Meghatározható a kereszténység?

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.3. 2016.02.21.) PDF

Mint bármely más vallásnak, a kereszténységnek is joga van az önmeghatározásra, mind kifelé (a vallások és keresők világa felé), mind befelé (a magukat kereszténynek vallók felé). Ugyanakkor, mint bármely más vallásnak, a kereszténységnek is sok változata van. Rengeteg, önmagát kereszténynek valló vallási közösség létezik, ugyanakkor a közöttük levő különbségek esetenként óriásiak. Ráadásul manapság még olyanok is kereszténynek vallják magukat, akik nem is tartoznak egyházhoz, legfeljebb papíron, vagy csupán szimpatizálnak a kereszténységgel. Ebben a helyzetben tehát jogosan merül fel a kérdés, hogy mi a kereszténység lényege, ki keresztény, tudhatjuk-e mindezt, és ha igen, honnan?

1. A források és kezelésük

Ami a kereszténység lényegének meghatározását illeti, ugyanúgy kell eljárnunk, mint más vallások esetében:

  1. Először is, vissza kell mennünk a történelmi forrásokhoz. Lehet tudni, hogy a vallás alapítója mit tett és tanított, illetve miben hittek, mit taní­tottak első tanítványai és az első keresztény nemzedékek. Ehhez csupán el kell olvasni az Újszövetséget, a Jézusról szóló kortárs nem keresztény utalásokat, illetve az első évszázadok egyházi irodalmát és az egyházzal szembeni pogány kritikákat.
  2. Másodszor, a forrásokat szükséges megfelelően kezelni. Mint minden iro­dal­mi szövegnek, a Szentírás értelmezésének is megvannak a maga sajá­tos műfaji és józan ész diktálta szabályai. Ezek nélkül a Szentírásba ugyan­úgy bárki bármit belemagyarázhat, mint bármely más szövegbe.
  3. Harmadszor, érdemes megismerkedni a kereszténységnek a kezdetek óta létrejött formáival: az egyház- és dogmatörténet nem csak a változásokra és változatokra, hanem a sokszor újrafogalmazott, de máig változatlan lényegre is jól rámutat.

2. A fogalom és használata

Ami a „keresztény” elnevezés történelmi használatát illeti, a források a követke­zőkről tanúskodnak:

  1. Először is, maga a „keresztény” kifejezés ragadványnév, Krisztus tanítvá­nyait kívülállók nevezték el így az 1. század közepe táján (Apostolok cselekedetei 11:26). A szó eredetije, a görög khrisztianosz azt jelenti, „Krisztus híve” vagy „krisztusi”, ahogy a heródianosz „Heródes-párti”. Fontos látni, hogy a tanítványokat hívták így, azaz olyan hívők közösségét, akik a hitüket mások előtt nem csak vallották, hanem élték is.
  2. Másodszor, mivel a tanítványok a kívülállóktól megkülönböztető nevet kaptak, a kívülállók szerint is létezett egy olyan világnézeti és erkölcsi rendszer, amit csak Krisztus tanítványai vallottak és éltek, más nem. Aki nem hitte és élte, amit ők, az nem állította magáról, hogy közéjük tartozik – különösen nem az üldöztetésekkel terhes első három évszázadban (vö. 1Péter 4:14).
  3. Harmadszor, ez a jól körülhatárolható világnézeti és erkölcsi rendszer ma is létezik, az Újszövetségből ma is megismerhető, és ma is ugyanúgy megélhető. Logikus tehát, hogy valójában csak azok keresztények, akik ezekhez a gyökerekhez elviekben és gyakorlatban egyaránt ragaszkodnak.
  4. Negyedszer, az első századokban még nem léteztek millió számra ún. név­leges keresztények, akik papíron egyháztagok, mert a bevezető szentsé­gekben részesültek, de nem élnek tanítványként, sem ún. kulturális ke­resz­tények, akiket egy általános istenhit és erkölcsiség vagy csupán szokások tartanak az egyházban, nem az evangélium konkrét üzenete (ld. 1Korinthus 15:1-11).

A „keresztény” szón természetesen nincs mai értelemben vett copyright, ezért úgy tűnhet, hogy ma bárki annak tarthatja és nevezheti magát, méghozzá külö­nösebb következmények nélkül (legalábbis a világnak ezen a táján).    

3. Az egyetemes egyház és hit kérdése

A sok protestáns felekezet, nemzeti ortodox egyház és katolikus lelkiségi moz­ga­lom különbségeinek ismeretében jogos a kérdés, hogy lehet-e beszélni valamiféle „egyetemes” hitről és „egyetemes” egyházról, illetve fel lehet-e lépni valami ilyesminek a nevében?

  1. Az „egyetemes” (gör. katholikosz) szónak az egyház történelme során több jelentése is volt. Az ókori írók számára a helyi közösségek összességét jelentette, Constantinus után a birodalmi egyházra utalt, a 11-13. századi egyházszakadás óta a nyugati, latin egyházra, szemben a keleti, görög (és más) egyházakkal, a 16. századi reformáció után pedig a római püspök által vezetett egyházra (szemben az ortodox és a protestáns egyházakkal). Manapság a fogalom kettős használatban van. Egyrészt vannak felekeze­tek, amelyeket ezzel a névvel jelölünk (pl. római katolikus), másrészt az ökumenikus teológia a felekezeti határoktól és tagságtól független, nem látható egyházat érti alatta, amelynek minden újjászületett hívő tagja.
  2. Az „egyetemes hit” tehát a fentiek alapján az a világnézeti és erkölcsi rendszer, amely az apostolok újszövetségi tanúságtételétől az egyház ókori egyetemes hitvallásain át (325. Nikaia, 381. Konstantinápoly, 431. Epheszosz, 451. Khalkedón stb.) a modern egység-mozgalmak teológiai kon­szenzusáig fennmaradt (Egyházak Világtanácsa, ld. meot.hu; Nemzet­közi Evangéliumi Aliansz, ld. aliansz.hu).
  3. Az „egyetemes egyház” pedig mindazon hívők lelki közössége, akik e közös és egyetemes hit alapján – a sok szervezet, sokféle liturgiai forma és teológiai részletkülönbség ellenére és ezeken túl is – mindörökre össze­tar­toznak. Aki így gondolkodik az egyház egyetemességéről, azaz katolici­tásáról, az bármely keresztény felekezet tagja, egyben „katolikus” is.

Egy olyan felekezetközi hitvédelmi szolgálat is, mint például az Apológia Kutató-központ, természetesen csak azoknak a nevében – azaz érdekében, tetszésére és támogatásával – szólalhat meg, akik Krisztus egyházáról ugyanígy vagy legalább hasonlóan gondolkodnak.

 


 .