Vallási témájú szaktanácsadás

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.3. 2017.02.10.) PDF

Az elmúlt évtizedekben a nyugati lelkigondozás és lelkipásztorlás több olyan területtel bővült, amely a sajátos problémák miatt speciális képzést igényel (pl. drogosok). Ide tartoznak azok az erőfeszítések is, amelyek az ún. „szekták” egyénre gyakorolt negatív hatásait próbálják kezelni. Mivel viszonylag új terület­ről van szó, amelyet ráadásul a média is mindig erősen befolyásolt, a szakmában egymásnak ellentmondó szemléletekkel, kétes és beváltnak tűnő módszerekkel, illetve sajátos, de eltérően értelmezett szakkifejezé­sekkel találkozhatunk.

Ez a tanulmány elsősorban az amerikai és hazai tapasztalatokat kívánja bevezető jelleggel összefoglalni, és kísérletet tesz több közhasználatban levő angol szakki­fejezés meghatározására. Gyakorlati tanácsokkal kíván szolgálni min­den­ki­nek, aki pszichológusként, pedagógusént vagy lelkipásztorként találkozik a prob­lé­mával, illetve azoknak, akik ilyen tanácsadást igénybe vennének. Az érintettek a jövőben talán több helyen fordulhatnak szakképzett segít­ségért, mint ma.

1. Két módszertani irányzat

1.1. Visszaprogramozás (deprogramming)

Ez a hazánkban jobbára ismeretlen fogalom még a hetvenes években keletkezett az Egyesült Államokban. A visszaprogramozás elvi alaptétele, hogy az emberi lélek át- és visszaprogramozható, a másik pedig az, hogy a „szektákba” bekerült fiatal – ha nem is konkrét „agymosással” (amiről még lesz szó), de valahogyan – „programozva lett”, és ezért képtelen magától otthagyni az adott vallási csopor­tot. Az elmélet szerint minél régebb óta van „bent”, és minél tovább marad, annál kisebb az esély arra, hogy önként kijöjjön, mert a „szektás imput” folymatosan növekszik és erősödik. Ha pedig már meg is szakad vele a kapcsolat (elköltözik kommunába, asramba vonul, vagy állandóan úton van), akkor az egyetlen ellen­szer az, hogy a „programot” át kell írni, méghozzá minden áron: akár a tag erő­szakos elrablásával is.

Ezt az elméletet az Egyesült Államokban a 70-es években induló, polgári kezde­ményezésű és erősen vallásellenes Anti Cult Movement (szektaellenes mozgalom) propagálta, és USA-szerte többtucat „profi” deprogramozó kez­dett el működni. A módszer mindenesetre kezdettől fogva sok ellenzőre talált. A pszichológiai képe­sí­téssel rendelkezők mellett sarlatánok is működtek, akik iparszerűen, nagy összegért vállalkoztak a fiatalok „kihozására”. Megígértették a hozzátartozókkal, hogy gyermeküket átengedik a „szakértőknek”, és csak akkor szólnak bele a „folyamatba”, ha erre megkérik őket.

A gyakor­latban a kihozási folyamat úgy történt, hogy a rendszerint többtagú de­programozó cso­port a fiatalt megfigyelte, majd az első adandó alkalommal elra­bolta: autóba tuszkolta, és például egy vidéki nyaralóban vagy állan­dóan mozgás­ban levő lakókocsiban hozzákezdett az „visszaprogramo­zás­hoz”. A fiatalt arra kényszeríteték, hogy a „szektáról” szóló videofilmet nézzen végig, és szembe­süljön a vezető(k)ről szóló terhelő adatok­kal, leleplező kritikákkal. Ezzel az in­formációs bombázással és más manipulatív eszközök­kel próbálták meg felszá­molni a fiatalnak a csoporthoz való kötődését, több-kevesebb sikerrel. Egy ilyen vissza­programozós történetet mesélt el a hazai tévében is játszott, „A szekta vonzásá­ban” (Split Image, 1982) című film.

Nekünk ma már nyilvánvaló a módszer embertelensége, sikerességének kétsé­ges­sége. Aki csak rövid ideig tartozott egy adott csoporthoz, azt az új információk normális pár­beszédkörülmények között is meggyőzték volna. Akinek viszont az évek alatt már a személyes kapcsolatai is teljesen a csoporton belülre korláto­zód­tak, és azo­­nosult a csoporttal, arra a visszaprogramozás mint helyzet csak újabb trau­matikus hatást gyakorolt. Ez utóbbiak eleve nehezebben szembesültek az infor­mációkkal, és joggal kérdőjelezték meg elrablóik indítékait („Csak pén­zért csinál­ják!”) és módszerét is („Erőszakkal az igazságot?!”).

A visszaprogramozás alá kerültek előtt két út állt. Ha a kényszerhelyzet okozta düh vagy apátia elég erőt adhatott nekik az ellenálláshoz, akkor bár a testüket egy időre kihozták a csoportból, a fejük (hitviláguk, életszemléletük) ott maradt. Amint tudtak, visszatértek a csoportba, ahol hősként ünnepelték őket, és még mélyebben beépültek. Ha „betör­tek”, és keserűen mindent feladtak, hónapokra volt szükségük a „közbeavat­kozás” kiheveréséhez is. Sok eset jogi következmé­nyeket, pereket vont maga után. Az is előfordult azonban, hogy az ex-tag utólag megköszönte, hogy időben kihozták éppen öngyilkosságra készülő csoportjából.

Deprogramozók elszigetelten még mindig léteznek az USA-ban, és szolgálatukat kétségbe esett szülők még mindig igénybe veszik. Tevékenysé­gük a szakmai és a jogi nyomás miatt azonban egyrészt finomodott, másrészt megszűnőben van. A hazai jogi viszo­nyokra tekintettel meg kell jegyezni, hogy a 18 év alattiak, azaz kiskorúak esetében a szülők döntése számít, és a rendőrség az ő oldalukon áll. Nagykorúak esetében azonban nincs jogi alapja, sőt törvénybe ütköző cselekedet-nek számít, ha valakit például elrabolnak, és akarata ellenére világnézetének a megváltoztatására (vagy bármire) kényszerí­tenek. Magyarországon nem ismere­tes, hogy valaha is működött volna „visszaprogramozó”.

1.2. Vészkijárat tanácsadás (exit counseling)

Az USA-ban a deprogramozás helyett ma már összehasonlíthatatlanul elterjed­tebb az ún. „vészkijárat tanácsadás”. Nevezhetjük exit vagy tranzit tanácsadásnak is, mert a szektát már elhagyó („exit”), vagy pedig átmeneti- és döntéshelyzetben („tranzit”) levő embereknek próbál segíteni.

A vissza­prog­ra­mozókhoz képest ezeknek a tanácsadóknak a képzettségi szintje (pszi­choló­giai, illetve vallástudományi végzettsége) egyértelműen magasabb. Bár a vissza­progra­mozók és a vészkijárat tanácsadók általában ugyanazokat az in­formá­ció­kat adják át klienseiknek (video-, audio- és nyomtatott anyagok, ame­lyeket meg­felelő kutató- és oktatóközpontok készítettek, illetve ők maguk állí­tottak össze), az adatokat igen eltérő módon használják.

Míg a visszaprogramozó hatást akar velük gyakorolni, és a klienset mielőbbi dön­tésre akarja rábírni, a vészkijárat tanácsadó arra invitálja kliensét, hogy a való­ban szabad és felelős döntés érdekében éljen a lehetőséggel, hogy utánanéz bizo­nyos dolgoknak, kérdéseknek. Ezenkívül, míg a visszaprogramozók még a 90-es évek elején is dollárezreket kértek az „akció­ért”, a vészkijárat-tanácsadók sokkal kevesebbért, reális költségtérítés ellenében dol­goz­nak (pl. utazási, másolási költségek). Sokukat támogatja alapítvány, egy­ház vagy önkormányzat, így sokuk gyakorlatilag ingyen tud segíteni. A vészkijárat tanácsadás szakmailag, jogilag és erkölcsileg is tiszta alapo­kon áll, ezért nagyobb iránta a hozzátartozók és a szak­intézmények bizal­ma. Bár a visszaprogramo­zással kapcso­latban kialakult előíté­letek miatt egyes vissza­prog­ramozók igyekez­tek magukat vészkijárat tanácsadó­nak kiadni, a hamar megmu­tat­kozó módszertani különbségre sok hozzátartozó időben felfi­gyelt, és máshoz fordult segítségért.

Érdekes tény, hogy a területen dolgozók több mint háromnegyede egykor maga is tag volt valamelyik újabb vallási-, gazdasági- vagy politikai szektában, szakmai tekintélyét pedig tapasztalataival és folyamatos önképzéssel szerezte meg. Bár mindig akad olyan tanácsadó, aki a tanácsadásba is továbbviszi feldol­gozatlan indulatait, a többség gyógyult lélekkel, és a csupán elméleti ismeretekkel rendel­kezőknél sokal nagyobb együttérzéssel és hatékonysággal szolgálja sorstársait. Magyarországon sajnos alig néhány néhány lelkész és pszichológus végez alkal­milag ilyen jellegű tanács­adást. 

2. Jelenségek és szakkifejezések

Egyes vallásközösségek kétségtelenül nagymértékű életviteli, viselkedési és sze­mélyiségbeli változást váltanak ki új tagjaikból. Ennek az okát a szakemberek, a jelenlegi és a volt tagok mind másban látják (a hiedelemek, bizonyos élmények, a radikalitás, az összejöveteli miliő stb.). A vélemények boncolgatása helyett itt és most csak az egyik lehetséges okkal foglalkozunk, a manipulálás fajtáival.

A személyiség nagyfokú megváltozását – érthető okokból – elsősorban a hozzá-tartozók élik meg sokk­szerűen, különösen ha azt negatívnak találják. Újkeletű meggyőződése vagy viselkedése alapján képtelenek elképzelni, hogy magától változott volna meg ennyire, ezért szoktak manipulációra gyanakodni, „agymo­sással” vádaskodni. Magát a jelenséget azonban nem lehet úgy kezelni, hogy nem tisztázzuk, mit is értünk a fogalom alatt, amellyel leírjuk. 

2.1. Agymosás (brainwashing)

Maga a fogalom természetesen csak hasonlat, amit senki sem vesz szó szerint. A hátterében olyasmi áll, ami eddig csak ritkán, háborús körülmények között és politikai diktatúrák alatt történhetett meg, vallási szektákban azonban csak kivételesen. Agymosásról akkor beszélhetünk, ha bizonyítani tudjuk, hogy valakit erőszakkal képtelenné tesznek az önálló gondolkodásra, és akarata ellenére bizonyos infor­má­ciók, egy ideológia vagy értékrend elfogadására kényszeríte­nek. Durva beavatkozásról van szó, amelynek során egyrészt a pszichés ellen­állást legyen­gítik (pl. alvás-, étel- vagy italmegvonás, erős hatású szerekkel való kezelés), másrészt a legyengült elmét folyamatosan információ felvételére kény­szerítik (pl. kényszerített figyelemösszpontosítás: kiabálnak, filmet nézetnek, kazettát hall­gattatnak vele). Ez az eljárás céljait és eszközeit tekintve is sérti az ember alapvető világnézeti és lelkiismereti szabadságjogait. Technikájának is­mer­tetése nem is a vallások, hanem a politika világából szár­mazik, konkrétan a koreai háborúk idejéből.

Az új vallási közösségekkel szemben „agymosással” vádaskodók többsége azt nem látja át, hogy amikor valaki egy vallási közösséghez csatlakozik, akkor nem bábként engedelmeskedik (mintha átprogramoznák), hanem döntéseket hoz. Ő is  a rendelkezésére álló (!) információk alapján dönt, tehát legalább részben racio­nálisan. Megelő­le­­gezett, megalapozottnak vélt bizalom alapján gondolkodik, ezért nem merül fel benne (azonnal) a kritikus gondolkodás.

Ha az emberek varázsütésre kerülnének bele – akármilyen – mozgalomba, közös­ségbe vagy szervezetbe, akkor később is képtelenek lennének a gondolko­dásra, és egyikük sem lenne képes onnan magától kijönni. A nemzetközileg igazolt statisztikák azonban azt bizonyítják, hogy az emberek többsége a manipuláció ellenére is képes nemet mondani a valóban manipulatív csoportok kínálatára és vezetőinek. A tehe­tetlenség mítoszáról („Kimosták az agyát, nem tehe­tünk semmit!”) ki kell mondani, hogy károsan befolyásolja a hozzátar­tozók és tanács­adók hozzáállását, mert a reménytől és a célszerű cselek­véstől is meg­fosztja őket. Az ember tehát lehet megtévesztés áldozata, de az új ismeretek, szempontok újra döntéshelyzetbe hozzák. Legalábbis optimális esetben.

Az információ ugyanis önmagában azonban nem feltétlenül elég. Az emberek nem pusztán egy elvont világnézet miatt vesznek fel egy vallást, hiszen a vallás nem csupán elméleti szerepet tölt be az életükben, hanem az egész életükre kihat. Csatlakozásukban ráadásul tudatos és nem tudatos érzelmi okok is szere­pet játszanak. Ezért ha az adott vallás egyik elvi elemét vagy egy szellemi tekin­télyszemélyt illetően kétségek merülnek fel, attól még az adott vallás többi ele­méhez, azaz egészéhez ragasz­kodhatnak. Az információnak a jelentőségét kell felfogni, ez pedig komoly lelki erőt igényelhet: intellektuális, morális és emocio­ná­lis függetlenséget. Ez pedig – különböző okból – nem mindenkiben fejlődik ki.

Tudomásul kell venni, hogy vannak olyanok, méghozzá nem is kevesen, akik egyszerűen jól érzik magukat egy olyan vallási mozgalomban, közösségben vagy szervezetben, amelyet a társadalom furcsának vagy szélsőségesnek ítél. Vannak, akik szívesen kerülnek függő helyzetbe, mert ez kielégíti bizonyos igényeiket, nem tudatos lelki szükségeiket, hiányaikat. Manapság például tömegek nőnek fel apa nélkül, a szeretettség és a vezetettség biztonságtudata nélkül, egyes vallási vezetők vagy szervezetek pedig éppen ilyen apapótló szerepet töltenek be az ilyen emberek életében. Nem engedik felnőni őket, és esetenként könnyű dolguk van, mert egyesek nem is akarnak felnőni.

Nem szabad őket ezért „abnormálisnak” bélyegezni: egyszerűen itt tartanak. Sokuk éveket, évtizedeket élhet le boldogan vagy boldog­talanul egy vallási cso­port­ban, míg egy napon, felismerve a megtévesztést és átérezve a lelki hiányaival, sebeivel való vissza­élést, képes felnőtt döntést hozni, távozni, és „normális” életet kezdeni. Mindenre van példa.

Érthető a társadalom tanácstalansága, tehetetlensége, a tragédiákat, botrányokat követő időnkénti szekta­hisztéria, de egy vallási közösség tagjait nem szabad a vezetőik bűnei, idegenül ható hiedelmeik vagy a lélektani vissza­élés gyanúja miatt megbélyegezni. Ami pedig a jogi megoldásokat illeti, a psziché és a transz­cendencia világában nemigen használnak. Ami valóban használ, az az ismeret­terjesztés, a megelőzés, utólag a megfelelő lelki­gondozás, a valóban kriminális esetekben pedig a rendőr, illetve a jó ügyvéd. 

2.2. Manipulálás (manipulation)

Több jel is utalhat annak lehetőségére, hogy egy vallási csoportban a keresőket, illetve a már tagokat mani­pulálják, azaz valamilyen módon visszaélnek a hely­zetükkel, a bizalmukkal. A tudatosan vagy nem tudatosan alkalmazott eszközök három dimenzióban jelennek meg, de ritkán mind vagy egyszerre:

  • a kognitív dimenzió: eszmei befolyásolás, reklámbemutató, beépített félel­mek
  • a szociológiai dimenzió: szeretet-bombázás, misztikus tekintéllyel való visszaélés, csoportnyomás, uniformizálás
  • a biológiai dimenzió: fizikai szükségleteken keresztüli befolyásolás.

2.3. Eszmei befolyásolás (mental influence, mind control) 

Az agymosásnál sokkal használhatóbb és a szakirodalomban is elterjedtebb ez a kifejezés. Eszmei befo­lyásolásnak számít tulajdonképpen minden új ismeret, összefüggés vagy szempont szóbeli vagy írásbeli átadása. Önmagában semleges dolog, hiszen gyakorlatilag mindennemű oktatásnak, tanításnak ez a lénye­ge. Ha az, amit valaki a másikkal megoszt, igaz és teljes ismeret, valós és fontos össze­függés, gyakorlatilag alkalmazható és pozitív gyümölcsű dolog, akkor maga a befolyásolás etikai szempontból megkérdőjelez­hetetlen.

Ha azonban az egyik fél tudatosan csak félismeretet közöl, valamit eltitkol, hogy félrevezesse a másikat anélkül, hogy az észrevenné, akkor az már a másik ember gondolkodásának az ellenőrzésére (mind control) tett kísérlet. Ez különösen akkor válik veszélyessé, ha valaki emberfeletti, isteni tekintélyt igényel a saját szavainak, és ennek megfelelő mértékű engedelmességet vár el a hallgatóitól, bár kilétét és állításait nem tudja mások számára is kényszerítő erővel igazolni.

2.4. Reklámbemutató (business-type presentation)

A vallási manipuláció sokszor gyakorlatilag ugyanazokra a fogásokra épít, mint a reklámipar, csak az áru más, és az elv alkalmazásának a tudatossága eltérő mértékű. Sok „próféta” és „mester” ösztönösen jól adja el magát, a szándékos szellemi félrevezetés vádját azonban bizonyítani is tudni kell.

A vallási reklám lényege hasonló a gazdasági hirdetésekéhez. Valóban vonzó dol­gokat kínálnak meg­vételre, jól hangzó leegyszerűsítéssel, egyoldalúan pozitív beállítással, nehezen ellenőrizhető forrásokra hivatkozva, az esetleges negatív mellékhatásokat és a kritika létezését elhallgatva. Meggyőzik az embert arról, hogy valami „hiányzik” neki (ha nem hiányzott, akkor is), megmondják neki, hogy mi is „az igazi” problémája (akkor is, ha egészen más), majd felajánlják a probléma egyetlen ellenszerét, amelyet csak bizonyos feltételekkel (anyagiak, tagság, engedelmesség) lehet megszerezni. 

2.5. Szellemi tekintéllyel való visszaélés (abuse of mystical authority)

Minden vallási vezető rendelkezik bizonyos szellemi tekintéllyel, ami önmagá­ban nem rossz, ha azt az emberek lelki építésére használhatja. Tekintélyének forrása vagy saját maga (saját állításai önmagáról, saját tettei, élményei), vagy mások róla szóló állításai (tanúk), vagy hűsége a vallási közösség által elfogadott végső tekintélyhez (szentírás, hagyomány, gyűlés), illetve ezek keveréke.

A szellemi tekintéllyel való visszaélés lehetőségére utal, amikor a vezető(ség) állan­dóan emberfeletti felhatal­mazására, hatalmára hivatkozik, hogy teljes enge­del­mességet várhasson el a tagságtól. A vezető állításai, hogy pl. ő az Isten, vagy a közvetítő az Istenhez, hogy túlvilági vagy földönkívüli lényektől kap „kinyi­lat­koztatást”, hogy különleges „kene­te”, azaz felhatalmazása van, hogy érintésével vagy más módon misztikus-paranormális élményeket tud produkálni a beavatot­takban stb. gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenné teszi az állításait és utasításait. Akik pedig meghajol­nak az ilyen hatalom előtt, azoktól az ilyen vezető(ség) rendszerint átveszi a gondolkodás és a lelkiismereti döntés felelős­ségét. 

Az önálló döntéstől és saját felelősségtől való megszabadításért egyesek öntudat­lanul vagy tudatosan is hálásak, mert nem nőttek fel, és nem is akarnak. Más, önállóbb személyiségek bár elfogadják a helyzetet, leg­belül tiltakoznak ellene. A tekintélyével visszaélő vezető számára csak egy a fontos: hogy a tagok ráutaltak, vezethetők, azaz kiskorúak maradjanak. Amikor azonban a „mester­ről” kiderül, hogy ő is csak ember, a „prófétáról”, hogy hamis, akkor tekintélyük összeomlása újra szabad utat nyithat azoknak, akik eddig önként bezárták magukat e falak mögé. A tanulság nem az, hogy mindenféle tekintélyt el kell utasítani, hanem hogy jól nézzük meg, kinek és miért hiszünk, és mekkora beleszólást engedünk neki az életünkbe!

2.6. Beépített félelmek (built-in phobias)

Amikor valaki vágya, akarata ellenére is képtelen (azaz nem mer) távozni egy vallási csoportból, akkor olyan külső kontrollal kell szá­molni, amely beépült félelmek révén működik. Az illető ilyenkor attól fél, hogy elveszti az (akármilyen értelemben vett) üdvösségét, életéről az áldást, az egészségét, a megélhetését vagy egyszerűen az emberi kapcso­latait. Mivel a gondolkodásában mindez az adott vallásközösségen belüli léttől vált függővé, az onnan való kikerüléssel mind­ez elveszthetővé válik. E félelmek reális volta vagy nagyon is kézzelfogható (pl. anyagi veszteség, megszakadó kapcsolatok), vagy ha nem is az, attól még valósá­gosnak tűnik (pl. az üdvösség, az áldás, képességek elvesztése). Ezért ez utóbbi területen a teológiai-világnézeti és a jogi útmutatásra is szükség lehet.   

2.7. Szeretet-bombázás (love bombing)

Ezt tartják a legveszélyesebb, mert legnehezebben észrevehető manipulatív esz­köz­nek. A probléma nyilván nem magában a szeretetben van. Ha valakit valahol szeretettel fogadnak, akkor ez nem azt jelenti, hogy garantáltan „valami szektába került”. Sokkal inkább a mögöttes szándék, a motiváció a kérdéses, ezt azonban csak utólag lehet megítélni.

Ha a közösségbe látogatóban csak a lehetséges új tagot látják, és csak ezért igye­keznek kellemes élmé­nyekkel, érdeklődéssel körülvenni, ha ezért igyekeznek minél többet megtudni róla, lelki érdeklődéséről és családi hátteré­ről, akkor a látszólagos elfogadás csak addig fog járni az új embernek, amíg teljesíti a fel­tételeket. Ha azon­ban a csoportban megszabott idő alatt nem formálódik a belső elvárásokhoz, ha engedetlen a szellemi tekintélyszemélyekkel, a vezető­séggel, a szervezettel szemben, akkor az addig szívélyes hangnem hirtelen fenyegetővé és elítélővé válik („lázad”, „aberrált”, „démonok befolyásolják” stb.), vagy a kap­csolat hirtelen közömbössé válik. Az is leleplezi a motivációt, ha a vallási közös­ség csak a beavató szer­tartásig (keresztség, bevatás, nyilatkozat aláírása stb.) bánik az illetővel elfoga­dóan, utána azonban egyszerűen besorolja a „munkások” közé, mások beszerve­zésére buzdítja, és nyomást gyakorol rá, hogy kérdés nélkül teljesítse az elvárásokat. Mivel nem láthatunk bele a szívekbe, a motiváció több­nyire utólag derül ki. Az álságos visel­kedés azonban mindig elárulja magát: akiben valóban feltétel nélküli szeretet él mások iránt, az minden ellenére szeret.

2.8. Uniformizálás (uniformism)

Amikor az emberfeletti tekintélyen vagy közmegegyezésen alapuló szabályok fon­tossága az ember fölé kerül, akkor ezek a szabályok az egyének lelkét károsít­hatják, ahelyett hogy segítenék és óvnák. Ilyenkor egy vallási közösségben a tör­vényeskedés (legalizmus) uralkodik. Erre legszembetűnőbben az egyfor­ma­ság utal. A tagok nem csak elvekben és mentalitás­ban, hanem külsőségekben (ruhá­zat, táplálkozás, viselkedés stb.) is hasonlóvá és könnyen felismerhetővé válnak, sőt, akár a személyiségük is egy bizonyos személyiségtípus irányába változik. Ennek a hát­te­rében rendszerint az áll, hogy a vezető személyiség vagy testület már nem pusztán példakép, hanem bálvány. A tagságra gyakorolt erőteljes, életvitel- és személyiség­módosító hatás mögött az elvárások és a számonkérés jól kiépített rendszerének kell állnia.

2.9. Csoportnyomás (peer pressure)

A csoportnyomás lehetőségére utal az állandó vagy túl gyakori közös program, a olyamatos oktatás, állandó együttlét, személyes felügyelet. Ilyenkor az egyedüllét hiánya miatt nincs mód az egészséges érzelmi távolságtartásra, nincs idő a hallottak-tanultak megszűrésére, az egyéni véleményformálásra. Ilyen helyzet­ben csak az erős személyiségek tudják vállalni a többséggel szemben a saját gondolataikat, értékeiket és érzéseiket, vagy akár a távozás konfliktusát.

Nem könnyű azonban tárgyilagos szempontokat találni annak a megítéléséhez, hogy kinek mi „túl gyakori” vagy „állandó”. Kézenfekvő szempont az új tag saját mércéje: ha ő maga kevesebb összejövetelre járna, ha több ismeretet már kép­telen befogadni, és kényelmet­lenül érzi magát ebben a helyzetben, de „muszáj” menni, együtt lenni, és mindenhez jó képet vágni, akkor tényleg nem önként cselekszik, hanem nyomásra, mások elvárásainak próbál megfelelni. Félreértés ne essék: a legtöbb vallásban létezik vala­milyen értelemben vett lelki fejlődés, így a tagokkal szem­beni elvárásokat és terhelhetőségüket illetően opti­má­lis eset­ben tud­ják, hol a határ, és mi valóban motiváló. A szektás mentalitású irány­zatokat azonban a saját tagjaikkal szemben is nagyfokú türelmetlenség jellemzi, ezért alkalmazzák a vezetők a maniulatív kontroll eszköztárát.

2.10. Szükségleten keresztüli befolyásolás (biological control)

A testi szükségleteken keresztüli befolyásolás lehetősége akkor adott, ha a tagok nem ehetnek, ihatnak vagy alhatnak eleget, ugyanis ez legyengíti a testi-lelki ellenálló képes­ségüket. (Ezt a helyzetet a legtöbb ember csak a csoport­nyomás­nak való engedés után képes önként elfogadni.) Ide tartozik még a térítők eroti­kus fellé­pése is, amely hormonális úton befolyásolja az érdeklődő világ­nézeti döntését, illetve a lakóközösségekben élő vallá­si csoportok esetében a szexuális szabadosság vagy szexualitás-ellenesség, mert a függés és a feszültség egyaránt nehézzé teszi a józan gondolkodást, azaz befolyá­solhatóvá tesz.

3. Etikai kérdések

3.1. A kliens igénye

Aki egy vallási közösség aktív tagja volt, és kilépésekor addigi világnézetét ki kellett dobnia az ablakon, annak egyfajta szellemi vákuum marad a lelkében. Ha betöltetlen marad, az ember megkeseredhet, és mereven elutasítóvá válhat a vallás minden formájával és megnyilvánulásával szemben.

A kilépők többsége természetes módon erős kényszert érez arra, hogy a felme­rülő világnézeti kérdésekre minél előbb megoldást találjon. Lehetnek olyan ter­mé­szetfeletti vagy annak tűnő élményeik is, amelyekkel egyedül nem tudnak mit kezdeni. Vagy egyáltalán nem remélnek másoktól megértést, és magukba zár­kóznak, vagy tudják, hogy segítségre szorulnak, és el is várják „szakember” magya­rázatát, útmutatását. Ez az igény azonban a lelkigondozó számára komoly kérdéseket vet fel.

3.2. A tanácsadó hozzáállása a hithez

Mivel vallási témájú szaktanácsadásról és dolgokról van szó, nem elhanya­golható szempont, hogy maga a tanácsadó mennyire tartja reálisnak az ún. transz­cen­dens (Isten, lélek, túlvilág, szellemi lények) léte­zését, mennyi­re ismeri a vallások világát, és hogyan értékeli a vallásos életet vagy egy bizonyos vallást. Exit vagy tranzit helyzetben levők számára fontos tudni, hogy mi a pszichológus vagy lelkész saját világnézeti meggyőződése. Ezért választanak eleve civil pszicho­lógust vagy egy bizonyos felekezethez tartozó lelkészt.

Egyfelől tehát, van olyan pszichológus, aki a vallást pusztán pszichológiai-neuro­lógiai jelenségnek tekinti, és a transzcendens dimenziót nem valósnak, a rá való hivatkozást hibás meg­küzdési mechanizmusnak, elakadásnak ítéli. Ha kliense a transzcendens élmé­nyeire hivatkozik, vagy tőle ilyesmikre kér magya­rázatot, arra vagy kiábrándító­nak szánt lélektani-ideggyó­gyá­szati magyarázatot ad, vagy „ha segít, nem árt” alapon pozitívan áll az ilyen hiedelmekhez és élményekhez.

Másfelől, van olyan lelkész, aki egyes – a bibliai emberképpel nem összeegyez­tethető – pszi­choterápiai irány­zatok elméleteivel együtt elutasítja mindazt, amit a pszichológia mint értéksemleges leíró tudomány az emberi psziché működé­séről és a pszicho­szomatikus mechanizmusokról feltárt. Egyesek arra is hajlanak, hogy minden probléma mögött valami szellemi, természetfölötti (démoni vagy isteni) okot lás­sanak (ultraspiritualizmus).

Itt és most nem szükséges (ha egyáltalán lehetséges) annak elvi eldöntése, hogy az ateista vagy a teista tanácsadó él a teljes valóságban. A kérdés inkább az, hogy feladata-e a hivatásos szaktanácsadónak (vallástalan vagy hívő pszichológusnak, illetve a lelkésznek), hogy az ilyen helyzetben levőknek világnézeti út­mu­ta­tást is adjon?

3.3. Az útmutatás etikai kihívása

Mivel a szaktanácsadó az exit vagy tranzit helyzetben levő kliens szabad és tuda­tos lelkiismereti döntését, illetve gyógyulását kívánja szolgál­ni, ennek a célnak az érdekében a tanácsadás része lehet bizonyos fokú és tartalmú iránymutatás. Ha maga a kliens távolodni akar korábbi, elhagyott vallási közösség eszmei világától, korábbi szellemi tekintélyszemélye alól fel akar nőni, akkor ebben bizonyos információk, szempontok közlése sokat segíthet. A konkrétumok azonban komoly etikai kihívás elé állíthatják a lelkigondozót, attól függően, hogy egyházi, állami vagy privát intéz­ményben végzi a munkáját.

A klinikai pszichológus ugyanis hivatalos helyzetben foglalkozik a klienssel, és ez etikai okokból nem enged teret a világnézeti útmutatásnak vagy befolyáso­lásnak. Ha a pszichológus úgy dönt, hogy felhasznál ismeretterjesztő anya­go­kat ahhoz, hogy a kliens újragondolja korábbi hiedelemrendszerét, vagy fel­ajánlja neki a sajátját vagy egy harmadikra hívja fel a figyelmét, annak jogi követ­kez­mé­nyei is lehetnek. Előfordult már, hogy a hozzátartozók beperelték a pszi­cho­ló­gust, mert úgy látták, hogy gyermekük miatta ismét az övékétől elté­rő nézeteket tett magáévá. Vagy az adott vallási csoport perelte be azzal a váddal, hogy visszaélt hivatalos helyzetével és a kliens miatta tett magáévá az övékétől eltérő nézeteket.

A lelkész lehetőségei ebből a szempontból sokkal jobbak, hiszen pasztorál­pszichológiai tevékenységének egyértelműen, hiva­talosan is része a hitreveze­tés, a hitben megtartás vagy továbbsegítés. A hozzá­tartozók például a keresztény lelkész vagy tanácsadó esetében eleve tudhatják, hogy a kliensnek milyen lelki irányba fog utat mutatni, ha erre sor kerül, sőt, az ilyen útmutatást el is várhatják tőle.

Ezért úgy tűnik, hogy ha az exit vagy tranzit helyzetben levőnek maradt vallási érdeklődése, hiedelemrendszerének csak egy részét akarja revideálni, és transz­cendensnek tekintett élményeit olyannal akarja megbeszélni, akitől az ilyesmi elvileg és tapasztalatilag sem idegen, akkor az a tanácsadó tud neki a legjobban segíteni, aki egyházi vagy privát keretek között dolgozik, és pszichológiai-mentálhigiénés, illetve teológiai-vallás­tudo­mányi képzettsége is van.

A hazai lehetőségekkel szemben angolszász területen már régóta megfelelő vallás­­tudományi és vallás­kritikai segédanyagok állnak a civil és egyházi tanács­adók rendelkezésére, hiszen ez a kutatás egyidős az új vallási mozgalmak meg­jelenésével (1960-as évek).

3.4. Intézményes utógondozás

A tanácsadás az amerikai tapasztalatok szerint általában egy vagy több néhány órás találkozás. A legtöbb kliens azonban többet is igényel, mert szüksége van utó­gondozásra. Úgy tűnik, hogy a tanácsadásnak és az utógondozásnak együtt eleve nagyobb esélye van arra, hogy a mentális, emocionális és spirituális poklot megjárt embe­rek újból helyes önértékeléssel és tisztuló, egészséges hittel kezd­jenek új életet.

Az USA-ban az elmúlt két évtizedben a szükség nem véletlenül teremtette meg azokat az egyházi (felekezeti, felekezetközi és vallásközi) és privát tulajdonban levő rehabilitációs közpon­tokat, ahova egy hétvégére, egy hétre vagy hónapra is be lehet költözni, hogy a világtól távol legalább vázlatosan fel lehessen dolgozni a traumát. Az ilyen központokban a pszichológiai és vallástudományi képzettség­gel is rendel­kező tanácsadók sokrétű lelkigondozói feladatot képesek ellátni, még­hozzá az egész szakma által elismert eredményességgel. Természetesen nem lehet, és nem is kell tőlük mindent szolgaian átvenni, de igenis van mit tanulni. Remélhetőleg hazánkban is lesznek idővel olyan utógondozásra specializált intézmények, vagy ami még jobb, egyházi kisközösségek, csoportok, amelyek alkalmasak erre a szolgálatra. 

Felhasznált szakirodalom 

  • AFF: Cults and Psychological Abuse – A Resource Guide (American Family Foundation, 1998)
  • Arterburn, Stephen – Felton, Jack: Toxic Faith (Shaw, 2001)
  • Engelman, Kim – McBean, Teresa: No More Running in Circles (Create Space, 2014)
  • Enroth, M. Ronald: Churches that Abuse (Zondervan, 1992)
  • Giambalvo, Carol: Exit-Counseling – How to Respond to Cult-Affected Loved Ones (American Family Foundation, 1991)
  • Giambalvo, Carol: Exit-Counseling – A Family Intervention, 2nd ed. (American Family Foundation, 1995)
  • Haack, Friedrich-Wilhelm: Ratschläge (Evengelische Presseverband, 1985)
  • Hassan, Steven: Combatting Cult Mind Control (Park Street Press, 1990)
  • Johnson, David – Vonderen, Jeff van: The Subtle Power of Spiritual Abuse (Bethany House, 2005)
  • Lalich, Janja - Tobias, Madeleine L.: Captive Minds, Captive Hearts – Freedom and Recovery from Cults and Abusive Relationships (Hunter House Inc., 1994)
  • Langone, Michael D. – Martin, Paul R.: Deprogramming, Exit Counseling, and Ethics – Clarifying the Confusion (In: Christian Research Journal, Winter 1993, page 46.)
  • Ryan, Dale & Juanita: Distorted Images of God (Inter-Varsity Press, 2012)
  • Singer, Margaret Thaler – Lalich, Janja: Cults in our Midst (Jossey-Bass, 1995)
  • Watters, Randall: Deprogramming and Exit-Counseling: Are They for Christians? (In: Bethel Ministries Newsletter, Jan/Feb 1990)

Internet:


 .