Kereszt vagy kínoszlop?

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.1. 2014.12.01.) PDF

2000-ben jelent meg magyarul az Őrtorony Társulat (a továbbiakban ŐT) saját Újszövetsége, a „Keresztény Görög Iratok új világ fordítása” (KGI), 2003-ban pedig „A Szentírás új világ fordítása”, azaz a teljes Biblia (ÚVF).

A magyar ÚVF egyik sajátsága, hogy a görög sztaurosz szót a hagyo­mányos „kereszt” helyett következetesen a „kínoszlop” vagy „oszlop” szóval pótolja (bár az angol torture stake jelentése „kínzó cölöp”), az indoklást pedig a 7. számú Függelékben olvashatjuk (KGI 417-419. oldal, ÚVF 1824-26. oldal). Pál apostol szavai így például a Gal 6:14-ben így hangzanak: „Sohase történjen meg, hogy dicsekszem, hacsak nem Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak a kín­oszlopával, aki által a világ oszlopra feszíttetett nekem.”

Keresztények számára kérdés, hogy (1) miért olyan fontos ez az ŐT-nak, (2) érvei valóban szükségessé teszik-e a keresztény biblia­fordítási és képzőművé­szeti hagyomány felülvizsgálatát, (3) melyik fordítás mellett szól­nak a bibliai és törté­nelmi bizonyítékok?

1. A fordítás jelentősége

Az ŐT nem Krisztus halálát tagadja, hanem kivégzésének eszközéről véli úgy, hogy az a hagyományos elképzeléstől eltérő alakú volt: nem kereszt, hanem oszlop. A 6. Függelék konklúziója szerint az ügynek komoly jelentősége van:

  • Egyáltalán nincs tehát bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztust két, derékszögben egymásra helyezett gerendára feszítették volna. Nem akarunk semmit hozzátenni Isten írott Szavához, ezért a keresztről alkotott pogány elképzelést nem visszük bele az ihletett Szentírásba. Ehelyett inkább az eredeti jelen­tésüknek megfelelően adjuk vissza a sztaurosz és xülon szavakat.

Az ŐT érvei a nyelvészet és a vallástörténet területét érintik. Azt állítja, hogy a kereszt pogány szimbólum, és a görög szavak eredeti jelentése nem „kereszt” volt, illetve nem akar pogány elképzelést belevinni az ihletett Szentírásba, ezért kerüli a „kereszt” fordítást. Ebből azonban nyilvánvaló, hogy a „kereszt” szót használni annyi, mint hozzátenni Isten szavához, sőt, pogány elképzelést vinni bele az ihletett szövegbe. Ez a vád pedig csak része az ŐT átfogó programjának, amely a keresztény egyházak tanításában pogány hatásokat igyek­szik kimutatni, hogy saját létjogosultságát igazolja.

2. A szervezet célja és módszere

A Társulatnak az a célja, hogy szervezetének tagjait nem csupán tanításával, hanem kulturáli­san is elkülönítése minden más feleke­zettől. A „kínoszlop” for­dítás jelentősége sem teológiai, hanem kulturális: általa a Tanúkat a szim­bó­lu­mok szint­jén, tehát érzelmileg erőteljesen elidegenítheti az – állítása szerint –  pogány hatásokat átvevő keresztény egyházaktól.

Fordítását igazolandó bizonyítékokat keres, nyelvészeti és vallástörténeti adato­kat, érveket, de mivel a modern szakmai irodalomban nem tud kire hivatkozni, aki egyetértene vele,

  • először a görög szavakról (sztaurosz, xülon) közöl szótári adatokat, de a forrás megadása nélkül, a szótári „alap­jelentésre” koncentrálva, a szótár adatait megszűrve, az ókori szóhasználatot figyelmen kívül hagyva,
  • utána 19. századi forrásokat idéz (Vine, Lewis-Short, Fulda, Schmidt), mintha azóta nem történt volna jelentős fejlődés az ókortudományban, és az akkori szerzők nézetei még ma is ismertek vagy elfogadottak lennének,
  • saját elképzelését egy 16. századi szerző könyvéből vett képpel illusztrálja (Lipsius: crux simplex), hallgatva arról, hogy a szerző Jézus keresztre feszíté­séről mit írt, és azt hogyan ábrázolta ugyanabban a könyvben.

3. Előzetes összefoglaló

Az ŐT nyelvészeti és vallástörténeti állításait – keresztények, keresők és már Tanúk érdeké­ben egyaránt – komolyan kell venni. Értékelésükhöz azonban min­den­nek utána kell járni, ami sok adat feldolgozását jelenti, ezért már itt az elején leírom, mire jutottam a kutatás során, a továbbiakban pedig csupán a bizonyítékokat, és a felhasznált szakirodalmat ajánlanám az olvasó figyelmébe.

  • Az ŐT által idézett 19. századi szerzők kijelentései (pl. a görög Tau mint Tam­múz babiloni isten jelképe) mind áltudományosak, nincs régészeti alapjuk. A keresztény „kereszt” sosem volt pogány jelkép, a pogány jelké­pek alakja és jelentése pedig más volt.
  • Az egyház csak akkor vett és értelmezett át helyi szimbólumokat, ha azok a Meg­feszítettel kapcsolatos valamilyen bibliai tanításra utaltak (pl. örök élet ld. egyiptomi ankh). Addigra azonban a helyi pogány vallások már vagy kihaltak, vagy kisebbségbe kerültek, és eleve nem tudtak hatást gya­ko­rolni az egyházra (ti. a 4-5. század után).
  • A fára akasztás ókori közel-keleti gyakorlata és a későbbi római módszer nem azonosít­ható: az asszírok és perzsák a kivégzett, halott ellensé­get és bűnözőt akasztották fel élő fára vagy póznára, hogy a teste ott rohadjon el.
  • A zsidók esetenként ugyanígy csak kivégzetteket lógattak fel, de ők a holt­testet törvényük értelmében még aznap eltemették. A fára akasztás egyet­len funkciója az elrettentés volt.
  • A rómaiak azonban mindig előre megkínzott, és még élő embereket feszí­tettek fel, napo­kig szenvedni hagyták őket, esetleg lábuk eltörésével vagy lándzsaszúrással végez­tek velük, és testüket ott hagyták lógni. A római crux-nak tehát hármas funkciója volt: kínzás, kivégzés és elrettentés.
  • A latin crux szó ugyan bármiféle alakú kínzó- és bitófát jelentett, de a cruci­fixio mint a rabszolgák büntetésének, majd kivégzésének sajátosan római módszere az ókori forrásokból doku­men­tálhatóan függőleges (stipes) és vízszintes gerenda (furca vagy patibu­lum) együttes használa­tával alakult ki.
  • A latin crux (kínzó- és bitófa), a görög sztaurosz (karó, cölöp, oszlop) és xülon (élő fa, faanyag, bármilyen összetett fatárgy) szavak „alapjelentése” valóban nem „kereszt” volt, de ennek nincs, illetve nem ennek van döntő jelentősége. E szavakat már az 1. század előtt is több jelentéssel használ­ták, alapjelentésükön (sztauroó = cölöppel keríteni, anasztauroó = karóba húzni) kívül a sajátos római kivégzési módszerre is, ami gerendákra szöge­zés volt. Nem igaz, hogy e szavaknak csak egy jelen­té­sük volt, és hogy a szó hallatán csak egy alakra (függő­leges oszlop) lehetett asszociál­ni. (Ma már a „tollal írni” kifejezésről sem gondolunk madártollra.)
  • Régészetileg dokumentálható, hogy Krisztus kivégzésének összes keresz­tény ábrázo­lása és pogány gúnyrajza, amely az első öt évszázadból – Con­stanti­nus előttről vagy utánról – fennmaradt, Krisztust kitárt karokkal ábrázolja, a hagyományos T-alakú vagy latin kereszten.
  • Az Lipsius könyvéből vett illusztráció, a crux simplex egy középkori (!) bűnöző kivégzését mutatja. Lipsius Krisztus keresztjét is ábrázolta, de a Társulat elképzelé­sétől eltérően, a hagyományos módon, ókori és kortárs szerzőket idézve a kereszt jelentőségéről.
  • Végül, a fennmaradt leírások, ábrázolások mellett szól az evangéliumok két részlete is. (1) A büntetést indokoló háromnyelvű táblát (titulus), ami biztos nem egy kis cetli volt, Jézus feje fölé szögezték (Mt 27:37), és nem a keze fölé, ahogy az ŐT elképzeli. (2) Jézus szerint a kezeit szegekkel (töb­bes szám) verték át (Jn 20:25), és nem csak eggyel, ahogy az ŐT elkép­zeli.
  • Fizikai képtelenség is lett volna, hogy Jézus kezei elbírták volna az egész testsúlyát, vagy hogy felfelé kinyújtott karokkal és ugyancsak leszögezett lábakkal képes lett volna föl-le mozogni, hogy levegőt tudjon venni (ezt szokták ugyanis megakadályozni a térd vagy a sípcsontok eltörésével).

4. Szótári, nyelvészeti kijelentések elemzése

Az ŐT már a cikk elején kijelenti:

  • Nincs bizonyíték arra, hogy a görög sztaurosz szó itt (Mt 27:40) keresztet jelentett, melyet a pogányok már évszázadokkal Krisztus születése előtt vallási jelképéként használtak.

Először a sztaurosz szótári jelentését közli:

  • A klasszikus görög nyelvben a sztaurosz szó csupán egyenes oszlopot, karót, vagyis cölöpöt jelentett, mint amilyet például az alapozásnál használnak. A sztauroó ige azt jelentette, karókkal körbevesz, karósáncot vagy cölöpkerítést készít.

A szó 1. századi apostoli használatáról biztosan tudni véli a következőt:

  • A Keresztény Görög Iratok ihletés alatt álló írói a görög köznyelven (koiné) írtak, s ugyanabban az értelemben használták a sztaurosz szót, mint a klasszikus görögben, vagyis úgy, hogy egyszerű oszlopot, illetve karót jelentett, melyen nincs semmiféle keresztgerenda, semmiféle szögben. Nincs bizonyíték ennek az ellenkezőjére.

Ezután a xülon szó jelentését közli, illetve apostoli használatáról von le következ­tetést:

  • Péter és Pál apostol a xülon szót használta, amikor arra a kínzóeszközre utalt, melyre Jézust szegez­ték, ez pedig azt mutatja, hogy az egy keresztgerenda nélküli egyenes oszlop volt, mivel ezt jelenti a xülon ebben a sajátos értelemben.

Az ŐT erre egyrészt újszövetségi példákat hoz (ApCsel 5:30, 10:39, 13:29, Gal 3:13, 1Pt 2:24), másrészt az Ószövetség ógörög fordítására, a Septuagintára hivatkozik (Ezsdrás 6:11), ahol

  • ...a xülon szót találjuk, s ott olyan gerendakánt említik, melyre a törvényszegőket akasztották; ugyanerről van szó a Cs 5:30-ban és a 10:39-ben is. 

Kritika

Először is, az ŐT a forrás megjelölése nélkül közöl szótári adatokat, és nem közöl minden adatot, hanem válogat. Ez magyar olvasók számára is ellenőrizhető Györkösy-Kapitánffy-Tegyey ógörög-magyar szótár megfe­lelő oldalain:

  • 974. oldal, a sztaurosz jelentésköre: (1) cölöp, karó, gerenda, (2) kínzó­esz­köz (a) (kereszt­rúddal erősített cölöp) kereszt, átvitt értelemben szenve­dés (ÚSz.) (b) karó. A sztauroó ige jelentése: (1) cölöpökkel bekerít, cölöp­kerítést épít (2) keresztre feszít, átvitt értelemben testet megfékez (NT). A szótár szerint tehát a sztaurosz szót nem csupán alapjelen­tésé­ben használták, és éppen az Újszövetség (NT) írói jelentik a kivé­telt. Ők pedig nem azt hitték, hogy Jézust cölöpökkel kerítették be, vagy cölöp­kerítést építettek köré…
  • 710. oldal, a xülon jelentésköre: (1) fa (a) száraz/levágott fa, fatönk, hasáb­fa, szálfa, (b) élőfa, fatörzs, (2) fából készült tárgy, pl. bot, bunkó, buzogány, tyúkól, kaloda, akasztó­fa, keresztfa (NT), pad, bankár asztala, bírói pad. A xülon tehát a klasszikus irodalomban utalt az élőlényre, az anya­gára és a belőle készített változatos alakú és több faelemből össze­tett tárgyakra. Nem igaz, hogy Jézus esetében mindenképpen egye­nes osz­lopra kellene gondol­nunk, sőt, a szótár ilyen jelentésről nem is tud!

Ami a xülon újszövetségi használatát illeti, az ApCsel 5:30, 10:39, 13:29 az 5Móz 21:23-ra utal vissza, amit a Gal 3:13 idéz is: „Átkozott (mind), aki a fán függ”. Ez a mondat a mózesi törvényben egy fára (al-éc) felakasztott (táláh) bűnös testéről ren­del­kezett: még aznap el kellett temetni. Mi ennek a jelentősége?

  • Pál és Péter számára az volt fontos, hogy a Megváltó – mások bűneit magá­ra véve – átokká lett értünk (Gal 3:13), amikor bűneinket testében vitte fel a fára (1Pt 2:24), ezért használták a héber éc („fa”) egyszerű görög fordítását, a xülon-t.
  • Számunkra pedig éppen arra a különbségre mutat rá, amely az asszír és perzsa eredetű oszlopra akasztás, ennek zsidó változata és Jézus korának római gyakorlata között fennállt.

Az ószövetségi gyakorlat az asszír-perzsa szokásból indult ki: a már kivégzett testé­t egy helyben található élő fára akasztották, de a mózesi törvény szerint a holttestet még aznap eltemették. Később a rómaiak azonban

  • még élő embereket szögeztek fára,
  • akár napokon át szenvedni hagyták őket,
  • majd eltörték a lábszárcsontjukat, vagy lándzsa­szúrással végeztek velük,
  • a holttestü­ket pedig sokáig otthagyták közszemlére, elrettentésül.

Végül, ami az Ezsdrás 6:11-et illeti, nem árt figyelembe venni a szövegkörnyeze­tet. Ebből ugyanis kiderül, hogy a perzsa Dárius rendeletéről van szó, amelyben a saját tisztviselőit fenyegeti meg, hogy ha nem adnak meg minden segítséget a hazatérő zsidóknak felépíteni Isten Házát, akkor a saját házuk egy gerendájára lesznek „akasztva és szegezve”, házuk pedig lerom­boltatik. Itt nem „ugyanarról van szó”, mint a római korban és az ApCsel-ben.

A görög sztaurosz (oszlop, gerenda, karó) és a xülon (fa, fatárgy) vagy a latin crux (bármilyen kínzó- vagy bitófa) önmagában valóban nem jelent „keresztet”, de mint minden szó jelentését, ezekét is a használatuk határozza meg. Az egyik mindenféle hosszúkás fadarabot, a másik élőfát vagy bármilyen alakú fatár­gyat jelent, ezért a helyes fordítás eldöntésében a szövegkörnyezet, a kultu­rális és törté­nelmi háttér dönt (ld. 6-9. pontok).

5. Az idézett 19. századi szaktekintélyek

Visszatérve az ŐT érveire, a továbbiakban is csupán a következő „szaktekin­té­lyek­re” tud hivatkozni: egy 16. századi képeskönyv (mást ábrázoló) illusztrá­ci­ó­jára, egy 19. századi latin-szótár (válogatott) adataira (Lewis-Short), egy 20. század eleji bibliai szótár (Vine) szócikkére, ami átvétel egy 19. századi álrégé­sze­ti műből, és két másik 19. századi szerző művére. 

William E. Vine (1873-1949)

Vine Expository Dictionary-je különösen laikus körökben volt sokáig nép­szerű. 1940 óta azonban többször is korrigálni kellett, hiszen a bibliatudományok óriási fejlődésen mentek át. Vine egykor jelentős művének szerepét azóta William D. Mounce modern Complete Expository Dictionary-je vette át. Magáról Vine-ról tudni kell, hogy darbista volt, egy sajátos, zárt közösség tagja (Plymouth Breth­ren), amely igen negatívan állt a katolikus (és minden nagy keresztény) egy­ház­hoz. Az ŐT-hoz hasonlóan ez is igyekezett minden valós vagy annak vélt történel­mi, régészeti érvet felvonultatni saját identitása érdekében.

Vine szócikke (Cross) ezért sajnos nem csupán korrekt nyelvészeti adatokat tar­talmaz, hanem tipikus 19. sz-i katolikus-ellenes álrégészeti hivatkozásokat is (a Tau mint Tammúz isten jele stb.) és súlyos egyháztörténelmi vádakat (az egyház a 3. sz. közepére hitehagyott lett). Vine nem volt régész, de teológiai elfogultsága miatt szinte szó szerint idézett a skót szabadegyházi lelkész, Alexander Hislop: Two Babylons (1853-1858, 1919) című könyvéből (V. fejezet, VI. szakasz: „A kereszt jele”), aki szerint a katolikus szertartásokban és dogmák­ban a pogány babiloni miszté­rium­vallás él tovább. A kötet olyan sok tárgyi tévedést, kitalációt tartalmaz, hogy történeti, régészeti szempont­ból nem szabad komolyan venni. 

Lewis és Short latin szótára

Az ŐT a latin crux szótári „alapjelentését” egy másik 19. sz-i szótárból veszi, és nem mai standard szótárakból (pl. Oxford Latin Dictionary), és ismét csak a szótári adatok egy részét közli:

  • A Lewis és Short-féle latin szótár a crux alapjelentéseként a következőket adja meg: „gerenda, állvány, vagy más, fából készült kivégzőeszköz, melyre a bűnözőket feszítették vagy felfüggesztették”.

Amit az ŐT nem árul el: a szótár eleve megkülönbözet szó szerinti (lit.) és átvitt értel­met (transf.), a szó szerinti értelmen belül is az általános (In gen.) és a speciális (In partic.) szóhasználatot. Ez utóbbi (szó szerinti és speciális) jelentést tömören így hozza: a cross („egy kereszt”) – és nem keresztény ókori szerzők műveire hivatkozik (Kr.e. 3-2. sz. Plautus, 1. sz. Cicero, Horatius, Kr.u. 1. sz. Tacitus, Quintilianus). A latin szótár tehát különbséget tesz az általános (tree, frame, other wooden instruments) és a különleges használat (cross) között. A lényeg: a crux-nak nem csak egy jelentése volt, nem kizárólag függőleges oszlopra utalt.

Az ŐT azonban, mintha a szótári adatra építene, így folytatja: „A bűnözők meg­feszítésére használt egyszerű oszlopot latinul crux simplex-nek hívták.” Hogy kik, az nem derül ki. A Lewis-Short szótár ilyesmiről nem ír. A crucifixio különféle formáit sorra bemutató késő középkori (!) képeskönyvek azonban annál inkább. Az ŐT ezért egy ilyen műre hivatkoz­va így folytatja: „Egy ilyen kínzóeszközt áb­rázolt Justus Lipsius (1547-1606) a De cruce libri tres című könyvében, ahogy az előző oldalon középen látható (Antwerpen, 1629. 19.o.)”

Justus Lipsius (1547-1606) 

Az ŐT nem állítja konkrétan, hogy Lipsius ezzel a képpel Jézus megfeszítését ábrázolta volna, hiszen nem is azt ábrázolta. Mégis ezt sugallja, mert a képet a saját gondo­lat­­menetébe illeszti be, és Lipsius képét a „kínosz­lop” illusztrálására használja. A kép az oldal nagy részét kitölti, így az olvasó fejében a téma és a kép garantáltan összekapcso­lódik. A flamand humanista filológus könyve „A keresztről” (De Cruce) a leg­különfélébb kivégző eszkö­zöket mutat­ja be, illetve a róluk szóló ókori és középkori szö­ve­gekből idézi. Könyve igazi ritkaság, de több, eltérő méretű és oldalszá­mozású kiadásban fenn­maradt. Az ÚVF Függeléké­ben bemu­tatott kép a 3. „kötetben” (libri tres) vagy inkább fejezet­ben található, és egy középkori bűnöző sorsát ábrázolja.

Krisztus keresztjét a második kötet­ben (liber secun­dus) ábrázolja (47. oldal, ld. jobbra), hagyo­má­nyos latin keresz­tként, egyházi író­kat idézve a 2. századi Irenaeus­tól kezdve a 12. századi III. Innocent pápáig:

„Magának a keresztnek a szerkezete ötvégű: a két víz­szintes, a két függőleges, és egy középen, amelyen a szögekkel rögzített személy nyugodott.” (Iraeneus
„Az Úr keresztjének négy fada­rabja volt, a függőleges oszlop, a keresztgerenda, egy lent elhe­lye­zett fadarab [ti. amin ülni lehetett], és a fent elhelyezett feliratos tábla.” (III. Innocent)

Fulda és Schmidt

Az ŐT még két 19. századi szerzőre hivatkozik: Hermann Fulda: Das Kreuz und die Kreuzigung (1878. Breslau) és Paul Wilhelm Schmidt: Die Geschichte Jesu (1904. Lipcse). 

Az interneten szinte semmit sem találni róluk, így elég kérdéses a témával kap­csolatos szakmai jelentőségük. Annak viszont van jelentősége, hogy az ŐT csak rájuk tud hivat­kozni. 

6. Kortárs nem keresztény szerzők leírásai

Ami a keresztre feszített testtartásának konkrét leírását illeti, kevés nem keresz­tény forrás áll a rendel­kezésünkre.

A Krisztus előtti századból forrás Halikar­nasszoszi Dionüsziosz, görög törté­nész és retorika tanár (Kr.e. 60-7), aki Rómá­ban élt, és latinul is megtanult. A rómaiak története című görög nyelvű művében (VII. 69:1-2) egy rabszolga kivégzését is leírja, akit a keresztre feszítés előtt a következő módon korbácsol­ták végig a váro­son:

  • A férfiak, akiknek megparancsolták, hogy vezessék a rabszolgált a büntetőhelyre, két karját széttárva egy darab fára (xülon) kötözték, ami a mellkasán és a vállain át egészen a csuklóiig ért, követték őt, és meztelen testét ostorral szaggatták.

Az első században Josephus Flavius zsidó történész A zsidó háború című könyvé­ben (V.11) így ír azoknak a zsidóknak a sorsáról, akik a Titus serege által ostro­molt Jeruzsálemből kiszöktek:

  • Tehát mindenek előtt végig kellett szenvedniük a megkorbácsoltatást és minden elképzelhető kínzást, aztán pedig a falakkal szemben keresztre feszítették őket. (...) A katonák dühükben és gyűlöletükben a foglyokat változatos helyzetben szögezték keresztre, és mivel rengeteg volt, hamarosan nem volt már hely a kereszteknek és a kereszteken a megfeszítendőknek.

A 2. századi források is mind kitárt karokról írnak. A hivatásos jós, Epheszoszi Artemidó­rosz így ír: „Mivel bűnöző, keresztre lesz feszítve (sztauroó) saját ma­gassá­gában és kezei széles­ségében” (Oneirokritiké I. 76).

Szamoszatai Lukianosz rétor és szatí­rista pedig a mitikus Prométheuszról is azt írja, hogy kitárt karral szögezték a Kaukázus egy szakadéka fölé. Az ősi görög mítosz e jelenetét talán saját kora gyakorlatának megfelelően képzelte el.

7. Egy 1. századi régészeti felfedezés

Az 1. században keresztre feszített ember maradványa­it először 1968-ban, Jeruzsá­lem észak-keleti részén, a Scopus-hegy kö­zelében, a ciszjordániai Nablusba veze­tő út mentén találtak, Giv’at Ha-Mivtarban (Sáry 2004:103-107).

Négy 1. századi sírbarlangot találtak, teljes csontvázak­kal és ún. osszáriumokkal (csont­tar­tó ládákkal). Az egyik láda egy Jehohanan nevű fiatal­emberé és gyer­me­kéé volt. A férfi csontjai között egy 11 cm-es vasszöggel átvert sarokcsontot talál­tak. A vizsgálatok szerint lábait kétol­dalt a sarok­csontjain át szögezték a függőleges gerendához, lábszár­csontjait pedig eltörték (crurifragium), hogy meggyorsítsák kínhalálát, és ne tudja magát kihúzni.

Témánk szempontjából ez azért fontos, mert már pusztán a láb el­törésének szokása is mutatja, hogy Jézus sem lehetett alul a lábánál, és fölül a felfelé teljesen kinyújtott kezeinél rögzítve, hiszen így képtelen lett volna föl-le mozogni, hogy felsőtestét kihúzva ismét levegőt tudjon venni. Csak az oldal­ra széttárt, kötéllel és/vagy szöggel rögzített karok engedtek elég föl-le mozgást ahhoz, hogy egy elítélt akár napokig szen­ved­jen.

8. Az Újszövetség adatai

A szentírók a sztaurosz (oszlop, gerenda) és a xülon (fa) szóval írták le a kivégzési eszköz egészét, illetve a kereszt-gerendát is, amit Jézus a Golgotára cipelhetett.

Nehéz elképzelni, amint a szűk jeruzsálemi utcákon egy telefonpóznával a hátán elindul a Golgo­tára. Az pedig fizikai képtelenség, hogy a kezei egyetlen szögön sokáig képesek lettek volna fenntartani az egész testét, és ne szakadt volna le hamar a cölöpről. Nem kell azonban feltevésekre alapoznunk.

Van két új­szö­vetségi szövegrészlet, amely arra utal, hogy Jézust T-alakú vagy latin keresz­ten végez­ték ki.

  • Egyrészt, a büntetést indokoló háromnyelvű táblát (titulus), amely biztos nem egy kis cetli volt, Jézus feje fölé szögezték (Mt 27:37), és nem a keze fölé, ahogy a Társulat szokta ábrázolni.
  • Másrészt, Jézus kezeit szegekkel (többes szám) verték át (Jn 20:25), és nem csupán eggyel, ahogy a Társulat szokta ábrázolni.

Ami az oszlopra húzás ókori közel-keleti szokását illeti, a már kivégzett, azaz halott bűnö­zőket mutogatták így elrettentő példaként. A római crux azonban egyszerre volt kínzó, kivégző és elrettentő eszköz, amelyen az odakötözött vagy odaszögezett ember akár napokig is kínlódhatott. A lábszárat vagy térdet is azért szokták eltörni egy idő után (vö. Jn 19:31-33), hogy az elítélt ne tudjon újra meg újra felegyenesedve mélyeket lélegezni. Az elítélt ugyanis – ha nem vérzett el – rendszerint légszomjban halt meg. Ezért érthető Pilátus csodálkozása is, hogy Jézus alig hat óra leforgása alatt meghalt (Mk 15:45 vö. Jn 10:17-18).

A görög Újszövetségben a sztaurosz 27x fordul elő, a belőle származó sztauroó igei alak 46x. A xülon szó 20x, a kremannümi (akasztani, függeni) 7x.  Van még három görög ige, amelyek csak egyszer fordulnak elő az egész Újszövetség­ben, és ugyanarra utalnak, ami Jézussal történt, tehát a sztauroó szinonimái.

Zsid 6:6 „...hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát..”

  • Az anasztauroó ige jelentése az ógörög nagyszótár (80. oldal) szerint: (1) karóba húz (2) keresztre feszít (3) újra megfeszít (NT). Az újszövetségi görög szótár (55. oldal) szerint: megfeszít, keresztre feszít.
  • A Zsid írója és olvasói is tudhatták, hogy a sztauroó-hoz hasonlóan ennek a szónak is több jelentése van. Jelentését pedig nem a szófejtés vagy a szótári alapjelentés, hanem a szóhasználat határozza meg, akár a kivégzés valamelyik konkrét formájára utalnak vele, akár átvitt érte­lem­ben használják, mint ebben a mondatban is.
  • A NWT (1984) mégis az impale (afresh) = (ismét) karóba húz, felnyársal igével fordított, amit a magyar ÚVF (2003) készítői sem mertek bevállalni: „újra oszlopra feszítik”. Végül a NWT 2013-as revíziójában ezt találjuk: nail … to the stake again = „újra cölöphöz / oszlophoz szegezik”.

Kol 2:14 „... a ... minket terhelő adóslevelet ... odaszegezve a kereszt­fára.”

  • A proszéloó ige jelentése az ógörög nagyszótár (910. oldal) szerint: (1) odaszögez, hozzáerősít valami­hez, keresztre feszít (2) beszögez. Az újszövetségi görög szótár (828. oldal) szerint: odaszegez, felszögez; a szótő a hélosz = szeg.
  • A szóhasználat egyértelműen Krisztus kivégzési módjára utal: nem csupán odakö­töz­ték, hanem oda is szegezték.

ApCsel 2:23 „...a törvénytelenek keze által feltűzve megöltétek.” (ford. Sz.A.)

  • A proszpégnümi ige jelentése az ógörög nagyszótár (916. oldal) szerint: (1) hozzá­erősít (2) keresztre feszít (az Újszövetségben). Az újszövetségi görög szótár (832. oldal) szerint: odaszegez, odaerő­sít, felszegez, kereszt­re feszít; a szótő a pégnümi = beleszúr, beledöf, feltűz, kitűz, felszúr stb. Ez is Jézus felszögezé­sére utal.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy e szavak vagy nem utalnak a kivégzési esz­köz alak­jára, mert bármilyen alakúra utalhatnak (xülon), vagy nincs jelentő­sége a szófejtésnek (sztaurosz), mert a tárgy és a kifejezés ismert kortárs használati módja számít.

Az ŐT nyelvészeti érvelése ott bukik meg, hogy nincs tekintettel az Újszövetség konkrét kijelentéseire (szögek), a szótár adatok között válogat, ráadásul naiv módon etimologizálva a szó alapjelentésére hivatkozva nem akarja tudomásul venni a gazdag korabeli szóhasz­nálatot. (Mintha az „Add ide a tollat!” kérés mai hallgatósága kizárólag a madár­tollra gondolhatna, csak mert kultúránkban ere­detileg madártollal írtak.)

A továbbiakban lássuk a konkrét ókori leírá­sok és ábrázolások tanulságait.

9. Ókeresztény művészet, gúnyrajzok és sztaurogram

Krisztus keresztjének hagyományos ábrázolását a régészet is bizonyítja. Amíg ezt a kivég­zési módot Constantinus be nem tiltotta (kb. 334-337), a kereszt ábrázo­lá­sa érthető módon igen ritka volt. Így az első öt évszázadból csak kevés tárgyi emlék maradt fenn, amely Krisztus kivégzését ábrázolja, vagy arra utal. Egyetlen sincs azonban köztük, amely a Társulat elkép­zelését tükrözné. Mindegyik T vagy latin kereszt alakú, illetve vízszintesen kitárt karú Krisztust ábrázol (ld. külön cikkemben: „A keresztre feszítés ábrázolása”).

10. Pogány és keresztény keresztek

Végül megjegyzendő, hogy az ŐT állításaival szemben a kereszt nem kerülhetett be a kereszténységbe a pogány vallások szimbólumrendszereiből.

A  T(au) a görög ábécében a „t” hangot jelöli, a görög vallás­ban pedig az élet jele volt. Betűtörténeti elődje a héber Tav-val együtt a főniciai „T” (ami a latin X-re hasonlít). A Tauhoz hasonló keresztet a 12. század óta főleg a feren­ce­sek használnak (ld. balra).

A babiloni Tammúz (ld. jobbra) eredetileg Dumuzi sumér vegetációs istenség volt, ezért ábrázolásain min­dig növé­nyekkel a kezében láthatjuk. Ezeket csak az ókori művészetben járatlan szem vélheti latin keresztnek. A sokkal később megjele­nő görög Tau betű sem volt az ő szimbóluma.

A pogány népek egyenlő szárú keresztjei az indiai szvasz­ti­kához hason­lóan mind Nap-szimbólumok voltak. Az egy­ház­ban a kora-középkortól terjedő egyen­lő szárú keresztek kialakulásának művészettörténeti oka a stilizálás. Addigra ugyanis a kereszt olyan mértékben közismert és elfogadott szimbólummá vált, hogy ábrázolá­sánál az arányokat torzítani is lehetett, mégis felismerhető maradt.

Az egyiptomi vallásban az ankh „az élet kulcsa”, az örök élet szimbóluma volt, a T tetején fogantyúval, amelynél fogva hordozták az istenek és uralkodók. 

A kopt keresztények többféle keresztet hasz­náltak. A legrégebbi ankh áb­rázo­lás egy 4-5. sz-i kopt nyelvű Újszövet­ség­ben (Codex Grazier) maradt fenn, de ezen is jól látható, hogy keresztény motí­vu­mok­kal erőteljesen át lett dol­gozva.

A kopt egyház keresztjei különben a mai napig tipiku­san egyenlő szárú keresztek. Korai példa az a kopt kereszt (ld. jobbra), amelyet a Nasszer-tó egyik szigetén, a Philae-i Ízisz-templom egyik oszlopába képrombolók véstek (7-9. sz.).

Az ír vagy kelta kőkereszteket (cros cheilteach) a sajátos metszéspont körüli gyűrűvel mind a 7-11. sz. között élt keresztények készítették, a gazdag kelta motí­vu­mok átvételével. Egyik legkorábbi példája a skóciai Angus-ban, Aber­lemno falu templomkertjében álló kőkereszt (ld. balra). A régi kő­ke­resztek utánzatai és hasonló művészeti tárgyak csak a 19. századi Celtic Revival idején és óta készültek. (Megjegyzendő, hogy a kelta keresztet manapság a kelta neo-pogányok tekintik saját, ősi szimbólumuknak – történeti szempontból alaptalanul.)

Összefoglalás

Míg a kereszt alakú pogány vallási szimbólumok egyike sem volt kivégző- vagy kínzóeszköz, és még csak nem is utalt ilyesmire, a keresztény kereszt ezzel szem­ben Jézus halálára utalt. Krisztus keresztjének ábrá­zolása is csak azután terjedt el, hogy ezt a kínzási és kivégzési módszert már nem alkalmazták (5. sz.). Az egyház a helyi kultúrák vallási szimbó­lumaiból csak azokat a formai elemeket vette át, amelyek a Krisztusról szóló tanítás képzet-köréhez tartoztak (élet, vilá­gosság, örökkévalóság stb.), tehát gyakorlatilag mindegyiket új tartalom­mal töl­tötte meg. Addigra azonban maguk a helyi pogány vallások már vagy teljesen eltűntek, vagy rég nem voltak abban a helyzetben, hogy az uralkodóvá váló keresztény vallásra bármiféle hatást gyakoroljanak.

Egyszerűen nem felel meg történelmi ismereteinknek az Őrtorony Társulat azon állítása, hogy a kereszt egy pogány szimbólum átvétele lett volna valamikor Constantinus idejében. A keresztények számára Krisztus keresztjének sosem volt „pogány” jelentősége, ahogy napjaikban sem. Ez az egész csak az Őrtorony Társu­lat­nak fontos, és neki csak azért, hogy olvasói számára a keresztény egyházak tanításainak „pogány” eredetét bizonyítsa.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

  • Vallás- és kultúrtörténet: a brittannica.com és az en.wikipedia.org szócikkei (Cross, Crucifixion, Coptic Cross, Celtic Cross, Tau, Tammuz, William E. Vine, Justus Lipsius stb.)
  • Bibliai régészet: biblicalarcheology.com (fenti címszavak, The Staurogram)
  • Chapman, David, W.: Ancient Jewish and Christian Perceptions of Crucifixion (Baker Aca­demic, 2010)
  • Györkösy Alajos: Latin-magyar kéziszótár (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989/2014)
  • Györkösy Alajos, Kapitánffy István, Tegyey Imre: Ógörög magyar nagyszótár, Aka­démiai Kiadó, Budapest, 1990/2014)
  • Kozma Zsolt: Bibliai fogalmi szókönyv, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1992
  • Sáry Pál: Keresztre feszítés az ókorban – Jogtörténeti tanulmány, Szent István Társulat, Budapest, 2004
  • Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai, Jel Kiadó, Budapest, 2000
  • Varga Zsigmond János: Újszövetségi görög-magyar szótár, Kálvin Kiadó, Budapest, 1992


 .