Szentírás és hagyomány

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.2. 2017.01.31.) PDF

A hagyomány fogalma (gör. paradoszisz, lat. traditio) a keresztény egyház törté­nete során mindig is szent volt, de mindig voltak és vannak olyanok, akik számára szinte szitokszó. Már az első ókori eretnekek is, mivel nem törődtek az egy­házzal, annak írásértelmezési, tanbeli és hitéleti hagyományát is figyelmen kívül hagyták. Ezt a hozzáállást a mai hamis tanítók, próféták és krisztusok ese­tében is megfigyelhetjük, de sajnos az egyházon belül, egyes protestáns hátterű közösségekben és lelkiségi irányzatokban is találkozhatunk hasonló szemlélettel.

A hamis tanítók hozzáállása érthető: egy személy vagy egy szűk elit vállalja magá­ra az Írás magyarázásának és tanításának feladatát, elvetve a keresztény egyház hitvallásait, írásmagyarázati vezérfonalát. Egyes protestáns lelkiségi irányzatok és felekezetek negatív hagyományképe azonban, mint jelenség, min­den­képpen magyarázatra szorul.

Egyrészt, a hozzáállásuk mögött több évszázados lelkiségtörténeti folyamatok áll­nak[1]. Másrészt, e felekezetek vagy mozgalmak akkor is hiszik az első két vagy négy Egyetemes Zsinat hitvallásait, ha tagjaik többsége ennek a ténynek nincs tudatában, az egyház atyáiról és a zsinatokról alig hallott valamit, illetve a 16. sz-i reformátorok gondolatait is csak jelmondatok szintjén ismeri (pl. sola scriptura). Ez a lelkiség tehát olyan alapra épít, amely ott van, de amelyet nem eléggé „érez” maga alatt, ezért a tudatosítás a hasznára válhat. Már csak azért is, mert az utolsó két évszázad hamis tanítóinak többsége éppen ebből a meglehetősen individua­lista lelkiségi közegből indult el.

A hagyomány újszövetségi és ókeresztény szemléletének megismerése tehát nem csupán a mindenkori hamis tanítókkal szemben szolgál tanulságokkal. A mai egy­ház egy részének lelki egészségéhez is hozzájárulhat, ha az egyház történelmiet­len szemlélete helyett ráébred a kereszténység alapvető, központi, lényegi tanai­nak történelmi folytonosságára, ezt megtanulja becsülni, és akár a hit mai védel­mében felhasználni. [2] (A reformátor Luther szemléletével egy másik tanulmá-nyunkban foglalkozunk, ld. „Sola Scritptura: Nuda Scriptura?”)

1. Az Újszövetség mint hagyomány

a. Az evangélium történetisége

A keresztény vallás legfontosabb sajátsága a kinyilatkoztatás történetisége. Isten az emberi történelemben nyilatkoztatta ki magát, létrehozva egy konkrét népet, a zsidóságot, hogy évezredeken át velük együtt élve megismertesse önmagát velük, és rajtuk keresztül az egész emberiséggel. Aztán az 1. században Jézusban emberré lett, közöttünk élt, hogy végül Szentlelkét elküldve benne éljen a hívőkben, és nem csupán a népek történelmében, hanem egyesek hétköznapi életében is részt vegyen.

  • Lukács 1:1 Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy tudósítsanak bennünket a közöttünk beteljesedett eseményekről úgy, 2 amint reánk hagyták [paradidómi] azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: 3 magam is jónak láttam, hogy miután eleitől kezdve mindennek pon­tosan utánajártam, sorjában megírjam azokat neked, nagyra becsült Teofilus, 4 hogy azokról a dolgokról, amelyekről tanítást kaptál, megtudd a kétségtelen valóságot.

Lukács tehát, aki Pál apostol munkatársa volt, aki pedig a többi apostollal állt munkatársi kapcsolatban,

  • történelmi eseményekről akar írni,
  • amelyek beteljesedtek, mert előre meg lettek jövendölve,
  • ezeket azok hagyták, azaz hagyományozták ránk,
  • akik a történtek szemtanúi voltak,
  • ezért ő mindennek pontosan után tudott járni,
  • hogy a valóság ismeretében
  • az evangélium olvasójának ne legyen oka a kételkedésre.

b. Az apostoli hagyomány

Az Újszövetségben az alábbi kifejezésekre figyelhetünk fel: paradoszisz = hagyomány; paradidómi = áthagyományozni, átadni; paralambanó = átvenni.

  • Júdás 3 Szeretteim, mivel őszinte törekvésem, hogy közös üdvösségünkről írjak nektek, szükségesnek tartottam ebben az írásban kérni titeket, hogy harcoljatok a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak [para­didómi] a szenteknek. (KNB)

A „hit” itt általában a keresztény hit. A hit pedig szó szerint „át lett hagyományozva”, tehát a keresztény hit is hagyomány. A hit hagyománya „egyszer s mindenkorra” lett átadva, tehát a tartalma nem változik, csak a formája – kortól, kultúrától, helyzettől függően. A hit hagyománya a „szentekre”, tehát egy közösségre, az egyházra lett bízva, ami e hagyomány őrzője.

  • 2Thesszalonika 2:15 Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz [paradoszisz], amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.

A „hagyomány” itt az apostoli tanítás. Pál a jövővel kapcsolatos józanság alapjának tekinti, hogy a gyülekezetek nem hallgatnak a szellemektől (de nem a Szentlélektől) származó kijelentésekre, az apostolok nevében elhangzó (de nem általuk tett) kijelentésekre, vagy az apostoloknak tulajdonított (de nem általuk írt) levelekre (2:2), hanem ragaszkodnak ahhoz, amit Páltól tanultak, szóban vagy írásban. Az apostolok szóbeli és írásbeli hagyománya tehát egymást kiegészítette, egymást védte.

  • 2Thesszalonika 3:6 Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány [paradoszisz] szerint él, amelyet tőlünk vettetek át [paralambanó].

A „hagyomány” itt életviteli példa, amely etikai kérdést érint. Pál példaadóan (3:7,9) munkás-dolgos életet élt. Életével kötelezően követendő példát akart adni (3:10-12).

  • 1Korinthus 11:1 Legyetek a követőim, amint én Krisztus követője vagyok. 2 Dicsérlek titeket, hogy mindenben megemlékeztek rólam, és megtartjátok a hagyományokat [paradoszisz], úgy, ahogy átadtam [paradidó­mi] nektek. (KNB)

Pál „hagyománya” itt a közösségi rend iránti érzékenységről szól, akár az előző fejezetben írtakra gondol (egymás lelkiismerete), akár az ezután következő sorokra (asszonyok gyülekezeti megjelenése).

  • 1Korinthus 11:23 Mert én az Úrtól vettem [paralambanó], amit át is adtam [paradidómi] néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret...

Pál „hagyománya” itt az úrvacsora helyes módja és jelentősége.

  • 1Korinthus 15:3 Elsősorban azt hagytam rátok [paradidómi], amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint… (SzIT)

Pál „elsődleges fontosságú hagyománya” az evangélium történetéről tanúskodik. Isten előre írásba adta, mit fog cselekedni („az Írások szerint” 15:3-4), hogy amikor cselekszik, népe tudhassa, hogy ő cselekszik. A Krisztus eljött, meghalt a bűneinkért, eltemették, feltámadt, híveinek megjelent (15:4-8). Pál ezt prédikálta (15:1,11), a korinthusiak ezáltal lettek hívővé (15:11), és ezáltal üdvözülnek is, ha ehhez ragaszkodnak a jövőben is (15:2).

c. A kanonizálás mint az írott hagyomány kerete

Végül, érdemes megfigyelni az apostoli- és korai egyházatyák szempontjait az újszövetségi kánon kialakításakor. Az írott hagyomány kereteit ugyanis a korai szóbeli hagyomány, annak közlői, tartalma és hatása biztosította:

Szempont

Lényege

Jelentősége

1. Szerzőség

Apostol (pl. Péter)
vagy annak közvetlen tanítványa
(pl. Márk)?

A történelmi hitelesség:
az 1. sz-i szerzők ugyanis valóban szem-, fül- és kéztanúk voltak.

2. Tartalom

Megfelel „a hit szabályának”
v. „az igazság szabályának”
v. „az egyházi szabálynak”?

Az apostoli tanítás folyamatossága:
az alapvető, központi, lényegi
tanítások őrzése.

3. Elterjedtség

Közismert és elismert
az egyház egészében
vagy legnagyobb részében?

A még élő apostolok idejének
szűrő funkciója:
az egyházban a valóban apostoli eredetű iratok terjedtek el.

d. Tanulságok

A szentírók a hagyomány fogalmával általában a keresztény hitre, vagy annak lényeges tanbeli elemeire, vagy az egyéni életvitel és a közösségi hitélet normáira utaltak. A szóbeli hagyomány előbb létezett, mint az írott. A szóbeli hagyomány előbb volt kanonikus (normatív), mint hogy írásban is rögzített részei helyet kaptak volna egy kanonizált (normatív) iratlistában (az Újszövetségben). Az apostolok írott és szóbeli tanítása egységben volt, egymást védte, mert egyazon forrásból fakadt, és ugyanaz nyilvánult meg benne: a Krisztus története, valamint eleven és hatékony jelenléte (Zsid 4:12).

Az Újszövetség szerint tehát az Újszövetség is hagyomány, de olyan hagyomány, amely minden későbbi – óegyházi, zsinati, középkori, reformáció utáni és mai felekezeti – hagyományréteg számára normatív szerepet tölt be, azaz a legvégső mérce marad.

2. Írott, íratlan és íródó hagyomány az óegyházban

Mint minden célorientált emberi közösségnek, az egyháznak is szüksége volt (és van) arra, hogy tagjai bizonyos szabályokhoz és formákhoz tartsák magukat. Az egyház rendjének kialakítása ezért már az apostolok idején elkezdődött, hiszen az alapok lerakása – a „kötés” és „oldás”, azaz tiltás és engedélyezés – az ő feladatuk volt (Mt 16:19, 18:18, ApCsel 15:28 stb.). Az Újszövetség azonban csak az egyház első két nemzedékéről ír, és ennek következményei vannak.

Először is, az Újszövetség a keresztény istentiszteletről és a szertartásokról nem ad részletes leírást. Mivel ezeket a dolgokat is gyakorolták, méghozzá századokon és határokon át meglepően egységes módon, léteznie kellett egy íratlan apostoli hagyománynak, ami a szokás révén fennmaradt – és létezett is.

Másodszor, az Újszövetség nem mond semmi konkrétat olyan helyzetekről és jelenségekről, amelyek a későbbi századokban az egyház számára kritikusak lettek. Az apostolok számára ezek a problémák ugyanis még ismeretlenek voltak, ezért szükségszerű, hogy a Szentírás mellett – és annak tanácsát mindig kikérve – egy folyamatosan íródó egyházi hagyomány is létrejött, amiben az aktuális szervezeti, etikai kérdésekről rendelkeztek (ld. „kánonok”).

Az egyháznak hit és hitélet kérdéseiben tehát kezdettől fogva egy egyszer s minden­­korra megírt, egy íratlan és egy folyamatosan íródó hagyományra kellett támasz­kodnia. Ahogy a zsidó vallásban az Írott és a Szóbeli Tan, ugyanúgy a kereszténységben is az Írás és az egyre összetettebb hagyomány válaszolt a „Mit hiszünk?” és „Hogyan éljünk?” kérdésére. Az óegyház tanítói számára tehát az Újszövetségi Szentírás, az ősi istentiszteleti szokások és a hitéleti rendelkezések egységet alkottak, apostoli eredetűnek és érvényes tekintélynek számítottak.

Ez két okból is szükségszerű volt. Egyrészt, maga az Újszövetség a keresztelésről és az úrvacsoráról, az istentisztelet rendjéről csak töredékes történeti leírást nyújt, előírást alig közöl, pedig ilyesmire már az 1. században is szükség volt (ld. Didakhé VII-X, Ókeresztény írók 3). Másrészt, az evangélium nyilvános hirdetésével szemben az istentiszteleti szokásokat lehetőleg nem írták le: századokon át titokban tartották őket („misztériumok”). Mivel az egyház az első négy évszázad során először a pogány rómaiak, majd az ariánus eretnekek által üldözött közösség volt, istentisztelete hamar zártkörűvé vált. A Miatyánkot és a hitvallást is csak közvetlenül a keresztség előtt „adták át”, a szent liturgiában pedig csak a „beavatottak” vagy „megvilágosítottak” – a már megkereszteltek – vehettek részt.

Ennek a sajátos óegyházi „titokfegyelemnek” (disciplina arcani) a gyökerei az apos­tolokig nyúlnak vissza. Szerintük ugyanis a hirdetni való evangélium is olyan nyílt titok volt, ami a világ számára a Lélek munkálkodása nélkül felfoghatatlan (1Kor 3:6-15). Különbséget láttak a spirituálisan „halott” és „élő” ember (Ef 2:1-5), a csak nemrég újjászületett „kiskorú”, és a „nagykorú” hívő között (1Pt 2:1-3, Ef 4:13-14), illetve a számukra emészthető lelki táplálék – tej vagy kemény eledel – között (1Kor 3:1-2, Zsid 5:112-14). A titokfegyelem a századok során fokozatosan enyhült, de ma is érvényes Jézus intése, hogy fontoljuk meg, kivel osztjuk meg azt, ami számunkra szent (Mt 7:6). 

Összefoglalva, az íratlan istentiszteleti szokások a századok során helyi változatokká fejlődtek (római, milánói, alexandriai, bizánci rítus), és beolvadtak az egyházi rendelkezésekbe, amelyek bár folyamatosan gyarapodtak, aktualitásukkal együtt érvényüket is veszthették. Ám a Szentírás nem változott, sem a tekintélye.  

Karthágói Tertullianus

A koszorúról (De Corona) [Kr.u. 211.]

Ókeresztény írók 12. (fordította Ladocsi Gáspár)

  • III.1. (…) Ha ezt egyetlen Írás sem rendelte el, akkor bizonyára a szokás erősítette meg, amely minden kétséget kizáróan a hagyomány útján maradt ránk. És lehet-e egyáltalán valamit is igazolni, ha az nincs meg a korábbi hagyományban? Ezen túl még azt is állítod, hogy amit nekünk a  hagyományból követnünk kell, azt az Írás hitelesíti. Ennek következtében, ha vitatottá válik valamely hagyomány, amiről nem beszél az Írás, akkor azt nem is szükséges elfogadnunk. Azoknak az elfogadását pedig különösképpen elutasíthatjuk, amelyekről a korábbi időkből semmiféle eligazítás nem maradt ránk, és a két Írás közül egyikben sem szerepel, így csupán arra hivatkozhatunk, hogy a hagyományból került be a szokásaink közé. (…)
  • IV.1. Ezekkel és más előírásokkal[3] kapcsolatban, ha valaki az Írás törvényét kérné számon tőlünk, semmit sem tudnánk válaszolni. Csak a hagyományban jelölheted meg eredetét, a szokás megszilárdítóját, a hit kifejezőjét. A hagyománynak, a szokásainknak és a hitnek értelmet kielégítő magyarázatát te magad is felkutathatod, vagy pedig attól tanulhatod meg, aki ismeri ezeket. (…) 4. A példákból világosan látszik, hogy az Írásban nem rögzített hagyományt is mint állásfoglalásunkat lehet védelmeznünk, amely szokásban maradás révén szilárdult meg, és az ősi hagyományt kifejező tanúságával az állásfoglalásunk melletti kitartást sürgeti. 5. A szokást még polgári ügyekben is törvényként fogadjuk el akkor, amikor a törvény előírása elégtelen, ha az nem áll ellentétben az Írással, és megegyezik az értelemmel, mivel az értelemtől függ maga a törvény is. Ha tehát a törvény az értelemre alapoz, akkor törvényül szolgál mindaz, ami az értelemre épül, bárki fogalmazza meg. Vagy te nem azt gondolod, hogy minden hívő képes megérteni és megfogalmazni mindazt, amit Isten elgondolása lefektetett, ami az élet szabályaként vezet, ami az üdvösségre juttat, amikor maga az Úr mondotta: „Miért nem ítélitek meg ti magatok, hogy mi az igazság?” (Lk 12,57)

Jeruzsálemi Kürillosz (Szent Cirill)

Prokatekézis [Kr.u. 347-348.]

Ókeresztény írók 19. (fordította Vanyó László)

  • 12. Amíg tehát a katekézisek tartanak, és téged, katekumen, megkérdeznek, mit mondott a tanító, semmit se mondj a kívülállónak. Mert misztériumot bíztak rád, és a jövő élet reményét. Őrizd mega titkot annak, aki megfizet neked. Ne mondjon neked senki effélét: Ugyan mit ártana, ha én is megtudom? A betegek is vágynak a borra, de ha nem alkalmas időben kapják, őrjöngeni kezdenek tőle. Így két baj lesz az eredmény: az egyik, a beteg is elpusztul, és az orvost is vádolni fogják. Ugyanígy van a katekumen is, ha valamit megtud a hívőtől. A katekumen is félre fog beszélni, mert nem tudja, hogy miről hallott, és leszólja a dolgot vagy kicsúfolja a mondottakat. A hívő pedig árulás vádja alá kerül. Te immár a határon állsz, vigyázz, semmit ki ne fecsegj! Nem azért, mintha nem volna szóra érdemes a tartalma, hanem mert a fül nem méltó a befogadására. Amíg te is katekumen voltál, még csak ezekről a tervekről sem beszéltem neked. Amikor azonban már megízlelted a tanultak fenséges mivoltát, akkor megtudod, hogy a katekumenek még nem méltók rá, hogy meg­ismerjék. (…)
  • Utóirat – Ezek a megvilágosítandóknak tartott katekézisek, amelyek elolvasásra odaadhatók a keresztséghez járulóknak és azoknak, akik már részesültek a fürdőben. Egyáltalán ne add azonban azoknak, akik még csak hittanulók, sem senki másnak, aki nem keresztény. Mert az Úrnak adsz számot érte. Ha a példányról másolatot készítesz, mintha az Úr színe előtt tennéd.

Caesareai / Kaiszareiai Baszileiosz (Nagy Szent Vazul)

A Szentlélekről (De Spiritu Sancto) [Kr.u. 375. körül]

Ókeresztény írók 6. (fordította Vanyó László)

  • 27:66 Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyik írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. Ennek senki sem mond ellent, semmiképpen sem az, aki csak valamelyest is ismeri az egyházi törvénykezést. Ha ugyanis támadnánk az íratlan szokásokat, mint amelyeknek nem lehet nagy jelentőséget tulajdonítani, lényeges pontokon okoznánk kárt az evangéliumoknak, sőt puszta szóvá alacsonyítanánk az igehirdetést. Például, hogy az első és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk, Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban? Milyen írás tanított arra, hogy kelet felé forduljunk ma közben? Melyik szent hagyta ránk írásban a Lélek lehívásának szavait az eukharisztia kenyerének és az áldás kelyhének felmutatásakor? Nem elégedünk meg azzal, amit az apostol vagy az evangélium említ, hanem felmutatás előtt és után is mondunk még mást is, olyat, aminek jelentősége van, s íratlan hagyományból vesszük. Megáldjuk a keresztvizet, a kenet olaját, sőt a megkereszteltet is. Milyen írott hagyományból származik ez? Nemde a szentségi hagyományból, melyről hallgatni kellett? Hát az olajjal való megkenést milyen írott szó tanította? Honnan tanultuk azt, hogy az embert háromszor kell alámeríteni? Azt továbbá, hogy ellene kell mondani a Sátánnak és angyalainak, milyen írásból vettük? Ugye abból a tanításból, melyet nem volt szabad elmondani, melyet nem hirdettek a nyilvánosság előtt, melyet atyáink csendben őriztek, hogy megvédjék a kíváncsiskodás és nyughatatlanság elől, nagyon helyesen azt tanítva, hogy csenddel kell óvni a misztériumok szent tartalmát? Ezekbe nem tekinthettek be avatatlanok, hogyan illett volna ezekhez, hogy írásban terjesszék és a nyilvánosság elé tárják? Mi lehetett ugyan a nagy Mózes célja azzal, hogy a templomot nem tette mindenki számára megközelíthetővé? (…) Az apostolok és atyák, akik az egyház dolgai felől kezdettől fogva rendelkeztek, azt, ami a misztériumban szent, ugyanilyen módon titokban és csendben óvták. Nem misztérium ugyanis az, ami profán módon bárki fülébe juthat. Az íratlan hagyomány értelme ez: a tanítás felületes megismerése nehogy megvetést váltson ki sokakban a megszokottság következtében. Más ugyanis a dogma, és más az igehirdetés. Amarról hallgatni kell, emennek viszont a nyilvánosság előtt kell végbemennie. (…)
  • 27:67. Egy nap sem lenne elég nekem az egyház íratlan misztériumainak kifejtésére. A többit hagyom, de milyen írásokból vesszük az Atyába és a Fiúba és a Szentlélekbe vetett hit megvallását? Ha a keresztségi hagyományból, akkor a vallásosság logikája értelmében, mivel így keresztelkedtünk, így is kell hinnünk, a keresztségnek megfelelő hitvallást kell letennünk, akkor engedtessék meg nekünk is, hogy ugyanezen következetesség értelmében a hitvallásnak megfelelően végezzük a dicsőítést.[4] Ha viszont a dicsőítésnek ezt a módját elutasítják, mert nincs benne a Szentírásban, akkor ők bizonyítsák nekünk a Szentírásból a keresztségi hitvallást és az összes dolgot, melyeket felsoroltunk. Ha tehát ennyi minden van, ami nincs megírva, és a vallásosság misztériuma szempontjából ennyire jelentősek, akkor ezt az atyáktól ránk maradt szócskát akarják elutasítani, melyet mi a meg nem rontott egyházakban találtunk meg, mint olyat, mely mesterkéletlen szokás formájában maradt fenn, aminek nem csekély jelentősége van, nem is kis mértékben járul hozzá a misztérium tekintélyéhez?
  • 27:68. (…) Mit kell tehát tenni? Most tanítsanak hát ők minket arra, hogyne úgy kereszteljünk, ahogy ránk hagyták, vagy ne higgyünk úgy, ahogyan megkeresztelkedtünk, vagy ne úgy végezzük a dicsőítést, ahogyan hittük, vagy azt mutassa ki valaki, hogy ezek egymással való kapcsolata nem szükségszerű és nem elszakíthatatlan, vagy hogy az újítás ezen a téren nem jelenti mindennek a lerombolását.



[1] A svájci reformáció radikális biblicista irányzata, a 17-18. sz-i „protestáns ortodoxia” katolikuselle–nes­sége, a 19-20. sz-i fundamentalista és karizmatikus lelkiség.

[2] Luther is a Biblia és az egyházatyák tiszta tanításától várta a teológia reformját. Az óegyházi írások, tanok és lelkiség iránti érdeklődés jelenlegi reneszánsza, illetve az ún. Paleo-Orthodoxy és az Evan­gelical Ressourcement kihívása ma szabadegyházi hátterű patrológusoknak köszönhető: Thomas C. Oden (metodista), Christopher A. Hall (Jesus People, majd anglikán), Daniel H. Williams (baptista). 

[3] Tertullianus a keresztelési, úrvacsorai és hétköznapi hitéleti szokásokra hivatkozik, amiket az Úsz. nem említ, de mindenki ismeri és gyakorolja.

[4] Baszileiosz tanulmánya olyanokkal szemben védte az ősi imádságot („Dicsőség az Atyának és a Fiúnak a Szentlélekkel együtt”), akik tagadták a Szentlélek istenségét.


 .