Milyen a megbízható tanító?
Milyen a megbízható tanító?
© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.2. 2018.12.24.) PDF
Azzal mindenki egyetért, hogy a Szentírás nyilvános tanítása komoly
felelősség, de azt kevesen gondolják végig, hogy a tanításnak milyen feltételei vannak maga a Szentírás
szerint. Mielőtt azonban nekiállnánk elemezni az erről szóló szövegeket, röviden
tekintsük át, hogyan jutottunk el a mai helyzetig, melyek korunk kihívásai, és miért
kell újra elgondolkoznunk bizonyos bibliai szövegeken!
A keresztény ókorban tíz emberből csak egy tudott
írni-olvasni, a Szentírás papiruszra majd pergamenre írt példányai pedig kisebb
vagyonba kerültek. A püspökök (ma: lelkészek) voltak az értelmiségiek, akik a
szent szöveget felolvasták és magyarázták. Könyvet írni és kiadni ekkor még a kevesek
kiváltsága volt. A középkorban azonban a nyomtatás feltalálásával minden
megváltozott. A Szentírást már nem kellett kézzel másolni, egyre többen tudtak
írni vagy olvasni, és pénzétől vagy támogatójától függően bárki megjelentethette
a saját művét akár nagyobb példányszámban is. Az újabb és legújabb kori
nyugaton a nyomdaipar és a kommunikációs technológia fejlődése korábban
elképzelhetetlen mennyiségű, minőségű és formátumú kiadványt tett lehetővé,
egyre olcsóbban. Az írni-olvasni tudók társadalmi számaránya az ókori ellentéte
lett, a rádión és a tévén keresztül pedig a hallgatóság világméretű, közvetlen
elérése is lehetővé vált.
Az intézményes egyházi kontroll a reformáció és a
felvilágosodás, illetve a vallásszabadság és a szabadegyházi forma elterjedésével
itt a nyugaton eltűnőben van. Általánosságban elmondható, hogy a tanfegyelem –
felekezetenként eltérő mértékben – fellazult.
Digitális világunkban már bárki
billentyűzetet ragadhat, és az interneten bármit közzé tehet „bibliai” vagy „keresztény” tanítás címen,
bármiféle intézményes kontroll nélkül. Tanait – különösen angolul – az egész
világ számára elérhetővé teheti bármilyen
szöveg-, kép-, hang- és filmformátumban, gyakorlatilag ingyen. Ezért aztán sok minden felkerül az internetre:
- lelkileg építő és romboló, igényes és
igénytelen, népszerűsítő és tudományos színvonalú anyagok egyaránt,
- követhetetlen mennyiségben,
- sokszor nehezen azonosítható személyi,
teológiai, felekezeti háttérrel.
Mivel a technikai lehetőségek és korunk mentalitása nem szab
korlátokat a publikálásnak, kaotikus világunkban különösen fontos felismerni az
ismeretek szűrésének szükségességét, és kutatni a szűrés használható szempontjait.
Ez a tanulmány bibliai és gyakorlati elvek,
szempontok felvonultatásával szeretne közös gondolkodásra buzdítani.
1. Újszövetségi szövegek elemzése
Az
alábbiakban az Újszövetség (RÚF 2014) tanítókról és a tanításról szóló
legfontosabb szövegeinek a tanulságait igyekszem megfogalmazni.
Jézus, a Tanító és a kortárs tanítók
Jézus intelligenciáján az emberek már gyermekkorában elámultak
(Lk 2:46-47), és felnőtt szolgálati évei alatt is újra meg újra. A Mt 7:28
szerint ugyanis nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem „mint akinek hatalma
van”, azaz „mint akinek [saját] tekintélye van” (exuszia), szemben a rendszerint más írástudók tekintélyére
hivatkozó írástudókkal (vö. Mt 21:23). Jézus azt tanította, amit az Atya
tanított neki (Jn 8:28), így akik hallgatták, azt élhették át, hogy Isten
tanítja őket (Jn 6:45). Tanításában ráadásul az isteni üzenet mögötti isteni
hatalmat is demonstrálta a bölcsesség (szofia)
és az erő(megnyilvánuláso)k (dünameisz)
kettősével (pl. Mt 13:53).
Jézus a kortárs írástudókat és farizeusokat éles és tanulságos
kritikával illette (Mt 23. fejezet). Bírálatának lényege, hogy képmutatók: másnak mutatják magukat,
mint amik, azaz nem a valóságban élnek. „Mózes székébe ülnek”, azaz törvényt
szabnak olyasmiben is, amiről Mózes nem rendelkezett (23:2); amit tanítanak,
valójában nem élik, tehát tanításukat lehet követni, de őket nem (23:3); olyan
terheket tesznek másokra, amelyeket az emberek nem tudnak elhordozni, és nem
segítenek nekik (23:4); vallásukat feltűnően gyakorolják, élvezik a társadalmi
státuszukat, és szeretik, ha mesternek szólítják őket (23:5-7).
Jézus ezért a saját tanítványainak megtiltotta, hogy rabbinak
hívassák magukat, mert csak egy Tanító (didaszkalosz)
van (23:8); atyjuknak se szólítsanak senkit a földön, mert csak egy Atyjuk (patér) van, a mennyei (23:9); vezetőknek vagy oktatóknak (kathégétész) se hívassák magukat, mert
csak egy Vezető vagy Oktató van: a Krisztus (23:10). Aki közülük a legnagyobb,
az legyen a szolgájuk (23:11), mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és
aki megalázza magát, felmagasztaltatik (23:12).
Jézus tehát konkrétan olyan kortárs tanítókra reagál, akik
képmutató módon tiszteletet követeltek maguknak másoktól. A 23:8-10 nem azt
jelenti, hogy mi ma senkit sem szólíthatunk rabbinak, tanítónak, vezetőnek,
oktatónak, (lelki) atyának (vö. 1Kor 4:15), hanem azt, hogy senki sem
hívathatja magát így. Szolga nem
követelhet magának tiszteletet: mások
részesítik tiszteletben, ha megérdemli.
Jakab 3:1-18
Jakab hosszú, komoly hangvételű figyelmeztetést írt egy
társadalmi különbségek miatt szétzilált közösségnek. A 3. fejezetben hosszasan
ír a tanítókról:
- Jak 3:1 Testvéreim, ne legyetek
sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk.
2 Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem
vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét. … 13 Kicsoda
bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg magatartásával, hogy mindent
bölcs szelídséggel tesz! … 17 A felülről való bölcsesség először is
tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó
gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló, és nem képmutató. 18 Akik békességet
teremtenek, békességben vetnek, hogy az igazság (ti. az igaz mivolt) gyümölcsét
arassák.
Jakab tanácsa szerint egy helyi közösségben ne legyen sok
tanító. Nem mondja ki, mi az ideális mennyiség, a továbbiakban inkább arról
beszél, milyen az ideális minőség. A
tanítóknak eleve súlyosabb (isteni) megítélésben lesz részük, mint a többi
hívőnek, tehát a tanító minősége a felelősségtudattal
kezdődik. A tanító szavainak és magatartásának ugyanis hatása van másokra.
Mindenki, tehát a tanító is sokat vétkezik. Szóban nem vétkezni, beszédben önuralmat gyakorolni pedig különösen
nehéz annak, akinek a szó a munkaeszköze. Ez a tapasztalat mutat rá, mennyire
fontos a tudatos belső értékrend, az emberekhez való hozzáállás, a
szeszélyesség kerülése (3:9-12), mert ebből fakad a tanítás.
A tanítónak tehát bölcsnek (szofosz) és értelmesnek (episztémón)
kell lennie, de ennek nem pusztán a szavaiban, hanem a viselkedésében is meg kell jelennie. Az igazi bölcsesség ugyanis szelídséggel párosul – szemben a kérkedéssel,
viszálykodással, irigységgel, ami zűrzavart, gonoszságot okoz. Létezik
„felülről” (azaz Istentől) származó bölcsesség, aminek felismerhető jelei vannak: tisztaság, békeszeretet, méltányosság,
engedékenység, irgalom, a részrehajlás és képmutatás hiánya, illetve a jó
gyümölcsök, különösen a békesség (3:13-18).
Összefoglalva, ahogyan beszél,
ír és viselkedik egy tanító, az legalább olyan fontos, mint amit mond. A hangvétele, stílusa
tanúskodjon önuralomról, viselkedése stabil belső értékrendről és pozitív
hozzáállásról, legyen értelmes és bölcs, tanításának pedig legyen építő hatása
az egyes hívőkre és a közösségre egyaránt.
1Korinthus 3:4-15
Pál apostol is egy zűrzavaros, bűnökről, szakadásokról,
pártoskodásról hírhedt közösségnek írt. A helyiek saját belső vitáik közben
kedvenc tanítóikra hivatkoztak, sőt,
e tanítókkal azonosultak, és egymás
kedvenc tanítóit lenézték (4:6). Azt
állították magukról, hogy ők „Pálé” vagy „Péteré” vagy „Apollósé” vagy – és ezt
biztos nehéz lett volna felülmúlni – „Krisztusé” (1:12 ue. 3:4). Pál nyíltan a
szemükbe mondja, hogy nem lelki emberek, hanem kiskorúak (3:1-3)
- 1Kor 3:4 Ha az egyik ezt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik
pedig azt: „Én Apollósé”, nem emberi módon beszéltek-e? 5 Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák
csupán, akik által hívőkké lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy
megadta neki az Úr. 6 Én ültettem,
Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. 7 Úgyhogy az sem számít,
aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. 8
Aki ültet és aki öntöz: egyek, és mindegyik a maga jutalmát kapja majd
fáradozásához méltóan. 9 Mert mi Isten szolgálatában állunk, ti pedig
Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. 10 Az Istentől nekem adott kegyelem
szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon
azonban mindenki, hogyan épít rá. 11 Mert más alapot senki sem vethet a
meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. 12 Azt pedig, hogy ki mit épít erre az
alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, 13 az a nap
fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a
munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja
próbára tenni. 14 Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat
fog kapni; 15 de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül
ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.
Péter, Pál és Apollós nem
álltak vitában sem egymással, sem Krisztussal. A korinthusiak – nagyon
„emberi módon” viselkedve – csak fel akarták használni az ő tekintélyüket, mert
nem volt sajátjuk. Pál apostol szerint azonban ő és a munkatársai „szolgák
csupán”, akiken keresztül a korinthusiak hitre jutottak. Lelki életüket
szántóföldhöz vagy épülethez hasonlítva rámutat: az egyik tanító ültetett, a
másik öntözött, az egyik alapozott, a mások falazott, de a termény vagy az
épület növekedését Isten adta, és
csak ez számít. A tanítók majd fáradozásukhoz mérten kapnak jutalmat Istentől, tehát egyfelől nem szorulnak rá az ő
rajongásukra, másfelől az ítélkezésükre sem, mert a szolgálatukat is Isten ítéli meg egy napon aszerint, hogy
mennyi maradandót építettek a hívők életében. Nem azért adattak tehát a
hívőknek, hogy legyen kivel dicsekedni, egyik tanítóval a másik ellen kérkedni.
Identitásuk alapja Krisztus, hitük forrása pedig a Szentírás üzenete, nem annak
egyik vagy másik tanítója.
- 1Kor 4:6 Mindezeket pedig,
testvéreim, értetek alkalmaztam magamra és Apollósra, hogy a mi példánkon
tanuljátok meg: ahhoz tartsa magát az ember, ami meg van írva, és senki se
fuvalkodjék fel az egyik tanítóval dicsekedve a másik ellen.
Róma 12:3-7
A nagy tanítói levél vége felé Pál apostol arra buzdítja a
hívőket, hogy önmagukat élő, szent és
Istennek tetsző áldozatul tegyék oda Isten oltárára, így a világhoz való
igazodás helyett valóban Isten akarata érvényesülhet az életükben (12:1-2). Mivel
az Istennek való odaszánás tettrekészséget
is jelent, az apostol mindenek előtt szükségesnek tartja tisztázni, hogy
önmagunk odaszánása Istennek nem az önmegvalósítás új, vallásos eszköze:
- Róm 12:3 A nekem adott kegyelem
által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondoljátok magatokat
többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki,
hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint. 4 Mert
ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, 5
úgy sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. 6
Mert a nekünk adott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak,
eszerint szolgálunk is: aki a prófétálás ajándékát kapta, az a hit szabálya
szerint prófétáljon; 7 aki a szolgálat ajándékát kapta, az végezze szolgálatát;
a tanító a tanítást, 8 a vigasztaló a vigasztalást, az adakozó
szerénységgel, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel.
A megtérő ember mindig hozza magával korábbi életét és
tapasztalatait, gyengeségeit és erősségeit, kudarcait és sikereit – vagy amit
annak vél. Tenni akar, és természetesen abból indul ki, amit ismer, ami neki
természetes vagy megszokott. Isten uralma alatt azonban sokszor valami másra
lenne szükség, és Pál apostol rá is mutat, milyen szempontok alapján
gondolkodjunk magunkról és teendőinkről.
Sokfélék vagyunk, eltérő talentumaink és karizmáink vannak a nekünk adatott kegyelem szerint, és
hogy konkrétan mi a mi dolgunk, arról is a nekünk adatott hit mértéke szerint, józanul kell elgondolkoznunk (szófroneó). Nem az a szempont, hogy
nekünk melyik szolgálat kellene (mert népszerű, mert élveznénk stb.), hanem
hogy melyik adatott (Istentől)
feladatul, hogy ahol vagyunk, ott mire van szükség (Isten szerint). Mindegy,
kinek mi adatott, lényeg, hogy
- tegye a
saját dolgát, és ne másét (a tanító tanítson, a szolgáló szolgáljon),
- tegye
megfelelően a dolgát (a prófétának a hit keretein belül kell maradnia, az
adakozó legyen szerény, az elöljáró buzgó, a könyörülő jókedvű).
Az odaszánás tehát nem pusztán érzelmi felbuzdulás.
Tudatosítanunk kell, hogy lényünkben mit
teszünk az oltárra, akár sokról, akár kevésről van szó, és ott kell hagyni
magunkat az oltáron, hogy az Úr rendelkezzen vele. Aki tehát végzi a feladatát,
és tudatában van a saját felelősségének, az a feladata és a felelőssége határait is látja. Ez a tanítói
szolgálatban is érvényes: a saját dolgunkat végezzük a lehető legjobban, és
ebben segítsünk mindenki mást is!
Efezus 4:11-16
Pál apostol a körlevél 3. fejezetében a zsidók és a
nem zsidók Krisztusban való egységének titkát fejtegeti, a 4. fejezetben pedig
az új emberi közösség magtartásbeli feltételeire (4:1-3) és a spirituális
egység isteni gyökereire mutat rá (4:4-6). Ezután a 86. zsoltárt előképként
vagy párhuzamként idézve utal a győztes, ajándékokat osztogató Krisztusra
(4:7-10).
- Ef 4:11 És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat
prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul,
12 hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének
építésére, 13 míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia
megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét
elérő nagykorúságra, 14 hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle
tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra
csábító ravaszságától; 15 hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk
fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus, 16 akiből
az egész test egybeilleszkedik és összekapcsolódik a különféle ízületek
segítségével úgy, hogy minden egyes tagja erejéhez mérten közösen munkálja
a test növekedését, hogy épüljön szeretetben.
Pál szerint az Egyháznak szánt ajándékok emberek, akiket apostolokul, prófétákul, evangélistákul,
pásztorokul és tanítókul adott. Bár igen eltérő a szerepük és a tekintélyük,
közös feladatuk a hívők szolgálattételre (eisz
ergon diakoniasz) való rendbetétele, előkészítése, felszerelése (katartiszmosz), illetve Krisztus
Testének, az Egyháznak a felépítése, hogy minden testrész / építőelem a helyére
kerüljön (oikodomé).
Segítségükkel az egyes hívők egyfelől alkalmassá válhatnak feladataikra,
másfelől megtalálhatják azt a helyet, ahol tehetik a dolgukat. Képessé kell
válniuk, és teret kell kapniuk. Funkciójuk betöltéséhez szükséges továbbá az
Isten Fiába vetett hitnek (pisztisz)
és az ő megismerésének (epignószisz)
egysége (henotész), illetve a
spirituális érettség (férfikor, nagykorúság).
Az igazsághoz való ragaszkodás (alétheüó)
szeretettel (en agapé) mindenki
növekedéséhez vezethet, ami felfelé irányul, a Főre, Krisztusra. Ez a növekedés
pedig hangsúlyosan nem csupán egyéni, hanem testületi
is: az egyes tagok közötti
kapcsolatok révén, azaz ki-ki a maga erejéhez mérten, és a többiekkel együtt
munkálkodik a Test növekedésén.
Fontos tehát az egyéni lelki épülés és érlelődés, de a végső tét nagyobb: egy
helyi közösség és az egész Egyház épülése, növekedése, egysége.
Individualista korunkban külön tudatosítást igényel az az elv, hogy fejlődésünket
és feladatainkat illetően – az egyéni dimenzión túllépve – közösségben kell gondolkodnunk.
Helyi gyülekezetünk vagy egy város gyülekezeteinek lehetőségeit és feladatait is
úgy kellene szemlélnünk, mint amin keresztül Krisztus cselekedhetne. Ez ugyanis
valóban Róla szólna, nem a saját közösségünkről, azaz rólunk.
A tanítók feladata tehát ismeretek
átadása a keresztény hit alapjairól, magasságairól és mélységeiről, de olyan
formában, hogy az Krisztus személyes
megismeréséhez vezessen, és a hitéletben lelki növekedést hozzon. Ehhez nyilván idő is kell, de az öregedéssel
együtt érést csak a tanbeli
felismerések és hitéleti élmények összhangja, az isten-, világ- és énkép
bibliai és realista irányú megváltozása, az egyéni és megosztott tapasztalatok
pozitív együttese hozhat.
Mindennek hiányában a felkészületlen, helyüket nem találó, tudatlan és
éretlen hívőket hamis tanok és szélsőségek sodorhatják ide-oda – így lesz a
gyümölcsfából uszadékfa.
2Timótheus 4:1-5
Az érthető és élhető tanítás hiánya
mellett az érthető és élhető tanítással szembeni engedelmesség hiánya is katasztrófát okoz. A legjobb tanító is hiába
tanít, ha a tanulók nem tanulnak. Pál apostol így írt az ifjú lelkipásztornak:
- 2Tim 4:1 Kérve kérlek Isten és Krisztus Jézus színe
előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára
kérlek: 2 hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár
alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és
tanítással. 3 Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el,
hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert
viszket a fülük. 4 Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz
odafordulnak. 5 Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el,
végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.
Pál apostol az eljövendő ítéletre gondolva kérleli az ifjú Timótheust,
hogy akár alkalmas, akár alkalmatlan az időpont (mármint neki), hirdesse (kérüsszó) az igét, álljon elő vele,
lépjen közelebb vele (efisztémi) az
emberekhez, és – Pál sokjelentésű szavaival – feddje, fegyelmezze (elenkhó), figyelmeztesse, intse (epitimaó), kérlelje, bátorítsa (parakaleó) őket teljes türelemmel és
tanítással (en paszé makrothümia kai
didakhé).
A teljes igazság átadásához azért kell teljes türelem, mert lesz idő,
amikor az egyház (!) egyes tagjai (2Tim 3:1-17) nem fogják eltűrni, kibírni (anekhomai) az egészséges tanítást (tész hügiainúszész didaszkaliasz).
Inkább olyan tanítókat gyűjtenek maguknak (episzóreüó),
akik azt mondják nekik, amit hallani szeretnének. Bármilyen félelmetes az a
gondolat, hogy a hívő közösség egyes tagjai a Szentírás (és nem a tanító
butaságai) hallatán legszívesebben befognák a fülüket, és inkább más, Biblián
és kereszténységen kívüli spirituális forrást keresnek maguknak, Pál szerint
erre fel kell készülni, azaz meg kell
előzni. Amíg tehát odafigyelnek Timótheusra, tanítsa őket! És bármilyen
nehéz is lesz ilyen embereket szolgálni, mindig őrizze meg az önuralmát, mindig
maradjon tiszta a feje (néfó en paszin).
Szenvedje el azt, amivel az evangélista munkája jár, tegye a dolgát. Neki
ugyanis jó hírei, sőt, mindennél jobb hírei vannak, akár tetszik ez egyeseknek,
akár nem.
Zsidókhoz 13:7-9,17
Nagyívű teológiai értekezésének utolsó fejezeteiben a szerző a hitben
való megalkuvásmentes kitartásra buzdítja olvasóit (11. és 12. fejezet). Az
utolsó, 13. fejezetben pedig először a testvéri szeretet (13:1-2), majd a
tiszta házasélet és a gondviseléshit fontosságát hangsúlyozza (3:3-6). Ezután
példaként utal a vezetőkre:
- Zsid 13:7 Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik
Isten igéjét hirdetik nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek
hitüket. 8 Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. 9 Különféle
és idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezetni. Mert az a jó,
ha kegyelemmel erősödik meg a szív … 17 Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok
rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak.
Hadd tegyék ezt örömmel, és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra.
A szerző tehát pozitív példaként utal olyanokra, „akik vezetnek titeket”
(tón égumenón hümón) és Isten
igéjéről „beszélnek” (laleó) nekik.
Figyeljék meg életútjuk (anasztrophé)
végét, azaz eredményét (ekbaszisz),
és kövessék hitüket. Ez feltételezi, hogy az olvasók vezetői olyan emberek,
- akiken alaposan megfigyelhető, hogy
- nem csak beszélnek az Írásokról, hanem hisznek
is bennük,
- hitük és életük összhangban van,
- életútjuk eredménye példaértékű.
Mivel Krisztus nem változik, mindez számukra is lehetséges. Ezért ne hagyják magukat elvinni, elsodorni (paraferó) az egyetlen, már átvett tanítástól sokféle (poikilosz) és idegen (xenosz) tan által. Az ember szíve, elméje vagy lénye központja ugyanis csak a kegyelemtől erősödik (vö. Ef 2:8-10, Tit 3:5-8, 2Pt 3:17), a hamis és szélsőséges tanokból pedig éppen ez hiányzik.
A 17. versben visszatér a vezetőkre: bízzanak bennük (peithó), engedelmeskedjenek nekik (hüpeikó), mert ők virrasztanak, figyelnek, vigyáznak (argüpneó) a lelkükre, és Isten előtt fognak majd velük elszámolni. A vezetők is emberek, és ha belegondolunk, óriási felelősség nyomja a vállukat, ezért a hívők sokat tehetnek azért, hogy szolgálatukat örömmel végezhessék.
Fontos tanulság, hogy a vezetők példaértékű életét csak az tudja megfigyelni, aki személyesen ismeri őket, és az igéről beszélő vezetők is csak annak a lelkéért tudnak felelősséget vállalni, akit személyesen ismernek. A mai internetes világban ez a személyes és kölcsönös felelősségvállalás tűnik el. Olyanok tanítanak tömegeket, akik nem vállalnak felelősséget senki lelkéért, követőik pedig olyanokra hallgatnak, akikről valójában nem tudnak semmit.
Úgy gondolom, hogy ez új helyzet. Ami történik, azt a technikai fejlődés lehetővé teszi, de mivel közben bibliai alapelvek sérülnek, a téma közös újragondolására van szükség, ez a tanulmány pedig ehhez kívánt impulzusokat adni.
További, szintén tanulmányozásra ajánlott szövegek: Gal 6:6, Zsid 5:11-14, 6:1, 1Tim 4:6, Tit 1:9, 2:1 1Jn 2:27.
2. Az alapvető emberi feltételek
Az
újszövetségi szövegek – távolról sem összes – tanulsága után a mai jelenségek
alapján szeretnék megfogalmazni néhány fontos gyakorlati szempontot.
Tapasztalataim
és a Szentírás erről szóló szövegei alapján meggyőződésem, hogy a Szentírás nyilvános tanítását csak arra szabad
bízni, aki
- emberileg alkalmas (van rá talentuma,
karizmája és megfelelő a lelkülete),
- szakmailag képzett (tanult
tanuló, akár intézményes formában, akár autodidaktaként)
- közössége erre felhatalmazta
(egyháza a szolgálatát fel- és elismerte), és számon is kéri (felelősséget
vállal érte, vagy ha kell, felelősségre vonja).
2.1. Alkalmasság
Jézus
apostolai egyszerű és esendő emberek voltak, de a Szentlélek ereje és ajándékai
révén alkalmassá váltak a szolgálatra. Ezért úgy tűnhet, Isten bárkit bármire használhat,
bárkit elhívhat nyilvános tanítói szolgálatra.
Először
is azonban, Isten nem „használ”, hanem a munkatársává
tesz embereket. Másodszor, az apostolokat nem csupán a Szentlélek ereje és
ajándékai, hanem a jellemük megváltozása tette
alkalmassá a szolgálatra. Az Isten melletti szolgálat ugyanis nem abból áll,
hogy állandóan rajtunk kívül álló, tőlünk független, emberfeletti erők
nyilvánulnak meg. Isten a közös munka során alapvetően azt használja fel, amik vagyunk (lelki alkatunk, képességeink,
jellemünk stb.), így mi magunk is folyamatosan munka tárgya vagyunk (Isten minket
is formál). Senki sem eleve alkalmas és nem is válhat alkalmassá bármire, de mindenki alkalmassá válhat valamire.
Ami tehát
a tanító személyiségét illeti, a
szolgálatra való alkalmasságnak kettős, emberi és emberfeletti alapja van. Ezek
együttműködése az alábbi három területen nyilvánul meg:
- a talentum az, ami velünk született: a temperamentumunk (lelki és
lelkiségi alkat), illetve ami részben fejleszthető is: a képességeink (pl. memória,
logika) és a készségeink (pl. kifejező készség, nyelvi tehetség),
- a karizma az, amit megtérésünk után a Szentlélektől kap(t)unk:
képességeink, készségeink felerősítése, kiegészítése, lelki dolgokban is
működővé tétele, illetve a Lélek alkalmi megnyilvánulásai (pl. tanítás, bölcs
szavak, ismeret közvetítése, prófétálás)
- a lelkület az, ahogyan a szolgálatot végezzük: optimális esetben Krisztust
követve (tanítványság), a Lélek gyümölcsét teremve (jellem, emberség), növekedve
és mélyülve (érettség, bölcsesség).
A
tanítás tehát már csak azért sem lehet „sterilen” biblikus, mert mindig személyes.
- Minden tanító úton levő, formálás alatt álló ember. A családi és
felekezeti háttere, lelki alkata, jelleme és sorsa mind hatnak a lelkületére, a
lelkiségére, az írásmagyarázatára, az istenképre, amelyet közvetít.
- Minden tanítónak van erőssége és gyengesége. Lelkészként,
papként pedig a tanításon kívül gyakran olyan feladatokat is be kell töltenie,
amelyekhez nem feltétlenül van érzéke (pl. szervezés, pénzügyek, tanácsadás, gyerekek).
- Minden tanítónak van
valamilyen tematikus vakfoltja. Bizonyos
bibliai iratok, műfajok, szövegek esetében sosem fog olyan jól tanítani, mint
a többi esetében, de attól még általában véve lehet jó tanító.
Konkrétan
a nyilvános tanításra való alkalmatlanság
rendszerint a talentum, a karizma, illetve a megfelelő lelkület hiányaként
jelenik meg. Ilyenkor a tanítás általános
jellemzője lehet, hogy például
- az írásmagyarázat nehezen
érthető, követhetetlen, összefüggéstelen; felületes, megreked a közhelyes
igazságok szintjén;
- az alkalmazás túlságosan
elvont és életidegen; személyes dolgokat általánosít mindenkire; egyoldalúan
merev, szélsőséges álláspontot képvisel;
- a tanító magatartása és
megnyilatkozásai a megfelelő lelkület (pl. Lélek gyümölcsei) és a hitelesség
(tanítványság) hiányáról tanúskodnak
- a tanító a talentumot és a
karizmát öntudatlanul vagy tudatosan „kegyes” modorral vagy „szentlelkes” lelkesedéssel
igyekszik pótolni.
2.2. Képzettség
Jézus
apostolai „egyszerű” emberek voltak, és az Újszövetség szerzői között is kevés
az értelmiségi (Máté, Lukács) és a teológus (Pál és a Zsid írója). Ezért úgy
tűnhet, ma sincs szükség teológia képzésre, elég az élő hit, egy magyar Biblia
és a Lélek vezetése.
Először
is azonban, az apostolok a saját korukban éltek, minket pedig kétezer év történelmi
és kulturális szakadék választ el tőlük. Jézus az anyanyelvükön, arámul beszélt,
az Újszövetség pedig a Palesztinában is jól ismert, kortárs nemzetközi közvetítő
nyelven, az ógörög koiné változatán íródott.
Nekünk azonban évekbe telik e nyelvek megfelelő elsajátítása. Ezért ma bizony jelentős
ókortörténeti, kulturális és nyelvészeti háttérismeretre van szükség a
Szentírás felelős értelmezéséhez és magyarázásához. Szükség van a bibliai
szakirodalomra, és aki angolul tud, az előtt egy egész világ nyílik ki ezen a
szakterületen is.
Másodszor,
igaz, hogy az egyház története (múltja és jelene) tele van olyan „egyszerű” emberekkel,
akikkel Isten nagyszerű dolgokat vitt végbe, és olyan „tudós” emberekkel, akik az
egyházban sokat romboltak azzal, hogy tévedéseket is meggyőzően tudtak
kommunikálni. Az egyház történelme és jelene azonban egyfelől tele van olyan
egyszerű emberekkel is, akik nem tudták, mennyit nem tudnak, ezért a tudatlanságuk
romboló hatását sem érzékelték. Másfelől, az egyház történelme tele van olyan tudósokkal
is, akik nem csak másokét, hanem a saját korlátjaikat is jól érzékelték, ezért tudtak
másokat építően szolgálni és alázatosak maradni.
Ahogy
az „egyszerűség” nem azonos a
tudatlansággal, a korlátoltsággal vagy a lustasággal, úgy a „tudósság” sem egyenlő a jó képességekkel, a magas
képzettséggel és a felfuvalkodottsággal. Önmagában
a képzettség ugyanolyan kevés garanciát jelent, és ugyanúgy nem erény,
mint a képzetlenség. Akiket Isten a munkatársává tudott tenni, azok egyszerűen alázatos emberek voltak, akik tudatában
voltak a korlátjaiknak – és minél nagyobb tudásuk volt, annál inkább. Mire jó
tehát a képzés, illetve önmagunk képzése?
Optimális
esetben bármely felsőoktatási képzés egyik
pozitív hatása az ismeretszerzés, illetve a szakirodalom keresésének,
szűrésének, feldolgozásának képessége. Másik hatása bizonyos készségek fejlődése: az ember megtanulhat
értelmesen gondolkodni, szavakat definiálni, a logika szabályait alkalmazni, pontosan
fogalmazni szóban és írásban, a dolgokat más szemszögből is vizsgálni, mások
érveire odafigyelni, illetve érzékelni ismeretei és kompetenciája határait.
Optimális
esetben a speciális teológiai képzés pozitív
hatása is kettős: a szolgálathoz szükséges információk és kutatási módszertan
elsajátítása, illetve az olyan készségek fejlesztése, amelyek nélkül nincs felelősségteljes
írásmagyarázat. A Szentírás tanítása ugyanis feltételezi viszonylag sok ismeret
fejben tartásának, hosszabb szövegek alapos elemzésének, a tartalmi összefüggések
felismerésének és a lényeg kiemelésének készségét.
Sokféle
képesség és készség érvényesülhet tehát, például a jó memória, az elemző
gondolkodás vagy a nyelvi tehetség és kifejező készség, de ezek mindenkiben más
arányban vannak meg. Ezért egyesek különösen
jók a szöveg hátterének és adatainak elemzésében, mások az üzenet lényegének megfogalmazásában,
ismét mások a gyakorlati alkalmazásban, és csak kevesen jók mindenben. Ezért aztán mások tanítását
is ki-ki a maga erősségei alapján hajlamos értékelni.
Igaz
a régi mondás, hogy „jó pap holtig tanul”. Először is, a legtöbb egyházi tanító
ma olyan lelkész vagy pap, aki több éves formális teológiai képzést kapott, de az
sem tud eleget nyújtani a szolgálat elvi és gyakorlati kihívásaihoz. Másodszor,
optimális esetben maga a tanító is növekvő, tehát változó ember, ezért a
személyes teológiai fejlődésre is szüksége van. Mivel a kitartó önképzésre nem
mindenki alkalmas, a legtöbb egyház már felismerte az intézményesített továbbképzés
szükségességét, illetve helyi gyülekezetek is felismerték már annak az áldását,
ha a lelkész tanulmányi szabadságra mehet, és lelkileg töltődhet, mélyülhet,
épülhet. A jó tanító örök tanuló.
Konkrétan
a nyilvános tanításhoz szükséges képzettség
hiánya rendszerint úgy jelenik meg, hogy a tanítót általában jellemzi:
- nem tudja, vagy rosszul tudja,
hogy ki kicsoda, mi mit jelent, vagy mi áll a történet, a jelenet vagy
gondolatmenet hátterében
- színvonaltalan, kétséges
vagy igazolhatóan hiteltelen forrásokra hivatkozik,
- tekintélyét növelendő az
eredeti héber, görög szövegre hivatkozik, pedig azt nem is tanulta (egy dolog
megtalálni egy szót a szótárban, más dolog egy nyelvet ismerni, szótári és
nyelvtani adatokat értékelni és alkalmazni)
- a képzettséget öntudatlanul
vagy tudatosan „kegyes” modorral vagy „szentlelkes” lelkesedéssel igyekszik pótolni.
2.3. Felhatalmazás és számonkérés
Jézus
apostolait maga Jézus hívta el, küldte ki, és a Szentlélek erejével és ajándékaival
szolgáltak. Ezért úgy tűnhet, a személyes küldetéstudat, alkalmasság és jó
szándék elég ahhoz, hogy az ember nyilvános tanítói szolgálatba álljon.
Először
is azonban, a tanítói szolgálat szolgálat,
nem karrier. Ez azért fontos, mert egy szolga sem emelkedhet azok fölé, akiket
szolgál, hanem másokat igyekszik önmaga fölé emelni. Másodszor, a tanítói
szolgálat egy közösség szolgálata. A
szolgálatra való elhívást természetesen az egyénnek is éreznie kell, hiszen egész
életét, életvitelét érintő döntéseket kell hoznia, de ez
- egyrészt nem elég önmagában, mert egy közösség
szolgálata olyasmi, amit annak a közösségnek is fel és el kell ismernie,
amelyiket az ember szolgálni szeretne,
- másrészt az elhívás először nem feltétlenül az illetőben
tudatosodik, hanem inkább a környezetében, amely eleve azért veszi észre, és kezdi
el támogatni, mert potenciálisan látja vagy már tapasztalja is a gyümölcsöző szolgálatot.
Az
Egyház mint közösség tanítással való szolgálata feltételezi, hogy az Egyház
mint közösség felismeri, elismeri, értékeli és támogatja ezt a szolgálatot. Az egyéni alkalmasság és képzettség mellett
tehát a közösségi felhatalmazás és
számon kérés is elengedhetetlen kritérium.
Az ok
egyszerű: a tanítói szolgálat azért felelősségteljes
hivatás, mert a tanítónak felelősséget kell vállalnia a rá bízottakért. Ezt a
felelősséget azonban nem ő vállalja magára, hanem az Egyház mint közösség ruházza rá, hiszen feladatával a
közösség bízza meg. Ő is csak azokért
vállalhat felelősséget, akik elismerik a tekintélyét, és érte is csak azok vállalhatnak felelősséget, akik őt megbízták a
feladattal, és akik számon kérhetik rajta, hogyan él a ráruházott tekintéllyel.
A
közösségi felhatalmazás és számonkérés szükségessége, követelménye önmagában azonban ugyanúgy nem
garantálja, hogy megfelelő ember kerül tanítói pozícióba, mint az egyéni képesség
és formális képzettség. Mindig voltak, vannak és lesznek az egyházban olyanok,
akiknek egyéni ambícióik érdekében sikerül tanítói pozíciót szerezni, illetve
akiket tájékozatlan vagy felelőtlen vezetők helyeznek ilyen pozícióba a képességek
és a gyümölcsök felmérése nélkül. Amint az sajnos köztudomású, nem minden szolgálatra
felszentelt lelkész, pap vagy teológiai professzor van a helyén.
Ugyanakkor,
bár bizonyos értelemben túl kevés a tanító, bizonyos értelemben túl sok is van.
Korunknak egyszerre áldása és átka a digitális
publikálás korlátlan lehetősége, és ma rengetegen éreznek is magukban indíttatást
nézeteik nyilvános megosztására, akár az egész világ tanítására. Egyszerűen
megvan rá a technikai lehetőségük, és ők élnek is vele. Így ma megszámlálhatatlanul
sok, egyházaktól teljesen független privát
tanítói „szolgálat” (ministry)
létezik.
Természetesen
nem kell mindentől félni, ami szabadegyházi, felekezetközi vagy független, de tudni
kell, hogy ezen a területen még a nagyobb egyházakénál is kevesebb a kontroll, tehát minden lehetőség adott a visszaélésre, a
károkozásra.
Konkrétan
a tanításhoz szükséges közösségi felhatalmazás
és számonkérés hiánya rendszerint
úgy jelenik meg (különösen az interneten), hogy az illető tanít, bár erre senki
sem hatalmazta fel, ő maga sem vállal felelősséget másokért, és érte sem
vállal felelősséget senki. Érdemes ebbe részletesen belegondolni!
Először
is, senki sem hatalmazta fel a tanításra.
- Elég volt a személyes
indíttatás, a jó szándék, az Úr vezetésének érzése, amihez vagy társul
alkalmasság és képzettség, vagy nem.
- Ezért sok független közösség
és szolgálat weboldalán nem is jelenik meg nyíltan a hovatartozás: elégnek
érzik az általános, semmit mondó „keresztény” vagy „bibliai” jelzőt. Pedig a
teológiai és felekezeti, lelkiségi hovatartozásról, a teológiai képzettség
meglétéről vagy hiányáról való tájékoztatás az (igényes) látogatóban növelné a
bizalmat.
- Sok tanító manapság már attól
felhatalmazva érezheti magát, hogy vannak
olvasói, hallgatói, lájkolói. Ez ugyan nem feltétlenül igazolja
elhívását, hiszen a keresők és a hívők között olyan sok a tudatlan és hiszékeny
ember, hogy ma bárki felépíthet
magának jelentős követői és támogatói kört – ahogy ezt minden „szekta” is sikeresen
megteszi.
- A független tanítók
megítéléséhez tehát többnyire nincs más eszköz, mint tanításuk tartalmának vizsgálata. Ez pedig az
olvasó, a hallgató feladata.
Másodszor,
senkiért sem vállal felelősséget.
- Sajnos tipikus az ilyen mondat:
„Akinek nem tetszik, az ne olvassa, ne hallgassa, ne nézze, ne töltse le”. Míg
az Újszövetségben a tanító közösségi funkciót tölt be, és felelős a rá bízottak lelkéért, akiket ezért személyesen is ismernie kell, az internet „szabad” (értsd: kontrollmentes)
világában „szabadon” (értsd: felelősségvállalás nélkül) fel lehet venni a vezetői,
tanítói szerepet ismeretlen százak, ezrek vagy akár milliók hitéletében.
- Aki azonban a Szentírásra
vagy a Szentlélekre hivatkozik, emberfeletti
tekintélyre hivatkozik; ezért
szavainak, eszméinek súlya, jelentősége, spirituális hatása van, és Isten számon kéri rajta, mit az ő
nevében mond. Mivel egy tanító sem pusztán idézi a Szentírást, hanem mindig
értelmezi is, a saját bibliaértelmezéséért
felelősséggel tartozik, Isten és ember
előtt is.
- Ennek ellenére sok tanító
állítja, hogy „csak a Bibliát” tanítja, pedig emberi elemektől mentes, „steril”
teológia nem létezik, csak olyan tanítók, akik nincsenek tisztában emberi
korlátjaikkal, lelkiségi alkatuk sajátosságaival, tudásuk korlátaival, illetve hogy
mindez hogyan hat a bibliaértelmezésükre, a lelkiségükre és másokra.
- Ugyanakkor sok kereső és hívő
sincs tisztában azzal, hogy szép dolog a bizalom, de szűrni kell. A szűrőnk azonban ne legyen se túl szűk, se túl tág.
Egyesek ugyanis csak a kedvencüket vagy csak az egyházukhoz vagy lelkiségi
irányzatukhoz tartozókat hajlandók olvasni, hallgatni. Mások pedig bárkit vakon
követnek, olyat is, aki nyíltan hirdeti, hogy ő „csak Istennek” tartozik
számadással. A felelősségnek tehát két oldala van.
Harmadszor,
senki sem vállal érte felelősséget.
- Aki eleve „csak az Úrnak”
tartozik számadással, az nem is érzi ennek szükségét. Nem egyházi közösség
hatalmazta fel, nem azt képviseli, mert számára a közösség nem tekintély, így közösség
védelmére sem tart igényt.
- Az internet pedig lehetővé
teszi a személytelenséget és a távolságtartást. A kutakodó kérdések és kritikai
megjegyzések törölhetők, a kritikus kommentelők letilthatók, azaz maradnak a
lájkolók.
- Akit pedig nem érdekel a kritika,
csak kéretlenül, kényszeresen publikál, vagy élvezettel vitatkozik, azt nem
mások szolgálata hajtja, hanem az önérvényesítés. Ez azonban nem egyházi szolgálat,
hanem privát közönségszervezés.
2.4. A garancia, a megítélés és a korrekció kérdése
Bár túl
sok a negatív példa, ezekre hivatkozva szükségtelennek ítélni az emberi, szakmai
és közösségi feltételeket, illetve elvetni az intézményes képzési és számonkérési
kereteket ugyanolyan logikátlan lenne, mint a sok válásra hivatkozva elvetni a
házasságot („csak papír”), vagy a sok balesetre hivatkozva kidobni a KRESZ-t.
Igaz,
hogy a fentiekben tárgyalt személyes és közösségi dimenzió egyik eleme sem
jelent önmagában garanciát, de együtt
igenis lehetővé teszik, hogy egy tanítóban alapvetően
megbízhassunk. Hangsúlyoznám, hogy alapvető bizalomról van szó, és nem tévedhetetlenségről. Nem kell
feltétel nélkül minden egyes nézetét, adatát, hivatkozását vagy következtetését
elfogadni, de alapvetően és általánosságban bízhatunk a tanításában.
Ami bármely
tanító konkrét tanítását illeti valamelyik
témában, az a kérdés, hogy tanítása
- megfelel-e a teljes Szentírás tanításának, azaz
minden bibliai adatot figyelembe vett, amit az Írás az adott témáról még mond?
- megfelel-e a kereszténység
egyetemes hitvallásainak, illetve az
adott felekezet hitvallásának, amelyhez ő tartozik, vagy mi magunk?
- megfelel-e a józan észnek (értelmes ez így?) és a
közös keresztény tapasztalatnak (élhető
ez így?), illetve hova vezet, mit jelent a gyakorlatban (mik a gyümölcsök?).
Végül,
köztudott, hogy tévedni emberi dolog, de erről megfeledkezni is az. Aki valóban
tudatában van ismeretei töredékességének (vö. 1Kor 13:9,12),
- az fenntartja a tévedés jogát önmaga
és mások számára is,
- önmagát sem tartja
tökéletesnek, és másoktól sem vár el tökéletességet,
- így mások által korrigálható
marad, képes hálásan fel- és elismerni a tévedését vagy a bizonytalanságát, illetve
- másnak is képes úgy segíteni tévedése fel- és
elismerésében, hogy az ezért hálás tudjon lenni.
Aki
csak megsértődni tud, vagy csak sértő módon tud kommunikálni, az – némi
iróniával átfogalmazva Pál apostol szavait – még mindig „alázattal különbnek
tartja önmagát másoknál” (vö. Fil 2:3).