Szentírás és hagyomány
Szentírás és hagyomány
© dr. Szalai András, Apológia
Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.2. 2017.01.31.) PDF
A hagyomány fogalma (gör. paradoszisz, lat. traditio) a keresztény egyház története során mindig is szent volt,
de mindig voltak és vannak olyanok, akik számára szinte szitokszó. Már az első ókori
eretnekek is, mivel nem törődtek az egyházzal, annak írásértelmezési, tanbeli
és hitéleti hagyományát is figyelmen kívül hagyták. Ezt a hozzáállást a mai
hamis tanítók, próféták és krisztusok esetében is megfigyelhetjük, de sajnos
az egyházon belül, egyes protestáns
hátterű közösségekben és lelkiségi irányzatokban is találkozhatunk hasonló
szemlélettel.
A hamis tanítók hozzáállása érthető: egy
személy vagy egy szűk elit vállalja magára az Írás magyarázásának és
tanításának feladatát, elvetve a keresztény egyház hitvallásait,
írásmagyarázati vezérfonalát. Egyes protestáns lelkiségi irányzatok és
felekezetek negatív hagyományképe azonban, mint jelenség, mindenképpen
magyarázatra szorul.
Egyrészt, a hozzáállásuk mögött több
évszázados lelkiségtörténeti folyamatok állnak[1].
Másrészt, e felekezetek vagy mozgalmak akkor is hiszik az első két vagy négy Egyetemes Zsinat hitvallásait, ha tagjaik
többsége ennek a ténynek nincs tudatában, az egyház atyáiról és a zsinatokról
alig hallott valamit, illetve a 16. sz-i reformátorok gondolatait is csak
jelmondatok szintjén ismeri (pl. sola
scriptura). Ez a lelkiség tehát olyan alapra épít, amely ott van, de amelyet
nem eléggé „érez” maga alatt, ezért a tudatosítás
a hasznára válhat. Már csak azért is, mert az utolsó két évszázad hamis
tanítóinak többsége éppen ebből a meglehetősen individualista lelkiségi
közegből indult el.
A hagyomány újszövetségi és ókeresztény szemléletének megismerése tehát nem csupán a mindenkori hamis tanítókkal szemben
szolgál tanulságokkal. A mai egyház egy részének lelki egészségéhez is
hozzájárulhat, ha az egyház történelmietlen szemlélete helyett ráébred a
kereszténység alapvető, központi, lényegi tanainak történelmi folytonosságára,
ezt megtanulja becsülni, és akár a hit mai védelmében felhasználni. [2] (A
reformátor Luther szemléletével egy másik tanulmányunkban foglalkozunk, ld.
„Sola Scritptura: Nuda Scriptura?”)
1. Az Újszövetség mint hagyomány
a. Az evangélium történetisége
A
keresztény vallás legfontosabb sajátsága a kinyilatkoztatás történetisége.
Isten az emberi történelemben nyilatkoztatta ki magát, létrehozva egy konkrét
népet, a zsidóságot, hogy évezredeken át velük együtt élve megismertesse
önmagát velük, és rajtuk keresztül az egész emberiséggel. Aztán az 1. században
Jézusban emberré lett, közöttünk élt, hogy végül Szentlelkét elküldve benne
éljen a hívőkben, és nem csupán a népek történelmében, hanem egyesek
hétköznapi életében is részt vegyen.
- Lukács 1:1 Miután
sokan vállalkoztak már arra, hogy tudósítsanak bennünket a közöttünk
beteljesedett eseményekről úgy, 2 amint reánk hagyták [paradidómi] azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak
az igének: 3 magam is jónak láttam, hogy miután eleitől kezdve mindennek pontosan
utánajártam, sorjában megírjam azokat neked, nagyra becsült Teofilus, 4 hogy
azokról a dolgokról, amelyekről tanítást kaptál, megtudd a kétségtelen
valóságot.
Lukács
tehát, aki Pál apostol munkatársa volt, aki pedig a többi apostollal állt
munkatársi kapcsolatban,
- történelmi eseményekről
akar írni,
- amelyek beteljesedtek,
mert előre meg lettek jövendölve,
- ezeket azok hagyták, azaz hagyományozták
ránk,
- akik a történtek szemtanúi
voltak,
- ezért ő mindennek pontosan
után tudott járni,
- hogy a valóság
ismeretében
- az evangélium olvasójának ne
legyen oka a kételkedésre.
b. Az apostoli hagyomány
Az Újszövetségben az alábbi kifejezésekre
figyelhetünk fel: paradoszisz =
hagyomány; paradidómi =
áthagyományozni, átadni; paralambanó =
átvenni.
- Júdás 3
Szeretteim, mivel őszinte törekvésem, hogy közös üdvösségünkről írjak nektek,
szükségesnek tartottam ebben az írásban kérni titeket, hogy harcoljatok a
hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak [paradidómi] a szenteknek. (KNB)
A
„hit” itt általában a keresztény hit. A hit pedig szó szerint „át
lett hagyományozva”, tehát a keresztény
hit is hagyomány. A hit hagyománya „egyszer s mindenkorra” lett
átadva, tehát a tartalma nem
változik, csak a formája – kortól, kultúrától, helyzettől függően. A hit
hagyománya a „szentekre”, tehát egy közösségre, az egyházra lett bízva, ami e hagyomány őrzője.
- 2Thesszalonika 2:15 Ezért
tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a
hagyományokhoz [paradoszisz],
amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.
A
„hagyomány” itt az apostoli tanítás. Pál a jövővel kapcsolatos józanság alapjának tekinti, hogy
a gyülekezetek nem hallgatnak a szellemektől (de nem a Szentlélektől) származó
kijelentésekre, az apostolok nevében elhangzó (de nem általuk tett)
kijelentésekre, vagy az apostoloknak tulajdonított (de nem általuk írt)
levelekre (2:2), hanem ragaszkodnak ahhoz, amit Páltól tanultak, szóban vagy írásban. Az apostolok
szóbeli és írásbeli hagyománya tehát egymást kiegészítette, egymást védte.
- 2Thesszalonika 3:6
Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy
tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a
szerint a hagyomány [paradoszisz] szerint
él, amelyet tőlünk vettetek át [paralambanó].
A
„hagyomány” itt életviteli példa, amely etikai kérdést érint. Pál
példaadóan (3:7,9) munkás-dolgos életet élt. Életével kötelezően követendő
példát akart adni (3:10-12).
- 1Korinthus 11:1
Legyetek a követőim, amint én Krisztus követője vagyok. 2 Dicsérlek titeket,
hogy mindenben megemlékeztek rólam, és megtartjátok a hagyományokat [paradoszisz], úgy, ahogy átadtam [paradidómi] nektek. (KNB)
Pál
„hagyománya” itt a közösségi rend iránti érzékenységről szól, akár az
előző fejezetben írtakra gondol (egymás lelkiismerete), akár az ezután
következő sorokra (asszonyok gyülekezeti megjelenése).
- 1Korinthus 11:23 Mert
én az Úrtól vettem [paralambanó], amit át
is adtam [paradidómi] néktek,
hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret...
Pál
„hagyománya” itt az úrvacsora helyes módja és jelentősége.
- 1Korinthus 15:3 Elsősorban azt hagytam rátok [paradidómi],
amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint… (SzIT)
Pál „elsődleges fontosságú hagyománya” az evangélium történetéről tanúskodik.
Isten előre írásba adta, mit fog cselekedni („az Írások szerint” 15:3-4), hogy
amikor cselekszik, népe tudhassa, hogy ő cselekszik. A Krisztus eljött, meghalt
a bűneinkért, eltemették, feltámadt, híveinek megjelent (15:4-8). Pál ezt prédikálta
(15:1,11), a korinthusiak ezáltal lettek hívővé (15:11), és ezáltal
üdvözülnek is, ha ehhez ragaszkodnak a jövőben is (15:2).
c. A kanonizálás mint az írott hagyomány kerete
Végül, érdemes megfigyelni az
apostoli- és korai egyházatyák szempontjait az
újszövetségi kánon kialakításakor. Az írott
hagyomány kereteit ugyanis a korai szóbeli
hagyomány, annak közlői, tartalma és hatása biztosította:
Szempont |
Lényege |
Jelentősége |
1. Szerzőség |
Apostol (pl. Péter) |
A történelmi hitelesség: |
2. Tartalom |
Megfelel „a hit szabályának” |
Az apostoli tanítás folyamatossága: |
3. Elterjedtség |
Közismert és elismert |
A még élő apostolok idejének |
d. Tanulságok
A
szentírók a hagyomány fogalmával általában a keresztény hitre, vagy
annak lényeges tanbeli elemeire, vagy az egyéni életvitel és a közösségi
hitélet normáira utaltak. A
szóbeli hagyomány előbb létezett,
mint az írott. A szóbeli hagyomány előbb volt kanonikus (normatív), mint hogy írásban is rögzített részei
helyet kaptak volna egy kanonizált (normatív) iratlistában (az Újszövetségben).
Az apostolok írott és szóbeli tanítása egységben
volt, egymást védte, mert egyazon
forrásból fakadt, és ugyanaz nyilvánult meg benne: a Krisztus
története, valamint eleven és hatékony jelenléte (Zsid 4:12).
Az
Újszövetség szerint tehát az Újszövetség is hagyomány, de olyan hagyomány,
amely minden későbbi – óegyházi, zsinati, középkori, reformáció utáni és mai
felekezeti – hagyományréteg számára normatív szerepet tölt be, azaz a legvégső mérce marad.
2. Írott, íratlan és íródó hagyomány az óegyházban
Mint minden célorientált emberi
közösségnek, az egyháznak is szüksége volt (és van) arra, hogy tagjai bizonyos
szabályokhoz és formákhoz tartsák magukat. Az egyház rendjének kialakítása ezért már az apostolok idején elkezdődött,
hiszen az alapok lerakása – a „kötés” és „oldás”, azaz tiltás és engedélyezés –
az ő feladatuk volt (Mt 16:19, 18:18, ApCsel 15:28 stb.). Az Újszövetség
azonban csak az egyház első két
nemzedékéről ír, és ennek következményei vannak.
Először is, az Újszövetség a keresztény istentiszteletről és a szertartásokról nem ad részletes leírást. Mivel ezeket a dolgokat is gyakorolták, méghozzá századokon és határokon át meglepően egységes módon, léteznie kellett egy íratlan apostoli hagyománynak, ami a szokás révén fennmaradt – és létezett is.
Másodszor, az Újszövetség nem mond semmi konkrétat olyan helyzetekről és jelenségekről, amelyek a későbbi századokban az egyház számára kritikusak lettek. Az apostolok számára ezek a problémák ugyanis még ismeretlenek voltak, ezért szükségszerű, hogy a Szentírás mellett – és annak tanácsát mindig kikérve – egy folyamatosan íródó egyházi hagyomány is létrejött, amiben az aktuális szervezeti, etikai kérdésekről rendelkeztek (ld. „kánonok”).
Az egyháznak hit és hitélet kérdéseiben tehát kezdettől fogva egy egyszer s mindenkorra megírt, egy íratlan és egy folyamatosan íródó hagyományra kellett támaszkodnia. Ahogy a zsidó vallásban az Írott és a Szóbeli Tan, ugyanúgy a kereszténységben is az Írás és az egyre összetettebb hagyomány válaszolt a „Mit hiszünk?” és „Hogyan éljünk?” kérdésére. Az óegyház tanítói számára tehát az Újszövetségi Szentírás, az ősi istentiszteleti szokások és a hitéleti rendelkezések egységet alkottak, apostoli eredetűnek és érvényes tekintélynek számítottak.
Ez két okból is szükségszerű volt. Egyrészt, maga az Újszövetség a keresztelésről és az úrvacsoráról, az istentisztelet rendjéről csak töredékes történeti leírást nyújt, előírást alig közöl, pedig ilyesmire már az 1. században is szükség volt (ld. Didakhé VII-X, Ókeresztény írók 3). Másrészt, az evangélium nyilvános hirdetésével szemben az istentiszteleti szokásokat lehetőleg nem írták le: századokon át titokban tartották őket („misztériumok”). Mivel az egyház az első négy évszázad során először a pogány rómaiak, majd az ariánus eretnekek által üldözött közösség volt, istentisztelete hamar zártkörűvé vált. A Miatyánkot és a hitvallást is csak közvetlenül a keresztség előtt „adták át”, a szent liturgiában pedig csak a „beavatottak” vagy „megvilágosítottak” – a már megkereszteltek – vehettek részt.
Ennek a sajátos óegyházi „titokfegyelemnek” (disciplina arcani) a gyökerei az apostolokig nyúlnak vissza. Szerintük ugyanis a hirdetni való evangélium is olyan nyílt titok volt, ami a világ számára a Lélek munkálkodása nélkül felfoghatatlan (1Kor 3:6-15). Különbséget láttak a spirituálisan „halott” és „élő” ember (Ef 2:1-5), a csak nemrég újjászületett „kiskorú”, és a „nagykorú” hívő között (1Pt 2:1-3, Ef 4:13-14), illetve a számukra emészthető lelki táplálék – tej vagy kemény eledel – között (1Kor 3:1-2, Zsid 5:112-14). A titokfegyelem a századok során fokozatosan enyhült, de ma is érvényes Jézus intése, hogy fontoljuk meg, kivel osztjuk meg azt, ami számunkra szent (Mt 7:6).
Összefoglalva, az íratlan istentiszteleti szokások a századok során helyi változatokká fejlődtek (római, milánói, alexandriai, bizánci rítus), és beolvadtak az egyházi rendelkezésekbe, amelyek bár folyamatosan gyarapodtak, aktualitásukkal együtt érvényüket is veszthették. Ám a Szentírás nem változott, sem a tekintélye.
Karthágói Tertullianus
A koszorúról (De Corona) [Kr.u. 211.]
Ókeresztény írók 12.
(fordította Ladocsi Gáspár)
- III.1. (…) Ha ezt egyetlen Írás sem rendelte el, akkor bizonyára a szokás
erősítette meg, amely minden kétséget kizáróan a hagyomány útján maradt
ránk. És lehet-e egyáltalán valamit is igazolni, ha az nincs meg a korábbi
hagyományban? Ezen túl még azt is állítod, hogy amit nekünk a hagyományból követnünk kell, azt az Írás
hitelesíti. Ennek következtében, ha vitatottá válik valamely hagyomány, amiről
nem beszél az Írás, akkor azt nem is szükséges elfogadnunk. Azoknak az
elfogadását pedig különösképpen elutasíthatjuk, amelyekről a korábbi időkből
semmiféle eligazítás nem maradt ránk, és
a két Írás közül egyikben sem szerepel, így csupán arra hivatkozhatunk, hogy
a hagyományból került be a szokásaink
közé. (…)
- IV.1. Ezekkel és más előírásokkal[3]
kapcsolatban, ha valaki az Írás törvényét kérné számon tőlünk, semmit sem
tudnánk válaszolni. Csak a hagyományban
jelölheted meg eredetét, a szokás megszilárdítóját, a hit kifejezőjét. A hagyománynak,
a szokásainknak és a hitnek értelmet kielégítő magyarázatát te magad is
felkutathatod, vagy pedig attól tanulhatod meg, aki ismeri ezeket. (…) 4. A
példákból világosan látszik, hogy az
Írásban nem rögzített hagyományt is mint állásfoglalásunkat lehet védelmeznünk,
amely szokásban maradás révén szilárdult meg, és az ősi hagyományt kifejező
tanúságával az állásfoglalásunk melletti kitartást sürgeti. 5. A szokást még polgári ügyekben is
törvényként fogadjuk el akkor, amikor a törvény előírása elégtelen, ha az
nem áll ellentétben az Írással, és megegyezik az értelemmel, mivel az
értelemtől függ maga a törvény is. Ha tehát a törvény az értelemre alapoz,
akkor törvényül szolgál mindaz, ami az értelemre épül, bárki fogalmazza meg.
Vagy te nem azt gondolod, hogy minden hívő képes megérteni és megfogalmazni
mindazt, amit Isten elgondolása lefektetett, ami az élet szabályaként vezet,
ami az üdvösségre juttat, amikor maga az Úr mondotta: „Miért nem ítélitek meg
ti magatok, hogy mi az igazság?” (Lk 12,57)
Jeruzsálemi Kürillosz (Szent Cirill)
Prokatekézis [Kr.u. 347-348.]
Ókeresztény írók 19.
(fordította Vanyó László)
- 12. Amíg tehát a katekézisek tartanak, és téged, katekumen,
megkérdeznek, mit mondott a tanító, semmit
se mondj a kívülállónak. Mert misztériumot bíztak rád, és a jövő élet
reményét. Őrizd mega titkot annak, aki megfizet neked. Ne mondjon neked senki
effélét: Ugyan mit ártana, ha én is megtudom? A betegek is vágynak a borra, de ha nem alkalmas időben kapják, őrjöngeni
kezdenek tőle. Így két baj lesz az eredmény: az egyik, a beteg is elpusztul, és
az orvost is vádolni fogják. Ugyanígy van a katekumen is, ha valamit megtud a
hívőtől. A katekumen is félre fog
beszélni, mert nem tudja, hogy miről hallott, és leszólja a dolgot vagy
kicsúfolja a mondottakat. A hívő pedig
árulás vádja alá kerül. Te immár a
határon állsz, vigyázz, semmit ki ne
fecsegj! Nem azért, mintha nem volna szóra érdemes a tartalma, hanem mert a fül nem méltó a befogadására.
Amíg te is katekumen voltál, még csak ezekről a tervekről sem beszéltem neked. Amikor azonban már megízlelted a tanultak fenséges mivoltát, akkor
megtudod, hogy a katekumenek még nem
méltók rá, hogy megismerjék. (…)
- Utóirat – Ezek a megvilágosítandóknak
tartott katekézisek, amelyek elolvasásra odaadhatók a keresztséghez járulóknak
és azoknak, akik már részesültek a fürdőben. Egyáltalán ne add azonban azoknak, akik még csak hittanulók, sem senki
másnak, aki nem keresztény. Mert az Úrnak adsz számot érte. Ha a példányról
másolatot készítesz, mintha az Úr színe előtt tennéd.
Caesareai / Kaiszareiai Baszileiosz (Nagy Szent Vazul)
A Szentlélekről (De Spiritu
Sancto) [Kr.u. 375. körül]
Ókeresztény írók 6.
(fordította Vanyó László)
- 27:66 Az egyházban őrzött
rendelkezések és igehirdetések közül némelyik
írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli
igehirdetésből, ezek mind egyforma
érvényűek az istentisztelet szempontjából. Ennek senki sem mond ellent,
semmiképpen sem az, aki csak valamelyest is ismeri az egyházi törvénykezést. Ha
ugyanis támadnánk az íratlan szokásokat, mint amelyeknek
nem lehet nagy jelentőséget tulajdonítani, lényeges
pontokon okoznánk kárt az evangéliumoknak, sőt puszta szóvá alacsonyítanánk az igehirdetést. Például, hogy az első és
legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk,
Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban? Milyen írás
tanított arra, hogy kelet felé forduljunk ma közben? Melyik szent hagyta ránk
írásban a Lélek lehívásának szavait az eukharisztia kenyerének és az áldás
kelyhének felmutatásakor? Nem elégedünk
meg azzal, amit az apostol vagy az evangélium említ, hanem felmutatás előtt
és után is mondunk még mást is, olyat, aminek
jelentősége van, s íratlan hagyományból vesszük. Megáldjuk a keresztvizet,
a kenet olaját, sőt a megkereszteltet is. Milyen írott hagyományból származik
ez? Nemde a szentségi hagyományból,
melyről hallgatni kellett? Hát az olajjal való megkenést milyen írott szó
tanította? Honnan tanultuk azt, hogy az embert háromszor kell alámeríteni? Azt
továbbá, hogy ellene kell mondani a Sátánnak és angyalainak, milyen írásból
vettük? Ugye abból a tanításból, melyet
nem volt szabad elmondani, melyet nem hirdettek a nyilvánosság előtt, melyet
atyáink csendben őriztek, hogy megvédjék a kíváncsiskodás és
nyughatatlanság elől, nagyon helyesen azt tanítva, hogy csenddel kell óvni a misztériumok szent tartalmát? Ezekbe nem
tekinthettek be avatatlanok, hogyan illett volna ezekhez, hogy írásban
terjesszék és a nyilvánosság elé tárják? Mi lehetett ugyan a nagy Mózes célja
azzal, hogy a templomot nem tette mindenki számára megközelíthetővé? (…) Az apostolok és atyák, akik az egyház dolgai felől kezdettől fogva
rendelkeztek, azt, ami a misztériumban szent, ugyanilyen módon titokban és csendben óvták. Nem
misztérium ugyanis az, ami profán módon bárki fülébe juthat. Az íratlan hagyomány értelme ez: a
tanítás felületes megismerése nehogy megvetést váltson ki sokakban a
megszokottság következtében. Más ugyanis a dogma, és más az igehirdetés.
Amarról hallgatni kell, emennek
viszont a nyilvánosság előtt kell
végbemennie. (…)
- 27:67. Egy nap sem lenne elég nekem az egyház íratlan misztériumainak
kifejtésére. A többit hagyom, de milyen írásokból vesszük az Atyába és a Fiúba
és a Szentlélekbe vetett hit megvallását? Ha a keresztségi hagyományból, akkor
a vallásosság logikája értelmében, mivel így keresztelkedtünk, így is kell
hinnünk, a keresztségnek megfelelő hitvallást kell letennünk, akkor engedtessék
meg nekünk is, hogy ugyanezen következetesség értelmében a hitvallásnak megfelelően végezzük a dicsőítést.[4]
Ha viszont a dicsőítésnek ezt a módját elutasítják, mert nincs benne a
Szentírásban, akkor ők bizonyítsák nekünk a Szentírásból a keresztségi
hitvallást és az összes dolgot, melyeket felsoroltunk. Ha tehát ennyi minden van, ami nincs megírva, és a
vallásosság misztériuma szempontjából ennyire jelentősek, akkor ezt az
atyáktól ránk maradt szócskát akarják elutasítani, melyet mi a meg nem rontott egyházakban találtunk
meg, mint olyat, mely mesterkéletlen szokás
formájában maradt fenn, aminek nem csekély jelentősége van, nem is kis
mértékben járul hozzá a misztérium tekintélyéhez?
- 27:68. (…) Mit kell tehát tenni? Most
tanítsanak hát ők minket arra, hogyne úgy kereszteljünk, ahogy ránk hagyták,
vagy ne higgyünk úgy, ahogyan megkeresztelkedtünk, vagy ne úgy végezzük a
dicsőítést, ahogyan hittük, vagy azt mutassa ki valaki, hogy ezek egymással való kapcsolata nem szükségszerű és nem elszakíthatatlan, vagy hogy az újítás ezen a téren nem jelenti
mindennek a lerombolását.
[1] A svájci reformáció radikális biblicista irányzata, a 17-18. sz-i „protestáns ortodoxia” katolikusellenessége, a 19-20. sz-i fundamentalista és karizmatikus lelkiség.
[2] Luther is a Biblia és az egyházatyák tiszta tanításától várta a teológia reformját. Az óegyházi írások, tanok és lelkiség iránti érdeklődés jelenlegi reneszánsza, illetve az ún. Paleo-Orthodoxy és az Evangelical Ressourcement kihívása ma szabadegyházi hátterű patrológusoknak köszönhető: Thomas C. Oden (metodista), Christopher A. Hall (Jesus People, majd anglikán), Daniel H. Williams (baptista).
[3] Tertullianus a keresztelési, úrvacsorai és hétköznapi hitéleti szokásokra hivatkozik, amiket az Úsz. nem említ, de mindenki ismeri és gyakorolja.
[4] Baszileiosz tanulmánya olyanokkal szemben védte az ősi imádságot („Dicsőség az Atyának és a Fiúnak a Szentlélekkel együtt”), akik tagadták a Szentlélek istenségét.