|
|
Hazugságra
épült
|
Az
emberek gyakran rám néznek és eltöprengenek: Milyen hatással volt
erre a nőre az a 31 év, amit egy olyan ember vezetése alatt élt
le mint Mózes Dávid Berg? Milyen volt 10 évet az Isten
Gyermekei szektában tölteni?Hadd mondjak el egy esetet, ami
1972-ben Londonban történt meg velem. Először is tudniuk kell,
hogy a mozgalmon belül mindenki a "Család" tagja volt;
Apa igazi családja pedig úgy volt ismeretes mint a Királyi
Család. Ez az ő agyszüleménye volt. Ő volt a Király és megengedte
egyikünknek, hogy Királynője legyen. Egyszer rám, a legidősebb
lányára esett a választása. A teljes Királyi Család összegyűlt
vezetőségi megbeszélésre Apa otthonában London egyik különös
külvárosi negyedében. Általános részleteket vitattunk meg a
munkával kapcsolatban és az egész olyan volt mint egy átlagos
megbeszélés. Aztán Apa rákezdte. "Az egyházak eltévedtek a
Biblia puritán módon való értelmezésében. Isten megmutatta nekünk
annak a szabadságnak a csodáit és szépségét, amit ő ajándékozott
nekünk, a szex pedig Isten egyik legnagyszerűbb ajándéka az ember
számára. Szabadok vagyunk arra a kegyelem miatt, hogy élvezzük a
szexuális szabadság nyújtotta lehetőségeket. ‘A tisztának
minden tiszta.’ Vannak köztetek, akik ellenállnak az Úr
Lelkének, és Isten ezt nem tűri el." Tudtam, hogy ez
következik. Anyám lehajtotta a fejét. Ő is tudta hogy a
szörnyűséges dráma elkezdődött. Már sok ilyet átéltünk. "A
Bibliában – folytatta apám – Isten sok kivételt tesz
szabályai alól. Mit gondoltok kit vett el Káin feleségül?
Természetesen az egyik lánytestvérét. Na és Lót és a lányai? Azt
írja, hogy Lót közösült lányaival és Isten nagy nemzetté tette
őket. Ha közelebbről megvizsgáljuk a Bibliát, láthatjuk, hogy
néhány különleges esetben Isten megszegi saját szabályait."
Órákon keresztül magyarázta az Írásokat, hogy bizonyítsa
álláspontját. Aztán közvetlen rám irányította támadását, mert
csupán egy nappal korábban elutasítottam azon próbálkozását, hogy
vérfertőző kapcsolatot létesítsen velem. (Ekkor már kilenc éve
voltam férjnél.) Apa azt mondta, hogy valójában én nem vagyok
hajlandó elfogadni őt, mint Isten prófétáját. "A próféta –
mint elmondta nekünk – nem cselekszik önzően, nem tesz
semmit a saját örömére, sem a saját elképzelése szerint. Mindig a
Mindenható közvetlen sugallatára cselekszik." Én tehát az Úr
tanácsát utasítottam el. Többé nem voltam méltó arra, hogy
Királynőnek nevezzenek. Azt mondta, hogy valójában Faith nevű
húgom az, akit jog szerint megillet a királynői cím, mivel ő
sosem mondott nemet az apámnak. Így most először fény derült
arra, hogy kora gyermekkorától kezdve a húgom és az apám
vérfertőző kapcsolatot tartottak fenn. Ő úgy tisztelte apámat
mint igaz prófétát – én viszont lázadó és önző voltam, és
mindig elutasítottam őt. Így tehát lefokoztak királynői
rangomról, és megfosztottak mindennemű tekintélytől és
hatalomtól, illetve elrendelték, hogy engedelmeskedjek minden
jelenlévőnek. Apa azt mondta, hogy elvesztettem a születési
előjogomat, és hogy soha többet nem ad nekem esélyt.
A
megbeszélés alatt csendben ültem és kevés érzelem látszott
rajtam. Belül azonban forrongtam. Gyűlöltem az apámat. Mindent
tönkretett, amit drágának tartottam az életemben. Hogyan lehetett
ennyire perverz, ennyire önző? Anyámra néztem és elgondolkodtam
azon, hogy hogyan bírta elviselni ilyen sok éven keresztül. Ott
ültem és közben csendesen elhatároztam, hogy mit fogok tenni:
"Nem mutatom ki az érzéseimet. Nem fogok felrobbanni.
Bűnbánóan fogok viselkedni és szomorúnak mutatkozom. Amikor az
összejövetelnek vége lesz csendben lefekszem és aztán kilopódzom
a hajnali órákban. Itt hagyom ezt a szörnyű házat és soha többet
nem jövök vissza." London hajnali négykor nagyon hideg és
magányos hely, ha az ember éppen Isten prófétájának a száműzött
lánya. Észrevétlenül szöktem meg, néhány fonttal a pénztárcámban,
ami arra volt elég, hogy néhány napig meghúzzam magam egy olcsó
hotelben. Magam mögött hagytam a férjemet és öt gyerekemet, akik
még mindig a csoport tagjai voltak.
A
szakadék szélén
Nem szeretek ezekre a napokra emlékezni.
Abban a magányos szállodai szobában az élet pereméig jutottam el.
Ott álltam a legszélén. Komolyan fontolóra vettem, hogy véget
vetek az életemnek. Négy rövid hónapon belül testvérem, Áron is
ott állt a szakadék szélén. A testét egy szikla tövében találták
meg Genf mellett 1973 márciusában. Úgy gondolták, hogy körülbelül
két hete lehetett halott. Mindössze két nappal az eltűnése előtt
azt mondta anyámnak, hogy Apával kapcsolatos kétségei az őrületbe
kergetik. Áron hosszú részeket tanult meg a Bibliából és egész
könyveket tudott kívülről az Újszövetségből. Bibliaismerete
állandóan összeütközésbe került azzal, amit Apa tett és mondott.
Nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy elutasítja Isten
prófétáját, és önmaga kárhoztatása olyan súllyal nehezedett rá,
hogy nem bírta tovább. Visszanézek ezekre az eseményekre és azt
kérdezem magamtól: "Mi tartott vissza?" Vajon lehet a
túlélni akarást "hitnek" nevezni? Sokat gondoltam a
gyerekeimre. Csak annyit tudok, hogy bármennyire is fontolgattam
az öngyilkosságot, egyszerűen képtelen voltam megtenni. Hogyan
lehetséges az, hogy a testvérem képes volt rá? Négy napot
töltöttem el egyedül abban a parányi hotel szobában, és ez alatt
az idő alatt semmit nem ettem. Azt mondtam magamnak, hogy soha
többé nem megyek vissza az apámhoz és, hogy soha semmi közöm nem
lesz az Isten Gyermekeihez. Háború dúlt bennem. Szembe
akartam szállni az apámmal. Arra gondoltam, hogy visszamegyek és
megmondom neki, hogy téved. A gyűlölet elhatalmasodott rajtam,
amikor ara gondoltam, hogy miket művel, és hogy velem is mit
próbált megtenni. Az utolsó négy nap alatt úgy éreztem, hogy az
elmém tisztább és józanabb lett mint az elmúlt évek során
bármikor. Mégis minden eltökéltségemet elmosta az érzelmek
áradata – a félelem, a zavarodottság és az elveszettség
leírhatatlan állapota. Tudtam, hogy nem szállhatok szembe az
apámmal. Ő pontosan tudta, hogy mit kell megjátszania, melyik
gyenge pontomat kell eltalálnia. Tudta, hogy hogyan jusson át a
védelmi vonalaimon. Mire befejezné velem, azt hinném, hogy neki
van igaza és én vagyok az, aki teljes mértében téved. Nem, az ő
ringjébe beszállni lehetetlen. A gyermekeimre is gondolnom
kellett. Tudtam, hogy szörnyű lenne nekik nélkülem ott maradni.
Elvesztettem minden hajlandóságot a harcra. Azt a kis tüzet, ami
még a tudatomban élt, teljesen kioltotta az akaratom
beletörődése.
Szellemi
fegyverletétel
Mire kapcsolatba léptem a családommal,
szörnyű felfordulás uralkodott. Meg voltak rémülve. Kizárólag
Józsuénak, Faith húgom férjének engedtem meg, hogy meglátogasson.
Apa személyes levelét hozta el nekem: "Ó, drágám, nem
akartalak ennyire megbántani. Istennek van helye a számodra.
Elsiettem a dolgot. Nem kellett volna olyan keménynek lennem.
Sajnálom, hogy túl nagy nyomást gyakoroltam rád." Ez egy
másik módja volt annak, hogy engem manipuláljon. Apának az a
terve, hogy velem vérfertőző kapcsolatot kezdjen, félresikerült.
Ehelyett most először láttam meg az igazi jellemét. Szándékosan
megsebezte a Királyi Család egyik tagját, majd hátradőlt és
nézte, hogy a többiek, hogyan falják föl. Éppeni szeszélye
alapján magasztalt fel vagy éppen fosztott meg valakit a
trónjától. Ha Apa el tudta érni azt, hogy megoszlás legyen
közöttünk, és egymás ellen harcoljunk, akkor az ő kezében maradt
az irányítás mindnyájunk felett. Láttam mindazt a gonoszságot,
perverziót, heves féltékenységet és hatalom utáni sötét vágyat,
amelynek a csapdájában voltunk. És mégis visszatértem. Mindehhez
mentem vissza. A körülmények nem változtak. De hova mehettem
volna? Győztes voltam abban a csatában, amit az öngyilkossággal
vívtam abban a hotel szobában. De az által, hogy visszamentem egy
még nagyobb csatát vesztettem el. Szellemi öngyilkosságot
követtem el.
Óvatosan
és szándékosan egy mentális dobozba helyeztem magam. A valóságot
csak a doboz határain belül voltam hajlandó elfogadni. Ezen túl
nem voltam hajlandó sem elfogadni, sem meglátni semmit. Mi élt a
dobozon belül? Én, egy ember az időn kívül: valóság nélkül,
alapok nélkül és érzések nélkül. Isten és Jézus Krisztus valósága
megszűnt létezni. A szeretet mítosz volt, a szex pedig különféle
perverziókkal fűszerezett rémálom. A helyes és a helytelen egymás
mellé sorakoztak egy morális vákuumban. Azt hiszem átléptem a
pokol külső határait.Körülbelül nyolc hasonló élményen mentem
keresztül, melyeket töréspontoknak nevezek. Válságidőszakok
voltak amikor a tudatom szembeállt velem és azt gondoltam: "Mit
csinálok? Miért folytatom?" Minden egyes ilyen esetben
szembenéztem azzal a valósággal, hogy miben voltam benne –
és úgy döntöttem, hogy maradok. Minden egyes alkalommal, amikor
megtörtént egy ilyen eset, már nem néztem vele annyira szembe.
Ahogy múlt az idő a tudatom egyre érzéketlenebb lett. Ezért olyan
dolgok, amelyekről kicsivel korábban azt gondoltam, hogy rosszak
már nem voltak többé azok. Szándékosan úgy döntöttem, hogy a
csoportban maradok. Még öt és fél évig voltam az Isten
Gyermekei között, míg végül 1978-ban eljöttem. És csak most,
négy évvel később vagyok képes erről nyilvánosan beszélni.
Fájó
sebek
Mit tett velem tíz év az Isten Gyermekei között?
Nem könnyű megfogalmazni a választ erre a kérdésre. Szektában
felnőni rendkívüli élmény, olyan élmény, amellyel a legtöbb ember
nem tud együtt érezni. A hátborzongató és szörnyű oldalai
ellenére, melyekkel szembe kellett néznem, valóságos emberi
élmény volt, hiszen a szekták emberekből állnak. Kilenc gyermek
anyja vagyok, akik közül a legnagyobb 18, a legkisebb pedig 2
éves. A legkisebbik kivételével mindegyikük a csoportban
született. Amíg ott voltam elváltam, majd újra férjhez mentem. A
második férjemet Bill Davis-nek hívják. Az öcsém és a húgom még
mindig az Isten Gyermekei között vannak – Jonathan
(akit Hóseásként ismernek) és Faith. Az Isten Gyermekei
mozgalom – amelyet apám, David Berg indított el –
manapság mindenfajta házasságtörést, paráznaságot, megtévesztést,
szodómiát, homoszexualitást, leszbikusságot, gyermek-szexet,
felnőtt és gyermek közötti szexuális kapcsolatot gyakorol és a
vérfertőzés is tanítja. [Fordítói megjegyzés: ez a
megállapítás a riport idején, 1984-ben még igaz lehetett, de
fontos tudni, hogy ma már kizárás jár a gyermekek molesztálásáért
és a homoszexualitásért. A gyülekezetek felnőtt – házas és
nem házas – tagjai közötti önkéntes hetroszexuális
kapcsolatot (ún. sharing) azonban jelenleg is
megengedik.]Ha csak úgy kitalálnék egy ehhez hasonlóan vad és
bizarr élettörténetet senki sem hinné el nekem. Néha nekem is
nehéz elhinni, hogy mindez megtörtént velem, de minden nap
körülvesznek a fájó sebek és sérülések, melyek biztosítanak
arról, hogy mindez igaz. Az alapító és a próféta elsőszülött
gyermekeként sajátságos és intenzív volt az életem az Isten
Gyermekei között. Tele volt megrázkódtatásokkal,
zavarodottsággal, a lélek és az elme kínjaival, olykor rövid
ideig tartó örömökkel és pillanatnyi boldogsággal. Mindamellett
10 évet eltölteni egy szektában semmi ahhoz képest, hogy mit
jelent abból kijönni. Könnyű volt azt hinni, hogy egy utolsó idők
beli próféta lánya vagyok, ahhoz képest, hogy az apám csak azt
hiszi, hogy ő egy utolsó idők beli próféta és ezreket
vezet félre. A szemléletmód ilyen fokú megváltozása azt
eredményezi, hogy az ember körül az élet erőszakos, gonosz módon
darabokra törik. Amikor ráébredtem, hogy valójában milyen is volt
az apám, hirtelen minden megsemmisült, amiben hittem. Egyszer
csak egyedül voltam, hit nélkül, egy olyan Istenhez imádkozva,
aki hirtelen eltűnt, egy olyan Istenhez imádkozva, aki talán
sosem létezett.
Isten irgalmából ma élek és keresztény vagyok.
Megtanultam azt, hogy Isten nagyobb bármilyen bűnnél, és több
mint képes arra, hogy bármilyen nehézséget legyőzzön. Oswald
Chambers, a híres misszionárius egyszer a következőt írta: "Az
első teendő egy rajtam uralkodó dolog vizsgálatakor megragadni
azt a kellemetlen tényt, hogy felelős vagyok azért, hogy az így
uralkodik rajtam." Erre az igazságra alapozva teszek
bizonyságot arról, hogy hogyan uralkodott rajtam a vallásos
képmutatás zsarnoksága és az emberi gyengeség, több mint harminc
éven át. Az elmúlt négy év során megvizsgáltam azt a hatalmat,
amely uralkodott rajtam, és most már tudom, hogy sem az apámnak,
sem a mozgalomnak nem lehetett volna semmiféle hatalma felettem,
ha nem hódoltam volna be neki.
Hol
csúszott el?
Általános félreértés az, hogy az Isten
Gyermekei mozgalom jól indult és jó gyümölcsöt termett a
fiatalok életében. A mozgalom azonban nem volt jó már az elején
sem, mert hazugságra épült. Ez egyike a legfontosabb dolgoknak,
amit tudom, hogy az emberek nem értenek az Isten Gyermekei
mozgalom kezdetével kapcsolatban. Még sok egykori tag is –
akik közül sokat meglátogattam, mióta eljöttek – össze van
zavarodva ezzel kapcsolatban. Nem értik, hogy hol tért le a
csoport a helyes útról. Amikor elkezdődött, úgy tartottuk
magunkat számon, mint akik a radikális és avantgarde Jézus Népe
(Jesus People) mozgalom tagjai. Fronton harcoló katonák
voltunk, akik maguk mögött hagyták házukat, családjukat,
állásukat és minden vagyonukat az evangéliumért. Mindent magunk
mögött hagytunk, hogy Jézust kövessük.A korai napokban minden
külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy az Isten Gyermekei
egy nagyon szigorú, puritán fiatalokból álló csoport, akik
odaadóan prédikálják az üdvösség evangéliumát, ugyanakkor
elítélik az erkölcsileg romlott amerikai társadalmat, és az
intézményes egyházi rendszert. Csak egy évvel ezelőtt ébredtem rá
arra, hogy mi volt a baj az indulásunkkal: a lázadás volt a
gyökere. Az apám és sokan mások közülünk a lázadás
evangéliumát hirdették, ami egyaránt tartalmazott igazságot és
hazugságot. Jézus azonban nem zelótaként jött el, a rómaiak ellen
harcolva, hogy anyagi természetű királyságot hozzon el. Szellemi
uralmat hozott, továbbá irgalmat, együttérzést és bűnbocsánatot.
Az apám a megbocsátást a gyűlöletre cserélte fel: harcolj a
kormány ellen, harcolj a szüleid ellen, harcolj minden ellen.
Sokan ezek közül a fiatalok közül az elején nem akarták hallani,
hogy szeretniük kell a szüleiket, és hogy miután megtalálták
Krisztust, vissza kell menniük és beszélniük kell róla nekik.
Haragudtak a szüleikre. Azt akarták hallani, hogy mindannyian
tévednek, túl anyagiasak, képmutatóak stb. Nem hagytunk teret az
irgalomnak és a megbocsátásnak, a srácok pedig örömmel álltak
közénk. Valóban nagyon anyagias és istentelen társadalomban
élünk, ez tényleg így igaz, és mi ki is használtuk ezt. De Apa
lázadó evangéliuma nem tette lehetővé azt, hogy irgalmasak,
megbocsátóak és elfogadóak legyünk bárki felé a mozgalmon kívül.
Így tehát, amikor nem irgalommal és együttérzéssel bánunk a külső
társadalommal, végül az történik, hogy nem engedjük be ezeket a
tulajdonságokat a mozgalmon belülre sem. Ez bűnös hozzáállás.
Ezenkívül az emberek felettébb önző okok miatt követték "Mózest".
Isten utolsó idők beli prófétájának követése nagy szellemi
profitot hozott és nagy mértékben erősítette az énképet. Sok
ember tapasztalta meg az elkötelezettséget, önfeláldozást,
üdvösséget, amíg a csoport tagjai voltak. Mózes azonban azt
állította, hogy ez azért volt mert ő sokkal tisztábban hallott
Istentől mint bárki más a környezetében. Isten prófétáját követve
és benne bízva Isten rohamcsapatai maradhattunk. Mózes volt a
vezetőnk, akit Isten közvetlenül vezetett. Így Mózes tanítványa –
önként bár, de biztosan – keveredett bele egy
hit-szindrómába: "Hidd el ezt a tanítást, és így majd
magasabb szintre emelkedsz fel a szellemi hierarchiában."
Minél vadabb dolgot állított, annál teljesebb odaadásra volt
szükség. Valójában becsaptuk önmagunkat a kétszeres igazolás
folyamata által. Vagyis azáltal, hogy Mózest Isten prófétájának,
állításait pedig igaznak ismertük el, hogy önként hittünk és
engedelmeskedtünk neki, csak megerősítettük a helyzetünket, hogy
mi Isten kiválasztott csoportjának elit tagjai vagyunk. Számomra
ez agymosás volt, méghozzá mesterfokon. Agymosás, ami az akarat
szándékos felfüggesztése révén történhet meg. Ugyanakkor sokszor
megtévesztést is alkalmaztunk, így az emberek szinte
"beszippantódtak". Emlékszem, amikor Seattle-ben,
Washington államban voltunk és a Jézus Hadsereg (Jesus Army)
csatlakozott hozzánk. Nagyon megrázó időszakon mentem keresztül.
Első férjemet, Jethrót, és engem bíztak meg a Russ Griggs-szel és
Linda Meissner-rel folytatott megbeszélések vezetésével 1971
szeptemberében. Egy csomó durva dolog történt meg ott akkor: A
rendőrség megpróbált letartóztatni, majdnem lecsuktak, és
hihetetlen üldöztetésen kellett keresztülmennünk, mivel a Jézus
Hadsereg tagjainak szülei nem akarták, hogy egyesüljenek velünk.
Gyötrelmes időszak volt ez számomra, mert szemben találtam magam
ezzel a nagyon kedves lánnyal, Linda Meisner-rel, és ezzel a
nagyon őszinte sráccal, Russ Griggs-szel. Megpróbáltam rávenni
őket arra, hogy egyesüljenek velünk, miközben nekik fogalmuk sem
volt arról, hogy mi zajlott a színfalak mögött. Mire Seattle-be
értünk, Apa szerzett néhány másik feleséget, és helyeselte az
Isten Gyermekei vezetőinek "szexuális szabadságát"
– szegény Jézus Hadseregének pedig fogalma sem volt arról,
hogy mi folyik itt. Tudom, ha elmondtuk volna nekik a teljes
valóságot, soha nem egyesültek volna velünk.
Több
mint sok
Végül 1978 áprilisában otthagytuk a mozgalmat,
röviddel azután, hogy férjemet, Bill-t, kizárták a csoportból.
Események sorozata kezdődött el februárban, amikor apám
"kijelentést kapott" arról, hogy Bill "ördög".
Ennek megfelelően a következő Mózes-levelének (MO letters) ezt a
címet adta: "Alexander, a gonosz varázsló", 666. Ekkor
Bill és én Peruban éltünk. Jethro-val együtt az én felelősségem
volt a latin-amerikai munka vezetése. Bill felelőssége volt a
könyvkiadás és abban találtatott bűnösnek, hogy átírta azokat a
leveleket, amelyeket Mózes utcai terjesztésre szánt. Továbbá, nem
igazán lelkesen támogattuk a "flörtölős halászást" (az
Isten Gyermekei a szexet használta fel arra, hogy pénzt
vagy új híveket szerezzen). Amikor ennek a híre visszajutott
Apához, őrjöngött. Az Alexanderről szóló levélben pedig azt írta,
hogy Bill-nek öngyilkosságot kellene elkövetnie, amennyiben nem
bánja meg a bűnét. A pozíciónk miatt Apa Rachael királynőt
(Barbara Canavero-t) utasította, hogy repüljön Európából
Venezuelába (ahol éppen tartózkodtunk), és személyesen olvassa
fel nekem a levelet. Apa azért küldte őt, hogy megbizonyosodjon
afelől, hogy bűnbánó viselkedést tanúsítok, és hogy Bill-t
azonnal eltávolítsák mellőlem. Ezután felolvasta Bill-nek is,
akit kizártak és elküldtek Martinique szigetére, egy
karib-tengeri szigetre. Néhány hétre rá Apa úgy döntött, hogy a
dél-amerikai vezetőségből néhányan menjenek Ausztráliába. San
Fracisco-ba kellett mennünk, hogy megkapjuk a vízumot, mert nem
lehetett olyan vízumot kapni, amellyel Venezuelából közvetlenül
Ausztráliába lehetett utazni. Amikor megérkeztünk az Államokba,
csoportunk 6 felnőttből és 13 gyermekből állt, akik közül nyolc
az enyém volt. Még mindig sokkolva voltam attól, hogy
elvesztettem a férjemet, és hogy arra kényszerítenek, hogy
Ausztráliába menjek. Tulajdonképpen egyikünk sem akart odamenni.
Nagyon hideg volt San Franciscóban, és a gyerekek mind betegek
lettek az éghajlatváltozás miatt. Mindennek tetejébe Apa nem
adott elég pénzt arra, hogy kifizessük az ausztráliai utunkat.
Nekünk magunknak kellett volna megkeresni az útiköltség hiányzó
részét. Apa minden nap felhívott minket, és megkérdezte, hogy
miért vagyunk olyan lassúak, miért nem vagyunk már a hajón stb. A
nyomás, amit ránk gyakorolt egyszerűen túl nagy volt, így
mindnyájan kezdtünk kiborulni. Soha nem hoztunk tudatos döntést,
hogy ki fogunk lépni az Isten Gyermekeiből, vagy
legalábbis nem doktrinális vagy bibliai okok miatt. Fogtuk az
útiköltségre szánt pénzt és vettünk egy kocsit. Egy régi
lakókocsit és három vagy négy sátrat. Azt terveztük, hogy Apa
hatáskörén kívül maradunk egy darabig, remélve hogy meggondolja
magát Bill-el és Ausztráliával kapcsolatban. Mindannyian tudtuk,
hogy kapott már korábban is súlyos "kijelentéseket", de
később meggondolta magát velük kapcsolatban. Legfőképp pedig
időre volt szükségünk, hogy gondolkodjunk, és kitaláljuk, hogy
mit is akarunk tenni az életünk hátralevő részével.Négy hónappal
később táviratot küldtünk Bill-nek és megkértük, hogy találkozzon
velünk San Diego-ban. Nem léptünk kapcsolatba apámmal, sem mások
szüleivel, mert féltünk, hogy Apa kideríti rajtuk keresztül, hogy
hol vagyunk. Néhány hónapon belül rájöttünk, hogy nem akarunk
többé Apának dolgozni. Az állandó nyomás, a féltékenység és az
ocsmányságok több volt, mint amit el tudtunk viselni. Tehát
alapvetően ez volt az ok, ami miatt eljöttünk. Apa végül
kétségbeesett, és kiküldött egy általános Mózes levelet, amelyben
azt írta, hogy ha bárki megtalál minket mondja meg nekünk, hogy
visszamehetünk Dél-Amerikába, és ő kifizeti az utunkat. Tényleg
lehiggadt, de ekkor már nem akartunk visszatérni. Amikor
eljöttem, megpróbáltam olvasni a Bibliámat, de fokozatosan egyre
kevesebbet olvastam. Nem is szólt hozzám... Csak szavak voltak.
Az élő Krisztus egyáltalán nem volt valóság az életünkben. Még
mindig hittem, hogy van Isten, de vele kapcsolatban minden az
értelmét vesztette. Végül még az imádkozást is abbahagytam.
Nagyon gyorsan világi emberekké váltunk – buliztunk,
diszkóba jártunk, ittunk és nem szégyelltük magunkat. Három évig
éltünk ebben az állapotban.
Szemtől
szemben a bűnnel
Ami végül visszahozott minket az Úrhoz,
az egy Joyanne-nel, a legidősebb lányommal kapcsolatos probléma
volt. Nagyon depressziós volt, keserű és boldogtalan; nem akart
iskolába menni, és beteg lett. Joyanne nem értette, hogy miért
hagytuk ott az Isten Gyermekeit, ő ott boldog volt. Így
közöttünk mindenfajta kommunikáció zsákutcába jutott. Nem jártunk
gyülekezetbe, és nem tudtunk máshová fordulni, ezért kapcsolatba
léptünk tízéves lányom legjobb barátjának a szüleivel. A férj
orvos volt és keresztény, ezért megkérdeztük, hogy tudna-e
ajánlani valamilyen tanácsadást. Ehelyett befizetett minket egy
hatnapos szemináriumra, ami a fiatalkori problémákról szólt.
Minden este olyan volt számunkra mintha földrengést éltünk volna
át. Az első estén a keserűséggel foglalkoztak, és látni kezdtem,
hogy milyen keserű voltam Istennel szemben. "Miért kellet az
én apámnak pont Mózes Dávidnak lennie? Miért vagyok az, aki
vagyok? Ez nem igazság!" Végül elfogadtam, hogy Isten
megengedte, hogy az legyek, aki vagyok. Minden este konkrét
területekkel foglalkoztak, melyek hatalmasak voltak az
életünkben. Most először kezdtem felismerni a bűn valódiságát.
Olyan jól megtanultam a mozgalomban, hogy hogyan találjak
mindenre kifogást! Apám mindig ezt az igeverset idézte: "Minden
szabad, de nem minden használ" (1Kor 10:23). Ez volt az
egyik alapigéje. Szembekerültem a bűn valóságával, azzal, hogy mi
is a bűn valójában, és ez leszállított a magas lóról. Ugyanakkor
azon a szemináriumon szemben találtam magam Krisztus valódi
szeretetével. Annak ellenére, hogy hátat fordítottam Istennek, és
szándékosan elutasítottam a tanácsát, Isten irgalma elég nagy
volt ahhoz, hogy elfedje minden bűnömet. És ő meg is bocsátott
nekem. Az ötödik napon azzal foglalkoztunk, hogy a bűn hogyan lép
be a társadalomba. Bill és én néztük azt a táblázatot és azt
mondtuk: "Jaj Istenem, ez az Isten Gyermekei.
Pontosan így csináltuk." Nagyon világossá vált, hogy min
mentünk keresztül az elmúlt 10 év során, és minden egyes
állomásnál mélyebbre és mélyebbre süllyedtünk a bűnbe. Ez nem
egyik napról a másikra történik, hanem fokozatosan. Pontosan meg
tudtunk határozni minden alkalmat, amikor alább adtuk az
igazságot. "Ez Bécsben történt, az Londonban, ez pedig..."
Annyira keményen munkálkodtunk az Úrért, hogy szó szerint
belebetegedtem, mert éjjel nappal fennmaradtam. Ennek ellenére
elvesztettem Isten valóságát az életemben. Bár azt gondoltuk,
hogy a szeminárium a lányomnak volt hasznos, ránk is nagy
hatással volt. Utána abbahagytuk az ivást, a bulizást és a
szórakozást. Nagyon mély seb volt az életünkben, mert olyan nagy
erkölcstelenségben éltünk, de az Úr elénk jött a megbocsátásával
oda, ahol voltunk. Azzal kezdtük, hogy megtanultuk kívülről a
Római levél hatodik fejezetét, hogy megalapozzuk az erkölcsi
győzelmet az életünkben.
Ez egy évvel ezelőtt történt, és
azóta sok olyan embernek segítettünk, akik az Isten Gyermekei
között jártak, hogy végre békességre és stabilitásra
találjanak. Mi nem úgy csináltuk, hogy szembeszálltunk a
tanításukkal. Minden egyes tanbeli kérdésre, ami csak eszükbe
jut, megvan a válaszuk, és igazolni is tudják őket. A mi
megközelítésünk az volt, hogy megmutattuk nekik Jézus Krisztus
szeretetének valódiságát saját viselkedésünkön keresztül, és az
által, hogy emberekként kezeltük őket. Természetesen a tanítás
rossz, bűnös, sőt démoni... Mégis sokkal hatásosabb úgy elérni a
szívüket, hogy szeretetről, irgalomról, együttérzésről és
megbocsátásról beszélünk nekik, vagyis mindazokról a dolgokról,
amelyek egy ilyen szektákban nem lelhetők fel. Annak ellenére,
hogy talán beszélnek nekünk a mozgalmon belüli szeretetről, a
keresztény szeretet valódisága nincs meg, megbocsátás vagy
egyáltalán nincs, vagy csak elvétve található. A szülőknek és
azoknak, akiknek a szerettei egy szektában vannak, érzékenyeknek
kell lenniük azokra a "töréspontokra", amelyekről
írtam: a kétségek és a válság időszakaira. Látogassuk meg őket
személyesen, és beszéljünk velük az ilyen időszakokban. Ne
bíráljuk élesen a szektát – hiszen ez csak még jobban
meggyőzi őket annak igazáról, minket pedig "ellenséggé"
tesz. Biztassuk őket arra, hogy jöjjenek haza egy kicsit pihenni,
szabaduljanak ki a mindennapos taposómalomból, és olvassanak egy
kicsit. Általában a szektatagok nem olvashatnak semmi mást, mint
a saját csoportuk anyagait. Vegyük rá őket, hogy olvassanak el
valami mást is. Ha a család keresztény és ismerik az Urat, ennek
igen erőteljes hatása van. Hiszen ők érzik a különbséget a valódi
keresztény szeretet és aközött, ami a mozgalmon belül folyik.
Amikor ezzel a benyomással hagyjuk ott őket, és ők elmennek és
gondolkodnak róla. Összehasonlítva azzal, amit nekik kellett
átélniük, a hatás nem marad el.
Ma csak
az örömömet fejezhetem ki Isten irgalma miatt, amelyet
kinyilatkoztatott az életemben. Isten irgalma valóban örökké
tart. Az életem bizonyságtétel minden szektatag szülei számára,
hogy Isten nagyobb, mint akármelyik bűn vagy szekta. Soha ne
adjuk fel a reményt!
|