.4. 2015.06.06.) PDF

Az emberiség életének Káin és Ábel óta sajnos mindig is része volt az erőszak és a háborúskodás. Az évezredek során a harc körülményei és eszköztára folyama­to­san változott, a spontán, foggal-körömmel-bunkóval történő verekedéstől a kifinomult pusztakezes és fegyveres technikák ezreit felvonultató ázsiai harci művészetekig. Ez utóbbiakat ma már nem csak filmek­ből ismerhetjük. Hazánk­ban sok évszázados harci módszere­ket, ezek modern változatait, önálló és kevert irány­zatokat, komoly kulturális és vallási háttérrel rendelkező, illetve ilyesmivel elv­ből nem is foglalkozó iskolákban egyaránt lehet tanulni.


Keresztények számára ebben a témában több etikai kérdés is tisztázásra vár. Egy másik tanulmány a bibliai etika alapján foglalkozik a témával („Testápolás, test­edzés, küzdelem és önvédelem a Bibliában”), ebben a cikkben azonban általános kérdésekre keressük a választ. Például mi az ázsiai harci utak vallási háttere? Mi a különbség a harci út, küzdősport és önvédelem között? Miért hagy­ták abba egyesek, és miért folytatják mások? Milyen feltéte­lekkel szabad bármelyiket elkez­deni? Hol vannak a határok? Ismerkedjünk meg tehát a harci utak, küzdő­spor­tok és az önvédelem világával![1]

1. Az ázsiai harci művészetekről

Amit ma „harci művészet”-nek hívunk, az mind ázsiai eredetű: japánul Budo („a harc útja”), kínaiul Wushu („harcművészet”) vagy Kungfu / Gongfu („készség”).

A legtöbb ázsiai, középkori vagy újkori eredetű harci művészet katonai eredetű (ld. szamurájok), így a legkülönfélébb fegyverek­től a kézitusáig, a páncélban úszás­tól a fogolykötözésen át a sebvarrásig mindent tartalmazott. Még ennél is átfogóbb rendszerré vált Japánban az ún. nindzsák titkos, gerillaharcra, merény­letre való képzése. A fegyverhasználattól eltiltott parasztok és szerze­tesek önvédelmi módszerei is a pusztakezes (ütő, rúgó, lefogó, gáncsoló, dobó), illetve a vándorbottal és szerszámokkal (kés, evező, cséphadaró, ültetőfa, sarló, balta) való hatékony küzdelemre készítettek fel. A cél mindig a túlélés volt, ezért nem léteztek „csak védekező” rendszerek, ahogy azt a mai nyugati civil elképzeli.

Az ázsiai rendszerek eredetileg mind igen komplex képzést nyújtottak. Mivel a harc nem csak fizikai, hanem mentális képzést is igé­nyel, a katonák és a szerzetesek szellemi kép­zését az orszá­guk­ban uralkodó vallási-filozófiai irányzat biztosí­totta: Kíná­ban a taoizmus, a konfucianizmus és a chan buddhizmus, ez utóbbi változatai Japánban (zen) és Koreá-ban (seon), illetve Japánban a sintó is.

Ugyanitt kell megemlíteni, hogy Kínában a kungfu iskolá­kat eleve „külső” (wai) vagy „belső” (nei) rendszerként tartják nyilván. A legtöbb rendszer külső, azaz a harcban a testi erőnek, a megfelelő technikának és az idő­zítésnek tulajdonít döntő szerepet. A néhány belső iskola azonban (Tai Chi Chuan / Tai Ji Quan, Pa Kua / Ba Gua, Hsing I / Xing Yi) ugyanilyen fontosnak vagy fontosabbnak tart bizo­nyos taoista spekulációkat (az öt elem) és a chi/qi ener­giát, aminek felger­jesz­tését és használatát külön gyakorlatok célozzák (chikung/qigong).

1.1. Változások a 20. században

A 20. században az ázsiai harci művészetekről általánosságban elmondható, hogy az új, tömeges civil igényeknek megfelelően a pusztakezes képzés vált hangsú­lyossá, legalábbis a nyugaton elterjedt iskolák többségében ez terjedt el.

További hangsúlyváltás Japánban, hogy egyes iskolák nagy tanítói a technikai gyakorláson felül erős hangsúlyt helyeztek a gyakorlás szellemi útként való felfogására, így lett a „mód­szer”-ből (-jutsu) „út” (-do), pl. Aikijutsu-ból Aikido. (A Jujutsu-ból kialakított Judo azonban például ma már csak sport.)

A jelentősebb japán és koreai rendszereket áttekintve ma már az alábbi „műfa­jok­ról” lehet beszélni:

Főleg ütéseket-rúgásokat alkalmaznak:
  • Japánban a Karate
  • Koreában a Taekyon, Taekwondo
Főleg fogásokat-dobásokat alkalmaznak:
  • Japánban a Sumo, Judo, Aikido
Ütéseket-rúgásokat és fogásokat-dobásokat egyaránt alkalmaznak:
  • Japánban a Jujutsu, Taijutsu, Kempo
  • Koreában a Hapkido
Kizárólag fegyvereket alkalmaznak:
  • Japánban a Kenjutsu (kardvívás), Iaido (kardrántás), Kendo (bambuszkardvívás), Bojutsu (botvívás), Kyudo (íjászat) stb.
Az eredeti komplex – pusztakezes és fegyveres – képzést nyújtják:
  • Japánban a Ninjutsu
  • Koreában a Hwarangdo.

Természetesen ma is van közöttük átfedés. Erede­tileg a Judoban is voltak ütések, és a Karatéban is dobások, bár ezeket ma már csak magasabb szinten gyakorolják. Az Aikido pedig, bár a Jujutsu­ra hasonlít, a fakardvívást is tanítja, mert mozgásrend­sze­re részben arra épül. Ráadásul nem kevesen gyakorol­nak több rendszert, kiegészítő céllal.

Kínában a tradicionális kungfu és wushu iskolák képzése ma is komplex, puszta­kezes és fegyveres. Nem ismert olyan iskola, amely csak fegy­veres vagy csak pusztakezes kép­zést nyújt. Egyes rendszerek puszta­ke­zes anyaga azonban – főleg a ren­dé­szeti kiképzés igényeit szolgálva – önálló képzésként is megjelent (pl. a Shao­lin­ból önállósodott a Jujutsu-szerű Chin Na / Qin Na).

Minden iskolára sajátos stratégia, forma, edzési módszer, segédeszköz és fegy­ver használata jellemző. Ahány isko­la, annyi hangsúly: távol-, közel- vagy belharc; főleg kéz- vagy lábmunka; vadállatok moz­gásának elvont imi­tálása vagy inkább az emberi anató­miára épülő mozdulatok stb.

A nyu­ga­ton legelter­jedtebb kungfu stílus, a főleg kö­zel­har­cos, pusztake­zes rend­szer­ként ismert Wing Chun/Ving Tsun az erede­ti­leg dzsunka ­haj­tásá­ra szol­gá­ló hosszú bot és a kantoni pil­lan­gó­kés használatát is oktatja. Ezek ön­ma­guk­ban nem túl hasz­no­sak a mai nyugaton, de itt is egymásra épül a pusz­­takezes és a fegyveres mozgás. Más iskolák azonban még mindig közép­­kori fegyverek tucatjait tanít­ják, fizikumot és koordinációt fejlesztő, illetve hagyományőrző céllal.

A pusztakezes képzés irányába történő hangsúlyváltozásnak több oka is van.

  • Először is, a katonai arzenál drasztikus módon megváltozott. A hagyo­má­nyos fegyverek – a kés kivételével – a modern háborús konfliktusokból vagy kiszorultak (íj, kard, pajzs, balta stb.), vagy átalakultak (pl. lándzsa helyett szurony).
  • Másodszor, a zártkörű, többnyire férfiak számára nyitott harcművészeti iskolák kései leszármazottai ma civil férfiak, nők és gyerekek tömegeit oktatják, akiknek eltérő fizikai és mentális képességeik vannak.
  • A legtöbb hagyomány­őrző iskola anyagának megfelelő, művészi szintű elsajátítása még ma is minimum egy-két évtizedbe kerül, és még ma is használják a régi fegyvereket. A mai civilek azonban erre egyrészt nem érnek rá, másrészt inkább a mai kézifegyverek (kés, bot, baseball-ütő, vipera, pisztoly, elektromos sokkoló) elleni védekezés érdekli őket.
  • Az ázsiai iskolák családi és nemzeti kincsként őrizték tudásukat, a 20. század közepétől azonban nyugati civilek tömegeit is oktatják, akik a közép­kori vagy újkori Távol-Kelettől nagyon eltérő világban élnek.

1.2. Világnézeti hátterük

Az ázsiai harci művészetek a sajátos ázsiai kultúrák részei­ként fejlődtek ki. Kidol­gozóik vallási, filozófiai és esztétikai eszméi nem csupán e rendsze­rek elméleti alapjaira és a mentális kép­zésre, hanem például a formagyakorlatok mozdulatainak számára vagy a technikák formai megjele­nésére is hatottak.

Most pedig tekintsük át a jelenleg hazánkban is gyakorolt, jelentősebb irányzatok általános világnézeti, vallási, szellemi hátterét, de hangsúlyozni kell, hogy ennek megjelenése klubtól és oktatótól függően igen eltérő mértékű:

  • A kínai kungfu / wushu iskolák háttere a tao­iz­mus (Tai Chi / Tai Ji, Hsing I / Xing Yi, Pa Kua / Ba Gua), a buddhiz­mus (Shaolin Chuan // Siu Lam Kuen, Choi Li Fat), vagy ezek és konfucianizmus (Wing Chun/Ving Tsun).
  • A japán rendszerek spirituális háttere a zen budd­­hizmus (Karate, Kempo, Kenjutsu, Kendo, Iaido, Kyudo), a sintó animizmus (Sumo), a sintó egyik újkori, Omotokyo nevű szektája (Aikido), vagy az Amida buddhiz­mus, a sintó és a taoista mágia keveréke (Ninjutsu). Megjegyzendő, hogy bár az első Judo edzésnek egy zen buddhista kolostor adott helyet, nem­zetközi elterjedtsége és olimpiai sporttá válása révén világ­nézetileg telje­sen semleges. Ez jellemzi a nyugati Jujutsu iskolákat is.
  • A koreai iskolák spirituális hátterében a koreai népi vallásosság, a taoiz­mus és a konfucianiz­mus keveréke áll (Hwarangdo, Taekyon, Taekwondo és Hap­kido), de a kínai és a japán iskolákhoz képest elhanyagolható világ­nézeti missziótudattal érkeztek a Nyugatra, a Taekwondo (WTF) pedig olimpiai sportág lett.
  • A thaiföldi box (Muay Thai), illetve a fülöp-szigeteki (Kali v. Escrima v. Arnis) és maláj-indonéz komplex harci rendszerek (Silat) spirituális háttere a theraváda buddhiz­mus és a helyi animizmus.

Végül, két nem ázsiai irányzat is működik hazánkban, amely sajátos kulturális missziót teljesít.

A brazil Capoeira afro-amerikai zenei és tánc eleme­ket ötvöz akrobatikus harci elemek­kel, egyes iskolák­ban a Brazil Jujitsuval is (acdp.hu).

A magyar Baranta pedig történelmünk külön­bö­ző kor­szakainak lovas és gyalogos, fegyve­res és kézi­tu­sa hagyományait igyekszik felelevení­teni tör­té­né­szek, nép­rajzosok és egy magyar mester által alapított Kempo stílus segít­ségével (baranta.org).

1.3. Kulturális missziójuk

Az ázsiai harci művészeteket évszázadokon át csak ázsiaiak tanulhatták, művé­sze­­tü­ket családi és nemzeti kincsnek tekintették, féltékenyen őrizték. A 19. sz-ban a nyugat az addig elszigetelt Kínát és Japánt bevonta a világ gazdasági és kulturális vérkeringésébe. A 20. század közepétől pedig a nyugat saját identitás­vál­sága miatt szinte mindenre nyi­tott lett, ami távol-keleti, így a harci utakra is. Ezért az ázsiai mesterek a hetvenes évek óta – részben Bruce Lee hatására – már büszkén adják át tudásukat a nyugatiak­nak, és sokuk tudatos kulturális missziót is teljesít. Ez több téren is megnyilvánulhat:

  • a gyakorlók kötelező ruházatában (pl. japán parasztruha, kínai papucs, színes övek stb.),
  • a sajátos mester-tanít­vány viszonyban (az alapító képe előtti szertartásos tisztelgés, családtag-titulusok, udvariassági gesztusok),
  • a mentális felkészítésben (meditáció),
  • az elsajátítandó háttérfilozófiá­ban (taoizmus, buddhizmus),
  • különféle – fiziológiai vagy spirituális – értelmezésű energiák használatában (csikung, kiai).

Ami az oktatást illeti, itt a nyugaton gyakorlatilag az egyes oktatótól függ, hogy mindebből mennyi kerül bele az oktatásba. Ugyanakkor elmondható, hogy bizo­nyos („belső”) irányzatok eleve jobban hajlanak a misztikára, így például a kínai Tai Chi és a japán Aikido. A Karate, a Kempo és általában a japán fegyveres rendszerek természetes módon nyitottak a zen buddhizmusra.

Ami a gyakorlásban való fejlődést illeti, akik elérték mindazt, ami elérhető a fizikai gyakorlás és a mentális képzés révén, azok egy kis része szükségét érzi továbblépni a spiritualitás területére. Van, akinek ez komoly vallási kereséssé válik, mások azonban emberfelettinek tűnő képességek megszerzését célozzák.

1.4. Nyugati fogadtatásuk

Harc természetesen itt a nyugaton is mindig volt, a lovagok, közkatonák, illetve rendőrök itt is kaptak és kapnak kiképzést, ahogy az alvilági bűnözőknek is megvoltak a maguk „nem reguláris” módszereik és eszközeik (pl. a boxer).

Az euró­pai rendszerek – az ázsiaiakhoz képest – eleve kevésbé kifinomultak voltak, és a hadviselési módszerek, eszközök drámai megváltozásával részben feledésbe is merültek. Néhány módszer sportosított – szabályok közé és védő­felszerelésbe szorított – formában fenn­maradt. Ilyen a kard-, tőr- és párbajtőr­vívás, a görög-római eredetű kötött és szabadfogású birkózás, illetve a brit ököl­vívás (Boxing).

Egyedül a rúgásokat is tartalmazó francia boxnak (Savate) és sétabot vívásnak (Canne) maradt fenn, illetve lett felélesztve verseny­sport és civil önvédel­mi változata is (La Savate Défense). Ez utóbbi a séta­bo­ton kívül a bot, kés, tőr, illetve a szék és a kabát önvédelmi használatát is tanítja.

Az olimpiai és a tömegsport mellett pedig megjelent a profi bunyósokat alkal­ma­zó szórakoztató ipar. Ez olyan hibrid rendszereket hozott létre, mint a pan­krá­­ció, ami az ógörög olimpiaitól az európai alvilá­gon át az amerikai show-műsorokig hosszú utat tett meg, vagy a 70-es években szü­le­tett amerikai Kick Box, ami a nyu­gati boxot és a karatés lábtechnikát ötvözi, illetve a 90-es években született Mixed Martial Arts (MMA) és a ketrecharc.

Ami a modern nyugati katonai és rendfenntartó kiképzést illeti, már az első világháború után megjelent az igény, hogy a közel­harcban (CQC, Close Quarter Combat) a nyugati ököl­vívást és a birkózást a japán Jujutsu-val ötvözzék, a 2. világháború után pedig a filippínó (Kali) és a maláj (Silat) kés- és botharccal is. Egyes kiképző tisztek komoly fejlesztő munkássága révén hibrid rend­szerek jelentek meg. Oroszor­szág­ban kialakult a Judot az orosz birkózással ötvöző Sambo, Ang­liá­­ban a British Jujitsu, Kanadában a Defendu (ma: Defendo), Izraelben a KaPaP és a Krav Maga, végül Finnországban a skandináv Defendo. A Sambónak, a Defen­dónak és a Krav Magának civil önvédelmi, antiterrorista és személyvédelmi válto­za­ta is létre­jött. Képzési anyaguk a keleti harci rendszerekből csak a mai körülmé­nyek között használható és gyorsan elsajátítható elemeket vette át. A rövid kiképzési idő miatt, illetve az új élethelyzetekre új, tudomá­nyos mód­szereket kellett kifejleszteni. A mentá­lis fel­­készí­tést illető­en is inkább a mai nyugati embert és kul­túráját job­ban isme­rő fizio­ló­gi­ai és pszichológiai kuta­tá­sokban bíznak.

Az ázsiai harcművészeti iskolák mai nyugati tanítványainak nagy része – a kor­szellemnek megfelelően – eleve vonzódik a távol-keleti kultúra, esztétika és világnézetek iránt. Ezért pozitívan értékeli az általános nyugati élethelyzettől idegen elemeket is, mint amilyen a japán parasztruhában való mezítlábas moz­gás, a tatamin térdelve birkózás vagy a középkori kínai fegyverekkel való gya­korlatozás. Van, akit az egészből kizárólag, vagy elsősorban a mozgásművé­szet érdekel: élvezi az esztétikus mozdulatsorokat, tehát a gyakorlást inkább sport­nak, az önkifejezés, az egészségmegőrzés eszközének tekinti. Másokat maga a küzdelem, az európai boxnál, birkózásnál kifinomultabbnak tekintett technikák vonzanak. Nem kevés azonban azoknak a nyugatiaknak a száma, akik mindezen túl a gyakorlást életük részévé, életformává teszik, egyesek pedig valame­lyik ázsiai világnézetet, vallást is magukévá teszik.

E vonzalom hiányában azonban elsősorban a gyakorlati szempontok döntenek, ezért sok nyugati inkább az olyan misztikamentes, valóban sportnak tekinthető (pl. Judo, Kick Box, Taekwondo) vagy életszerű önvédelmi célt szolgáló nyugati és közel-keleti rendszerek után néz (pl. Defendo, Krav Maga). 

Mindenesetre elgondolkodtató az a természetesség, amellyel európai fiatalok tömegei például japán parasztruhába bújnak, megtanulnak több tucat japán, kínai vagy koreai szakkifejezést, hagyják magukat ezen a nyelven dirigáltatni, meghajolnak vagy leborulnak az edzőtermek oltárai, az alapítók képei előtt, vegetáriánussá válnak, csikungoznak vagy elkezdenek hinni a karmában. (Kérdés, hogy vajon hány ázsiai fiatal fogadná ugyanilyen természe­tes­séggel, ha néger baptista edzője, akitől boxot, birkózást vagy kosárlabdát akar tanulni, Jézust megszólító, közös imára szólítaná fel a tréning előtt?)  

2. Összehasonlítás

2.1. Az önvédelem és a harci művészetek

Tagadhatatlan, hogy minden ázsiai harcművészetnek van önvédelmi ér­té­ke, de köz­is­mert, hogy a mai, nyugati hétköznapok­ban való használ­ható­ságuk eltérő mér­té­kű. Oka van annak, hogy a nyugati katonai és rendé­szeti kiképzés mely ázsiai rend­szerekből merít (pl. Jujutsu, Wing Chun, Chin Na, Kali), és melyek­ből nem. A modern önvé­delmi rend­szerek is okkal nem tart­ják magukat harc­művé­szet­nek. Az igazi különbség azon­ban nem techni­kai, hanem az alap­vetően más igények és mód­szer­tan.

Az első nagy különbség a jogi szempont. A harci művésze­tek har­ci művé­szetek, többségük katonák számára, háborús időkre lett kifejlesztve, ami a tech­nikában és a taktikában is megjelenik. A katona és a rendőr ugyanis mindig más jogi helyzetben van, mint a civil. Az előb­bit az állam fegyverzi fel, és hatal­mazza fel arra, hogy valakit megkeressen, elfogjon vagy akár meg is öljön. Civil azonban csak védekezhet, közben be kell tartania az ará­nyosság elvét, csak vég­veszélyben ölhet, és bíróság előtt is kell elszá­mol­nia. Logi­kus, hogy a katonának és rendőr­nek, illetve az ön­magát vagy másokat védeni kény­sze­rülő civil­nek eltérő stratégi­á­ra és eszköztárra van szüksége. Ennek ellenére a legtöbb ázsiai harcművészeti iskola egyszerűen nincs tekintettel az adott nyugati ország jogszabályaira.

Ehhez kapcsolódik a második szempont, a felelősség kér­dé­se. Bár a hivatásos és a civil eszköztára nem lehet azonos, a harcművészeti iskolákban ma civi­leknek a régi katonai módsze­reket tanítják, szinte változtatás nélkül. Ezt bizonyítja, hogy a karate vagy kungfu versenyeken az edzéseken gyakorolt tech­nikák többsége tiltott. Bár a hagyományos ázsiai harcművészeti iskolák a katonai vagy családi jellegű hierarchia révén felelősséget is vállaltak tanulóikért, ez ma a nyuga­ton ritkán fordul elő. Elvben léteznek közismert elvek (pl. „Karatés nem támad először”), de az iskolák többségében nincs etikai és jogi ismeretter­jesztés a tanultak alkalmazhatóságáról. Pedig naivitás azt hinni, hogy a tanulta­kat senki sem használja rosszra. Mivel ma gyakorlatilag bárki tanulhat harcmű­vészetet, ha kifizeti a tandíjat, és az edzésen nem okoz problémát, az iskolai, utcai, szórakozó­helyi erőszakos jelenetekben sajnos túl gyakori lett a láthatóan képzett verekedő. Ezért, bár az önvédelem oktatás eredetileg a civilek egymás­ közötti, hirtelen fel­in­dulásból fakadó verekedéseire, illetve rablók, betörők fenyegetése és táma­dása ellen kívánt felkészíteni, napjainkra feladattá vált a harcművésze­tekben jártas bűnözők elleni stratégia és taktika kidolgozása is.

A harmadik nagy különbség abban rejlik, hogy a harci művésze­tek gyakorlása életstílust követel. A kifejezetten művészi mozgás megszerzéséhez hosszú évek, évtizedek csiszolgató munkájára van szükség. A civil önvédelemre való felkészí­tésben erre nincs sem idő, sem szükség. A fizikai elvárások terén az átlagember­ből kell kiindulni: férfiak és nők, fiatalok, középkorúak és idősebbek szá­mára egyaránt elsajátítható, személyre szabható tech­nikákra van szükség. Nincs szük­ség csonttörő kemény­ségre, kifino­mult moz­gás­­­kul­túrára, többezres technikai repertoárra, hanem kevés, bármilyen helyzetben, bemelegítés nélkül, zsigerből működő technika és a valós élethelyzetekre építő taktika kell.

Negyedszer, a mai harcművészeti iskolák többségében mindent megtesznek a stressz elkerülése érdekében. A gyakorlók rendszerint tornateremben, tiszta és méltó­sá­got adó ázsiai ruházatban gyakorolnak; vezényszóra, egyszerre mozog­nak, és kiál­tanak; titulusok, rangok, etikett, tiszteletadás a helynek, a mesternek és egy­más­nak – általában ilyen a miliő. Ennek hatása azonban – az izzadás, a harcias gesz­tu­sok és koncentrációs kiáltások elle­nére – a kiszámíthatóság, a belső nyuga­lom fenntartása, azaz végső soron az adrena­lin­-men­tesség. 

vészhelyzetben is működő önvédelem tanulásához azonban elengedhetet­len a realitáshoz való minél teljesebb közelség. Ez az edzés során is szükségessé teszi a nyugati hétköznapok környezetét, ruházatát, zaját, és a mai, valós életben előfor­duló helyszínekre és helyzetekre való felkészülést (utca, lift, autó, repülő, diszkó, konyha, busz). Sok ázsiai rendszerben azonban eleve olyasmikre készítik fel az embert, amivel itt a nyugaton nemigen találkozik. Nekünk ugyanis nem tata­min, hanem betonon kell esni, és nem térdelünk, hanem két lábon állunk. Nem is bam­buszkarddal vagy lándzsával, hanem bicskával vagy viperával esnek nekünk, illetve ritkán van hely nagy ívű dobásokhoz, ugró és forduló rúgásokhoz. A fegy­ver­viseléshez engedély kell, és ha az ember túl keményen véde­­kezik, és az odaérke­ző rendőrök, tanúk nála találják a támadótól elvett fegyvert, ő kerülhet bajba. 

Ugyanígy kizárólag valóság-közeli stressz alatt lehet megtanulni kezelni a pulzus­szám és az adre­na­lin-szint hirtelen megugrását. Ennek hatására ugyanis csőlátás, csőhallás alakul ki, a mozgás-koordinációból pedig az ázsiai rendsze­rekre oly jellemző finommotorikus mozgás eltűnik. Nyilván nem állandó harc­készültségre van szükség, hanem arra, hogy az ember baj ese­tén ne ki-, hanem bekapcsoljon. Az sem lehet célja a civilnek, hogy addig harcol­jon, amíg minden támadót sorra le nem rugdos, mint a filmekben. Az egyetlen igazi cél minél gyorsabban kikerülni a veszély­helyzetből, és épségben hazajutni, illetve másnak segíteni ebben.

2.2. Az önvédelem és a versenyszerű küzdelem

A régi harcművészek békeidőben iskolákat nyit­hattak és bemutatókon káp­ráztat­hat­ták el a civileket. A háború azonban megválto­zott, és a háborúkat nem harcmű­vé­szek vívják – talán csak a speciális alakulatoknál találni modern szamurájokat. 

A legtöbb harcművész tehát meg­marad az edző­te­remben. Jól tudja, hogy a tananyag nagy része eredetileg „éles” technika volt, ami nem versenyre való, de ma már a modern harctéri körülmények között sem igen alkalmazható. Akik nem akarnak csak a klub falai között gyakorolni, és kedvelik a megmérettetést, azok is csak egymást hívják ki, de nem az utcán, hanem intézményesített, szabá­lyok közé szorí­tott, sportszerű versenyekre. Persze akad olyan is, aki modern gladiátorként vagy inkább bérverekedőként a brutális és jól jövedelmező bunyókra specializá­lódik (pl. ketrecharc), de ők nagyon kevesen vannak.

A sportszerű verse­nyeken az éles techni­kák ter­mé­szetesen tiltva vannak. Inkább cserepet, fát, betont vagy jeget törnek, zúz­nak kézzel, lábbal, fejjel, azt bizo­nyítva ezzel, hogy mire lenné­nek képesek egy emberi testtel szemben, illetve hogy mi min­dent kibír a saját testük. Mindenki más indíték­ból teszi: virtusból, a megmé­rettetés ked­vé­ért, pénzért, igen ritkán vallási praxis részeként. De nincsenek is sokan: egyetlen versenyzőre sok tíz­ezer­ egyszerű gyakorló jut.

Mi a fő különbség a küzdősport és az önvédelem között? A sportszerű küzdelmet élvezetből gya­korol­ják, az önvédelemre azonban min­denki csak rákénysze­rül. A versenysport mindent megtesz azért, hogy a sporto­lók fair play verse­nyez­hesse­nek egymással, az önvédelem azonban vész­helyzet, amit normális ember igyek­szik elkerülni, és amiben rászorul a versenyeken tiltott módszerekre. Itt ugyanis nincs súlycso­port­beosztás, a támadó mindig nagyobb, erősebb, sőt, többen van­nak. Nincs korlátozott menetidő, a támadás többnyire váratlanul alakul ki, és gyor­san le is zajlik – a dolgok másodperceken múlnak. Nincs kötelező védőfelszerelés sem, általában súlyos testi és lelki sérülésre vagy még rosszabbra van kilátás. Nincsenek szabályok, tehát bármi megtörténhet, sem drukkerek, mert ritka a segítség, sem díjak, mert az igazi tét az, hogy az ember megússza a bajt, és épségben hazaérjen.

2.3. Az önvédelem és az utcai verekedés

Az utca – megfelelően szocializált emberek számára – nem a magamutogatás, erő­fitogtatás vagy megmérettetés helye. Az utcán ugyanis más jogi helyzet ural­ko­dik, mint a harctéren, az edzőteremben vagy a versenyen, és a tét is más: az ember tulajdona, önmaga és szerettei testi épsége vagy élete. Az önvéde­lem tehát a verekedéssel ellentétben a társadalom által elismert értékek megvédé­sé­ről szól.

valóság-közeli önvédelmi képzés a tanulókat nem csupán ütni és rúgni tanítja meg, hanem a potenciálisan veszélyes élet­hely­zetek felismerésére is. Képessé kell válniuk bizonyos szitu­ációk elkerülésére. Ha ez nem sikerül, akkor pedig stratégiára van szükség. Meg kell tanulni az ún. asszertív kommunikációt is, ami segíthet a konfliktust a szavak szintjén tartani, és megelőz­ni a fizikai erőszakot. Ha pedig a helyzet mégis elfajul, akkor nem csak a megfelelő technikák elegendő mennyiségű gyakor­lá­sára, hanem kontrollált agresszióra is van szükség. Egy dolog ugyanis a helyzetfelismerés és a technika ismerete, de mit kezd az ember a saját pulzusának és adrenalin-­szintjének váratlan megemelke­dé­sé­­vel és annak hatásaival? Csak ilyen összetett tréninggel lehet megszerezni azt a belső kontrollt, aminek segítségével az ember nem fagy le (nem válik kiszolgál­ta­tottá), de nem is hevül túl (nem válik aránytalanul brutális­sá). Az önvédelemre kény­szerülő hívő nem szűnhet meg Krisztus tanítványának lenni, és országa jog­szabályait is be kell tartania. 

Végül, önvédelmet nem csupán saját magunk megvédése érdekében érdemes tanulni, hanem azért is, hogy másoknak segíteni tudjunk. Sajnos túl sok férfi, nő, iskolás és nyugdíjas marad egyedül, mert nincs, aki kiálljon mellette, nincs, aki megvédje.

3. Tanácsok

3.1. Akik abbahagyták

Sokan vannak, akik egy harcművészet gyakorlása után keresztény hitre térnek, és az egészet végleg abbahagyják. Az okok legalább olyan sokfélék, mint maguk az életutak, de a beszámolók rendszerint az alábbi három terü­letet érintik.

  • Világnézeti ok – Az illető a megtérése előtt például buddhistaként vagy taoistaként gyakorolta a harci művészetet. Mivel számára vallás és edzés teljesen egybefonódott, az adott világ­nézettel együtt annak sajátos spiri­tuális mód­szereit (pl. zen, csikung) és a harci „út” életstílusszerű gyakor­lá­sát is elveti.
  • Erkölcsi ok – Az illető immár Krisztus tanítványaként úgy ítéli meg, hogy a jelleme negatív irányba változott (büszkeség, erőszakosság, magamuto­ga­tás, mások kontrollálása stb.), illetve ebben az irányban erősödne tovább, ha folytatná a gyakorlást.
  • Egészségi ok – Az illető (maradandó) fizikai károsodást vagy sérülést szer­zett a gyakorlás során, vagy valaki másnak okozott ilyesmit, ezért úgy dönt, hogy nem akar még egyszer ilyen helyzetbe kerülni.

Bármelyik ok is volt a döntő, igen sokan jutnak arra, hogy ami a fizikai gyakorlás szem­pontjából hasznos volt, az megvan egy küzdősportban is, ezért inkább azt választják, tehát egyszerűen sportágat váltanak.

Vannak ugyanakkor olyanok is, akik szintén keresztény hitre tértek, de folytat­ják a gyakorlást. Például Amerikában sok keresztény harcművészeti, küzdősport és önvé­del­mi iskola, illetve több olyan missziószervezet is létezik, amely harcművé­szek és küzdősportolók között szolgál. Érveik rendszerint a következők...

  • ők szét tudják választani a fizikai gyakorlást a vallási-világnézeti háttértől,
  • nem észlelnek önmagukon jellembeli torzulást,
  • a technikákon és a taktikán bibliai etikai szempontok alapján változtattak,
  • a harcművészek közötti jelenlétüket a Krisztusról való tanúságtétel lehető­sé­gé­nek tekintik.

Amint látható, leginkább a személyes faktor a döntő: ami az egyiknek kísértés, a másiknak nem az, és mindegyiknek tisztelnie kell a másik álláspontját.

Aki a folytatás mellett dönt, annak mindenesetre ajánlott időnként végiggondolni, hogy miért is kezdte el annak idején a gyakorlást, és mit lát benne hasznosnak ma, Krisztus tanítványaként? Érdemes újra meg újra ellenőrizni, hogy az edzés milyen testi és lelki hatást gyakorol az emberre.

3.2. Akik elkezdenék 

Először is, mindenki őszintén gondolja végig, hogy miért akarja csinálni? 

  • Tényleg csak fitt akar lenni, vagy inkább kemény fickó/lány?
  • Tényleg önvédelmet szeretne tanulni, vagy csak bosszút akar állni valakin?
  • Tényleg az önuralom-fejlesztés eszközét látja benne, vagy csak a fokozatával és a tudásával szeret(ne) mások előtt büszkélkedni?
  • Mennyi időbe, pénzbe, energiába fog kerülni a dolog?
  • És honnan fogja mindezt elvenni: a családtól, a hivatástól, a hitélettől?
  • Hol lesz a határ, és mi lesz a garancia arra, hogy nem lépi át?

Másodszor, saját testi adottságainak ismeretében utána kell néznie, hogy 

  • milyen fizikai képességek kellenek az adott rendszer elsajátításához (eleve erőteljes alkatot követel, vagy elég az átlagos fizikum),
  • milyen élettani, fizikai hatást gyakorol a rendszer magára a gyakorlóra (gerinc, csontok, ízületek, idegrendszer)?

Harmadszor, általában mindenhova be lehet ülni megnézni egy edzést. Ilyenkor a saját szemünkkel is meggyőződhetünk arról, hogy milyen a helyi oktató, edző, mester, instruktor személyisége: jó pedagógus vagy diktátor, sportember vagy üzletember, toleráns vagy fanatikus? Ezután pedig érdemes beszélgetni is az oktatóval, és feltenni neki néhány kérdést:

  • Része a képzésnek valamelyik távol-keleti világnézet megismerése és átvétele? Milyen az oktató saját világnézeti meggyőződése? – Így kiderül­het, ha hívő, névleges keresztény, teljesen vallástalan vagy egy keleti vallás odaadó híve.
  • Van-e meditáció az edzések előtt és után, és ha igen, miről van szó: csak relaxációról (lenyugvás, fókuszálás) vagy például egy buddhista módszer­ről (zen)?
  • El kell-e sajátítani bizonyos erő, energia (chi/ki) használatát? Ezt minek tartja az oktató: fiziológiai, pszichoszomatikus jelenség­nek vagy emberfeletti, spirituális erőnek? És milyen alapon ítéli meg?

Negyedszer, a fenti szempontokat érdemes menet közben, időnként ellenőrizni. Ami a motivációt illeti, jó ha a gyakorlónak van valakije, aki ismeri, figyelemmel kíséri, és szükség esetén helyre teszi. Ami a testi igénybevételt illeti, probléma esetén a háziorvos­sal vagy szakorvossal (sportorvos, reumatológus) is érdemes konzultálni.

3.3. Vészjelek

Bármely – harcművészeti, küzdősport és önvédelmi – rendszerre, iskolára, klub­ra, edzőre és oktató­ra érvényes, hogy ott kell hagyni, ha kiderül, hogy

  • a klubban nem csupán fegyelem van (ami szükséges és építő), hanem a fokozatok hierarchikus alkalmazása vagy a brutálisan harcias mentalitás az alacsonyabb fokozatú vagy gyengébb tanulókkal szembeni tiszteletlen­ség­hez, lelki vagy fizikai megalázáshoz, visszaéléshez, sérüléshez vezet
  • az edzésen szerzett tudással a tanulók a klubon kívül az iskolában vagy az utcán visszaélnek
  • az ilyesmi ellen az oktatók, edzők nem lépnek fel, bár tudnak róla.

Általában az ázsiai harcművészeti iskolák eleve nem szívesen ajánlhatók, ha a rendszerről általában tudható, vagy a helyi klubról, oktatóról kiderül, hogy

  • a képzésbe vallási-világnézeti elemeket is belekevernek, mint pl. a zen-buddhista meditáció vagy taoista spekulációk, amelyeknek nem csak elméleti jelentőségük van (ezek ui. más vallások eszméi vagy gyakorlatai)
  • a képzésnek része a misztikus magyarázattal ellátott energetikai mód­sze­rek (pl. csikung, kiai) alkalmazása
  • a képzésbe nem csak a pusztakezes önvédelem, hanem az ázsiai szúró, vágó és ütő fegyverek használata is kötelezően beletartozik – ezek ui. a gyakor­lott tanulókra is igen veszélyesek lehetnek.

3.4. Ajánlható rendszerek

A bibliai etika alapján a sportolás, a sportoktatás és a versenysport, illetve a civil önvédelem tanulása és oktatása olyasmi, amit Krisztus tanítványaként is minden további nélkül űzni lehet. Ezért – világnézeti semlegessé­gük és egészség­megőrző hatásuk miatt – főleg az alábbi rendszereket tudjuk ajánlani:

Küzdősportként vagy versenysportként

  • Különösen férfiaknak ajánlható az olimpiai sportággá vált európai birkó­zás (birkozoszov.hu) vagy a „cselgáncs”, a japán Judo (hunjudo.hu). A nők több­sége a birkózó jellegű sportokat az állandó testkontaktus miatt eleve nem szíveli, de mindig vannak kivételek.
  • Az elsősorban ütő-rúgó iskolák közül férfiaknak és nőknek egyaránt ajánl­ható az olimpiai sportág koreai Taekwondo (wtftaekwondo.hu) esetleg az amerikai Kick-Box (kickbox.hu) vagy a francia Savate (savate.hu), de ezek bármelyike csak light contact (érintéses) vagy semi-contact (fél­erő­vel) szabályrendszerben, kesztyű-lábtyű, fog­védő, férfiak­nak szuszpenzor, nők­nek mellvédő használatával.
  • Tizennégy év alatti gyermekeknek elsősorban az olimpiai sportág birkó­zásJudo vagy Taekwondo ajánlható (ld. mob.hu).
  • Aki számára csak ázsiai iskola elérhető, annak az átlagos fizikummal is űzhető Shito Ryu, Wado Ryu vagy Shotokan karate ajánlható.

Civil önvédelemként

  • Gyakorlatilag bárki számára ajánlható a két legelterjedtebb, hazánkban is oktatott rend­szer: a rendé­sze­ti hátterű skan­dináv Defendo (defendo.hu) és a katonai hátterű izraeli Krav Maga (krav-maga.hu).
  • A hazai Defendo és Krav Maga gyermek önvédelmi oktatást is nyújt (Safe Kid és Krav Junior programok), illetve mindkét iskola szervez hétvégi szemináriumokat csak nőknek.
  • Aki számára csak ázsiai iskola elérhető, annak az átlagos fizikummal is űzhető nyugati Jujutsu (jujitsu.hu), illetve a nőknek különösen megfelelő Wing Chun/WingTsun/Ving Tsun kungfu iskolák ajánlhatók.

Végül megjegyzendő, hogy az általános tapasztalat szerint a tinédzserek az itt említett rendszerek bármelyikét gyakorolva (ön)fegyelmet tanulhatnak, és az agresszivitásuk is levezetődhet. Az esetleges visszaélések ellen természetesen csak az edző, a szülők és a pedagógusok kooperációjával lehet fellépni.

3.5. Problémás rendszerek 

Keresztény szempontból a következő elemek jelenthetnek „problémát”: a túl harci­as mentalitás, az átlagos fizikumúak számára egészségkárosító hatás, a fegy­verek veszélyessége, a zen meditáció és a misztikus értelmezésű energetikai gya­korlatok. Bizonyos rendszerek ezért eleve nem szívesen ajánlhatók, a következő indoklással: 

  • Közismert keménységük, az átlagnál sokkal magasabb, akár egészség-károsító hatású fizikai igénybevétel, az átlagnál harciasabb men­ta­litás miatt: európai box, Muay Thai (thai boksz), Kempo, Goju Ryu és Kyokushin karate, Brazil Jujitsu.
  • A fegyverhasználati képzést is nyújtó ázsiai rendszerek, e szúró, vágó és zúzó fegyverek fizikai veszélyessége miatt: a japán Kobudo és Ninjutsu iskolák, a tradicionális kínai kungfu iskolák, a filippínó és maláj kés- és botharc rendszerek (Kali, Silat).

A fegyveres rendszerek közül sportként elvileg a japán Kendo (bambuszbot-vívás) ajánlható, mert a nyugati víváshoz hasonlóan mind szabályrendszere, mind a védőfelszerelés elegendő fizikai védelmet nyújt. Az edzéseken azonban erőteljesen megjelenik a kulturális háttér, és teljesen természetes a zen alkal­ma­zása. Bár ismeretes, hogy ezt fókuszáló céllal, ima-előkészületként keresztény szerzetesek is alkalmazzák, maga a zen mint tudat-kiürítő módszer eredetileg nem „világnézetileg semleges technika”. Ugyanakkor az is igaz, aki edzés elején vagy végén csak koncentrál vagy pihen, az valójában nem is a zent gyakorolja.

Általában a kínai wushu vagy kungfu iskolákban természetes a taoista misztika (elméleti, vagy gyakorlati szinten is), a chan buddhista meditáció (többnyire pihentető vagy a feladatra fókuszáló céllal), illetve a csikung gyakorlása egész­ség­megőrző vagy harci céllal.

A probléma összetett: 

  • A „csi” fogalmának ázsiai definíciói (a fengshuitól az akupunktúrán át a különféle kungfu iskolákig) igen eltérőek. Vagy csak fiziológiai-pszicho­szomatikus vagy misztikus-spirituális jelenségnek tekintik.
  • Ázsiai mesterek szerint az energia helytelen használata egészség­károsí­tó hatású. Képzett oktató nélkül veszélyes vele foglalkozni.
  • A mesterek azonban közismerten rivalizálnak egymással. De hogyan dönt­sük el mi, hogy melyikük a kókler? És mibe kerül, mire kiderül?

E bizonytalanságok miatt a csikungot alkalmazó rendszerek eleve kerülendőnek tűnnek. Kivétel talán a tajcsis formagyakorlat, a misztikus magyarázatok nélkül, egész­ség­megőrző céllal – a lágy mozdulatsorozatnak ugyanis valóban van feszült­ség­oldó és ízületerősítő hatása –, de a WingTsun iskola felfogása szerint is légzőgyakorlatról van szó, amely az oxigént az egész testbe eljuttatja, és védi a belső szerveket (edzés végén levezetésként használják).

A kínai „csi” japán megfelelője a ki, amire az Aikidóban is szokás hivatkozni. Az Aikido mozgásrendszere esetében kézenfekvő a ki fogalmának fiziológiai-kineti­kai értelmezése. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy az alapító (Ueshiba) egy sintó szekta (Omotokyo) tagja volt, és a ki fogalma alatt ennél jóval többet értett (spirituális valóságot és erőmegnyilvánulást), több Aikido nagymester pedig a zen gyakorlója.

Energetikai témában tehát a fokozott óvatosság ajánlatos, illetve a helyi oktató kikérdezése, hogy szerinte mi micsoda, hogyan működik, és mit szolgál. Lehet, hogy teljesen misztika-mentesen áll ezekhez a dolgokhoz, vagy meggyőződése, hogy e nélkül nem is működik az egész.

3.6. Orvosi szempontok

Mielőtt azonban bárki bármibe is belekezdene, konzultáljon a háziorvosával, gyógy­tornásszal vagy reumatológussal, hogy fizikailag mire alkalmas, mire nem. Ugyancsak konzultálni kell a leendő oktatóval, hogy az edzéseket milyen korosz­tály látogathatja, milyen ruházat és védőfelszerelés ajánlott vagy kötelező, általá­ban mire kell figyelni, és mi mennyibe kerül.

Magyar szakirodalom

  • Blomberg, Catharina: Szamurájok – Japán harcos nemességének történelmi és vallási háttere (Szenzár, Budapest, 2001)
  • Clark, Angus: Csi-kung – Titkok nélkül (Scolar, Budapest, 2008)
  • Galla Ferenc: Judo önvédelem (Sport, Budapest, 1970)
  • Fu-nian, Yu – Schwanberger József: A Taijiquan művészete (Lunarimpex, Budapest, 1997)
  • Hua-ching, Ni: Tao, a leheletfinom, egyetemes törvény (Lunarimpex, Budapest, 2004)
  •  Jóvér Béla, Borbély Attila: Szamurájok útján – A budo sportok történelme (Medicina, Budapest, 2007)
  •  Jwing-Ming, Yang: Chi Kung (Lunarimpex, Budapest, 1996)
  • Leyrer Richárd, Szabó Julianna: A kungfu királya – Bruce Lee és a Jeet Kune Do (Lapkiadó Vállalat, 1987)
  • Lichtenfeld (Sde-Or), Imi – Yanilov, Eyal: Krav-Maga – Hogyan védekezzünk fegyveres támadás ellen? (Jaffa, Budapest 2006)
  • Lowry, Dave: A harci művészetek lelkiségéről haladóknak (Édesvíz, Budapest, 2000)
  • Kelemen István: Ju-jutsu – A modern önvédelem útja (Sportpropaganda, Budapest, 1983)
  • Show, Scott: Szamuráj zen (Lunarimpex, Budapest, 2000)
  • Shaoyu, Liang: Xingyiquan (Lunarimpex, Budapest, 2005)
  • Stevens, John: Az Aikido eszenciája – Ueshiba Morihei szellemi tanításai (Szenzár, Budapest, 1998)
  • Ueshiba, Kisshomaru: Az aikido szellemisége (Hunor Vállalkozás, 1999)
  • Ujvári Miklós: A dél-kelet ázsiai harci művészetek (magánkiadás, Budapest, 1986)

[1] A japán és koreai kifejezések átírása: s = sz, sh = s, = v, y = j, = dzs, ch = cs, ts = c; ae = nyílt e, eo = rövid a, oo = ú. A kínai szavakat a nyugati, majd a hivata­los kínai átírás szerint (chikung / qigong), néha magyarosan (csikung), alapvetően a pekingi dialektusban, ritkán a kantoniban is (pl. Shaolin//Siulam). A japán hosszú magánhangzókat és a kínai hanglejtéseket nem jelöltem. 


 .