Apológia > Kereszténység > Egyház / PDF verzió (151 KB)

A felekezetek kialakulása

Bevezetés

Az egyház ma nem egy ház, ezért válaszolni kell arra a kérdésre, hogy miért alakult ki olyan sok keresztény felekezet, illetve hogy mi a létjogosultságuk és az egységük alapja? A válaszhoz tisztáznunk kell az egyház lényegét, és tanulnunk kell az egyház történelméből is, egyszerre gyakorolva önkritikát és hitet.

1. Az Újszövetség egyház-fogalma

Az "egyház" szó a Bibliában egyszerűen "gyülekezetet" vagy "gyűlést" jelent (héber: qahal, görög: ekklészia). Bár az ekklészia szó töve valóban az ekkaleó ige, aminek a jelentése "kihívni", a szó már jóval a kereszténység előtt is közhasználatban volt, és egyszerűen "gyűlést", "összejövetelt" vagy például Athénban "népgyűlést" jelentett. Az Újszövetségben ugyanez a szó jelöli az egyes helyi gyülekezeteket, például az Efezusban vagy egy tartományban levőket, illetve az egyetemes, nemzetközi közösséget egyaránt. A sok százmillió keresztény ma sok felekezetben élve is tudja, hogy saját felekezete csak egy része az Egyedül Üdvözítőben hívők egyetemes egyházának, Krisztus Testének.

a) Az egyház mint emberi közösség

Az egyház igazi csoda. Emberek, akiknek semmi közük sem lenne egymáshoz, együtt borulnak le egy láthatatlan Valaki elé az ő ügyéért és egymás dolgaiért. Emberek, akik egész életükben akár csak fél órára találkoznak valahol a világban, bár évtizedek, műveltségi szint, anyanyelv és kultúra, gyülekezeti szokás és teológiai hangsúly választja el őket, alig tudják abbahagyni a beszélgetést Valakiről, akit ismernek és szeretnek. És amikor eltűnik a föld és az ég, ők még akkor is együtt lesznek, annak a Valakinek a jelenlétében, aki úgy szerette őket (Jn 3:16).

Csak Krisztusban vagyunk egyek, de benne teljesen és örökre szólóan. Közösségünk lényege nem más, mint közösség az Atyával, a Fiúban, a Szentlélek által, az evangélium alapján (1Jn 1:3-4, 3:23-24, 1Kor 15:1-11). Ezt az örökkévaló közösséget pedig sosem a felekezeti hitvallások és az egyházi intézmények rombolták, hanem a szeretet hiánya (vö. Jn 13:34-35, 1Jn 3:11)

b) Az egyház mint ideig való eszköz

Az egyház tehát nem épület, intézmény, szervezeti szabályzat vagy hitvallás, hanem emberek. Az épületek, az intézmények, szervezetek és hitvallások mind csupán ideiglenes eszközök, amelyek hasznos vagy haszontalan volta attól függ, hogy mennyire segítik a közösség örökkévaló céljait. Mivel a bűn mindenhova be tudja fészkelni magát, időnként az eszköz sajnos öncéllá, a szolga úrrá válik.

c) Az egyház adottságaiból fakadó problémái

A kereszténység azért létezik, mert Isten szólt (kinyilatkoztatás), mert üzenete fennmaradt (Szentírás), és ma is eleven hatást gyakorol (a Szentlélek munkálkodása által). Az egyháztörténet bizonyos szempontból nem más, mint az isteni örömhír terjesztésének, értelmezésének és az iránta való engedelmességnek, illetve engedetlenségnek a története. Az egyház nemcsak Isten eljövendő országát, királyságát, hanem jelen levő uralmát is hirdeti. Hogy megértsük, miért nem látszik meg mindig ez az uralom az egyházon, nem szabad elfelejtenünk az egyház néhány adottságát, amelyet az 1. századi gyülekezeteken és a maiakon egyaránt megfigyelhetünk.

Először is az egyház nem egyenlő Isten országával, az eljövendő kor, Jézus visszajövetele és királyi uralmának kézzelfogható kiteljesedése még várat magára (Mt 6:10). Másodszor az egyház tagjainak, a hívőknek kettős természetük van: a Szentlélek által újjászülettek, igaznak és szentnek lettek nyilvánítva, de gyakran vétkeznek. Ez azért lehetséges, mert szívük a még meglevő régi hajlamok és az eljövendő világ már bennük működő erőinek a küzdőtere (Gal 5:16-24). Megváltozásuk, megszentelődésük folyamat, amelyhez idő kell, és amelyet környezetük, a világ nyomása is minden nap kihívások elé állít. Harmadszor a keresztény közösségben mindig is voltak, vannak és lesznek megtérés előtt álló keresők, nehéz személyiségek, sérült lelkek, kegyes képmutatók, befurakodott áltestvérek és hitehagyók. Az egyház sosem állt és sosem fog kizárólag újjászületett és érett hívőkből állni.
A hívők is emberek, akiknek naponta dönteniük kell, hogy régi hajlamaiknak engedelmeskednek, vagy új Uruknak. Az egyháztörténet e döntések története. E döntések megítélése azonban nem ember feladata (vö. 2Kor 5:10).

2. A felekezetek kialakulásának okai

a) A nemzetköziség

A kereszténység kezdettől fogva nemzetközi közösségként lépett fel, magában hordva ennek a ténynek minden szépségét és veszélyét. Maga az evangélium sohasem uniformizálta azokat a népeket, amelyek közé eljutott, csak az újkori nagy evangéliumi misszió tévesztette össze a nyugati kulturális elemeket a kereszténységgel (tisztelet a kivételnek).

A közel-keleti és a nyugati kereszténység, illetve napjainkban a távol-keleti, afrikai, észak- és dél-amerikai kereszténység sajátos hangsúlyai mind legitim módon hozzájárultak és hozzájárulnak Krisztus Teste sokszínűségéhez, amíg az evangélium lényegét fejezték és fejezik ki. Elsősorban ez a sokszínűség áll a koraközépkorban keletkezett latin, görög, szír, örmény és kopt egyházak liturgiai, lelkiségi és teológiai sajátosságai mögött. Napjainkban egyes országokban a nemzetköziség felvállalása a helyi politikai viszonyok miatt nehéz tanúságtétel (lásd észak-ír válság). Máshol a gyülekezeteknek az évszázados faji előítéletek és kulturális különbségek falait kell még lebontaniuk (lásd az USA egyes államaiban a fekete és fehér gyülekezeteket).

b) Az államhoz való eltérő viszonyulás

A keresztények különbözőképpen reagáltak a különböző történelmi helyzetek kihívásaira és kísértéseire. Olyan helyzetekbe kerültek, amelyekre vonatkozóan az Újszövetség nem adott konkrét utasításokat (pl. az állammal való összefonódottság helyzete). Eltérő helyzetértékelésükből fakadóan eltérő alapelveket olvastak ki a Bibliából, s így eltérő hozzáállásuk alakult ki az államhoz való viszony kérdésében.

A kereszténység 4. századi államvallássá válása egyfelől lehetővé tette az evangélium akadálytalan terjesztését. Ugyanakkor azzal kísértett, hogy az egyház világi, nem lelki eszközöket is felhasználjon az evangélium hirdetésére, illetve hogy így a mindenkori államtól függővé váljon. Bár az egyház valóban kultúraformáló, pozitív hatást gyakorolhatott egész egy egész kontinensre, azt az utópiát is magáévá tette, hogy Isten az egyházon keresztül fogja megvalósítani az ő országát a földön. Mire megszűntek a külső üldöztetések, az egyház belső gyülekezeti fegyelme is felszámolódott, mert már a gyülekezet vezetői között is egyre kevesebb valódi hívő volt.

A középkor utáni államegyházak és népegyházak kompromisszumokra való kényszerülése vezetett az államtól független (és kezdetben üldözött) szabadegyházak létrejöttéhez. A reformátorok még nem látták jónak vagy időszerűnek egyház és állam szétválasztását, de utólag úgy tűnik, hogy alapvetően a radikálisoknak volt igazuk. Az idők során ezek a szabadegyházi mozgalmak is külön közösségi és intézményrendszert voltak kénytelen kialakítani, amelyen belül megőrizhették sajátos teológiai hangsúlyaikat (lásd a valdens, huszita, anabaptista és baptista egyházakat).

c) Az etikai kérdésekre adott eltérő válaszok

Az egyház a világban él, de a hivatása az, hogy ne evilág szerint éljen. Az egyház lényegéhez tartozik, hogy egyszerre ellenkulturális és kultúraformáló mozgalom. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden generációnak választ kell adnia a kor etikai kihívásaira. A Biblia szinte minden etikai kérdéshez konkrét eligazítást ad, vagy legalább is alapelveket kínál. A konkrét kijelentések értelmezése és a levont alapelvek alkalmazása azonban sosem légüres térben történik Az egyházak vezetői sokszor nemcsak a világra reagálnak, hanem egymásra is – a Biblia helyett. Valóban tanácsos mások hibáiból tanulni, de etikai kérdésekben igen nehéz egy szélsőségre (az elvilágiasodásra vagy az ultrakonzervativizmusra) úgy reagálni, hogy az ember ne essen a másik végletbe.

A szélsőséges, egymásra reagáló irányzatok mindig hiteltelenné válnak, mert vagy annyira nem különböznek a világtól, vagy mert annyira különböznek attól. Az egyensúly megtalálása nem könnyű, de lehetséges. Az Írás betűje és Lelke, Isten parancsai és lelkülete között nem lehet ellentmondás. Hogy példát is említsünk, a 19. századi Észak-Amerikában egyházak sora szakadt szét a rabszolgatartás kérdése miatt, bár a hitvallásuk lényegében azonos maradt. Ugyanekkor egyes egyházak elvilágiasodása más egyházakban szélsőséges konzervativizmust váltott ki. A 20. században pedig a nők szolgálatával és a homoszexualitással kapcsolatos kérdések okoznak vitákat és szakadásokat, különösen a nagyobb protestáns egyházakon belül.

d) Az intézmény és a karizma közötti egyensúlyproblémák

Minden emberi közösség működésében szükség van bizonyos döntéshozó és felügyeleti tevékenységre, tehát bizonyos fokú szervezeti vagy intézményes keretre. Természetesen az intézmény is lehet ugyanúgy a közösség javára, mint a nagy küldetés akadályozója. Az elintézményesedett egyház helyenként és időnként elveszítette a küldetéstudatát, ami ugyancsak Isten megújító, tömegeket, intézményeket felrázó, kegyelmes munkálkodását váltotta ki az egyháztörténelem során, akárcsak napjainkban.

Ezek a lelki ébredések mindig válaszút elé állították a konzervatív intézményeket: vagy felismerték és a régi mederben hatni engedték Isten megelevenítő munkálkodását, vagy akadályozták azt, és ezzel új mederbe, külön intézménybe, felekezetbe kényszerítették a megújulást (lásd például a 17. századi angol kvékerek mozgalmát, a 18. században pedig az anglikán egyházból lassan kivált metodista egyházat, vagy a 20. század második felétől a karizmatikus mozgalom problémáit a protestáns egyházakon belül). A megújulásból létrejött új felekezetek azonban egy-két emberöltő után rendszerint maguk is "elintézményesednek", és önmagukon élik meg az új megújulás híveinek türelmetlenségét. Az intézmény és a karizma harca mindig is jelen volt Isten népe történelmében, és valóban szomorú, hogy hol az egyik, hol a másik oldal feledkezett el a saját feladatáról, illetve a másikra való ráutaltságáról. Talán lesz olyan generáció, amely hajlandó okulni a múltból.

e) A hitvallásalkotás
nehézségei

Az istenkép alapjaiban határozza meg a hitéletet: az etika a dogmatikára épül. Jogos igény, hogy az Istennel és Isten dolgaival kapcsolatos hitünknek és reménységünknek szilárd alapja legyen. Bár az evangéliumot egy gyermek is megértheti, a Szentírás tanítását több témában részletesen is ki kellett fejteni. Mind a helyes megértés és megélés érdekében, mind a félreértések és szándékos ferdítések miatt is rögzíteni kellett, hogy mit tanít a Biblia, és mit nem. Ezért kényszerült az egyház a hitvallások (és a zsinati határozatok) megírására.

A hitvallások a századok során óriási szolgálatot tettek a hívők tiszta hitéletéért. Ugyanakkor tökéletlenek voltak, mint minden emberi eszköz, amely Isten dolgait próbálta kifejezni, és sajnos tanítóik sem mindig a megfelelő lelkülettel adták őket tovább. A tételes hitvallások megalkotásának feladata egy-egy témát illetően meghaladta az emberi kifejezőkészség határait, a szemléletbeli és nyelvi-idiomatikus különbségek pedig időnként, főleg a 3-4. században szőrszálhasogató vitákhoz vezettek. A szent ügy, a tan tisztaságának védelme érdekében sajnos nem egyszer az indulatok kerekedtek felül, és a vita néha egymás kölcsönös kiátkozásáig is fajult. Egy-két teológiai kifejezés miatt évszázadokra megszakadt a kapcsolat egész országok keresztényei között (lásd például a nesztoriánusok kiközösítését vagy a katolikus-ortodox szakadást 1054-ben).

Manapság mindenesetre már mindegyik fél számára világos, hogy a teológiai különbség elhanyagolható szerepet játszott ahhoz képest, amennyire kölcsönösen félreértették egymást. Ennek a felismerése századunkban ezeknek az egyházaknak az egymáshoz való közeledéséhez és az átkok kölcsönös visszavonásához vezetett. Meg kell említeni az újkori és legújabb kori protestáns konfesszionalizmust (hitvallásosdiságot) is, amely kiüresedett észhitet produkált, és amely ellen egyes reformmozgalmak úgy tiltakoztak, hogy elvi alapon elutasították a hitvallások írását. Ilyen antikonfesszionalizmust, hitvallás nélküliséget hirdetett például a 17. századi angliai kvékerek vagy a 19. század eleji amerikai restaurációs gyülekezetek mozgalma. Mégis, a kvéker meetingek terjedelmes ajánlásai és a restaurációs gyülekezetek részletkérdések miatti felaprózódása azt bizonyítja, hogy ez a másik véglet sem járható út.

f) A tanbeli és hitéleti torzulások
elleni harc

A világi hatalom kompromisszumokra késztető hatása és az antik filozófia befolyása miatt az egyházban egy időre olyan tévtanítások és torz hitéleti jelenségek terjedtek el, amelyek Isten ítélő, tisztító beavatkozását váltották ki. Európában a 16. századi reformáció földindulásszerű társadalmi hatása mögött az egyház és az állam igen nagymértékű összefonódása áll. Megjegyzendő, hogy Luther Márton mint ágostonredni apát először belső reformot akart, nem egyházszakadást. Az egyházi reform azonban nem történhetett meg a külső, világi rend felborulása nélkül. Ezért is befolyásolta a vallási reform sorsát a nemzeti- és osztályérdekek közötti küzdelem.

Bár a kereszténység azóta már három nagy részben él (ortodox, katolikus és protestáns), a reformáció nem csupán új felekezetek létrejöttéhez vezetett (lásd az evangélikus, református és anglikán egyházat). Olyan tanbeli és erkölcsi tisztulást indított el, amely nélkül nemcsak az egyház egészének (beleértve a katolikus egyházat is), hanem az európai kultúrának a jövője is kétségessé vált volna.

g) A töredékes
ismeret

Az Újszövetség szerint ezen a világon azonban senkinek sem adatik teljes ismeret. Pál apostol szerint "töredékes az ismeretünk", és a többes szám első személybe ("mi") nyilván önmagát is beleértette (1Kor 8:2, 13:9,12). Aki Isten minden dolgában tökéletesen akar látni, az közben elfelejti, hogy ezzel Isten tanácsadójává válhatna (Róm 10:33-36). A Szentlélek az apostolokat minden lényeges dologban valóban elvezette a teljes igazságra (Jn 16:13), de tudatában voltak annak, hogy írásaikban "vannak nehezen érthető dolgok" (2Pt 3:16), és hogy ezek magyarázásához Isten szerint is szükség van a tanítókra (Ef 4:11-15). Ugyanakkor ezek az újszövetségi tanítók bevallották, hogy "mindnyájan igen sokat vétkezünk" (Jak 3:1). Ami a mai bibliatanítókat illeti, a figyelmetlenség, felületesség, elfogultság, képzettségi hiányosságok vagy feldolgozatlan élmények egyaránt megjelenhetnek az írásmagyarázatukban. Még a "legjobb" tanítók is tévednek valamiben, ezért komolyan kell venniük a figyelmeztetést, hogy szolgálatukat tekintve "súlyosabb megítélésben" lesz részük (Jak 3:1-2).

A tanítás gyümölcsének a megítélése az egyház tagjainak a feladata és felelőssége (Mt 7:15-19), ehhez a mérce pedig a Szentírás (vö. Csel 17:11), a Szentlélek kenete (1Jn 2:26-27) és a józan krisztusi ész (1Kor 2:16, 10:15). Ugyanakkor a keresztény közösség felszabadulhat az alól a kísértés alól, hogy embereket tévedhetetlennek tartson, bálványozzon, és "kedvenc" tanítókra hivatkozva egymással veszekedjen (vö. 1Kor 1:11-13). Vannak ugyanis olyan teológiai témák, amelyekben egyszerűen képtelenek vagyunk egyetérteni (szentségek gyakorlása, kiválasztás és szabad akarat kérdései, utolsó napok prófétai menetrendje stb.). Azért vitatkozunk rajtuk olyan régen, mert nem olyan nyilvánvaló a megoldásuk, hogy rámutathassunk egy-egy igeversre. A Szentlélek nem ihlette a szentírókat úgy, hogy ezekről a témákról minden kor minden kereszténye automatikusan ugyanarra a következtetésre jusson. Ez pedig alázatra int. Ha egymás gondolatainak a megértése sem könnyű, mert tele vagyunk előzetes feltevésekkel, és nehezen lépünk ki a saját sémáinkból, akkor micsoda alázattal kell Isten gondolataihoz közelednünk!

Bár mindenki bizonyos akar lenni (és legyen az!) a saját írásértelmezésében, senki sem mondhatja, hogy tökéletes, teljes az ismerete a mennynek ezen az oldalán. Van helye a teológiai párbeszédnek, van helye az Írás közös kutatásának, de mindenek előtt az egymás iránti tiszteletnek és alázatnak. Bár a zsinatok azzal kezdték határozataikat, hogy "a Szentlélek jónak látta, és vele együtt mi is..." (vö. Csel 15:28), nem egy tévedésüket látva utólag nyilvánvaló, hogy a Szentlélek nem látott mindent jónak abban, amit ők jónak láttak. Ez azonban nem a hitvallások elvetése mellett szól, hanem amellett, hogy az Írást jobban tiszteljük, és megértéséért közösen harcoljunk. Csak az egyetemes egyházból kiszakadó szekták vallják azt az elképzelést, hogy a Szentlélek minden témában minden kor minden kereszténye számára egyértelműen felismerhető, minden részletre vonatkozó, tiszta és egységes tanítást ad – és ez természetesen náluk található meg. Számukra a kereszténység felekezeti megosztottsága botrány, mert úgy vélik, hogy igazság csak egy van, és minden más csak tévelygés. A közösségvállalás alapja náluk az egyetértés, ezért nemcsak a keresztény felekezeteket, hanem azokat a közösségeket is elvetik, amelyek hozzájuk hasonlóan a "totális igazság" elvét vallják, mégis teljesen mást tanítanak. Az ilyen keresztény hátterű szekták száma több százra tehető.

h) A szakadárság
bűne

Sajnos nemcsak a szekták, hanem több felekezet és lelkiségi irányzat létrejöttében játszottak, illetve játszanak szerepet bizonyos emberi hibák és bűnök. Erőteljes személyiségek tanítói vagy prófétai fellépésükkel túlzott befolyásra tehetnek szert, ugyanakkor tőlük függetlenül is sokan hajlanak "Isten nagy embereinek" a bálványozására, és arra, hogy rájuk hivatkozva veszekedjenek egymással (vö. 1Kor 1:11-13). Egyesek mindig a maguk feje után akarnak menni, nem fogadnak el maguk fölött tekintélyt, és az embereket igyekeznek úgy manipulálni, hogy ők lehessenek az elsők (vö. 3Jn 9-10). Ezenkívül mindig könnyebb a hasonló gondolkodásúakat elviselni, és velük tartani (vö. Róm 14:1), ezért is szakadtak ki az egyházakból gyülekezetek, amelyek aztán még tovább aprózódtak...

Erre nincs mentség, akkor sem, ha ilyesmitől egyetlen emberi közösség sem mentes. Az egyház ugyanis éppen az az emberi közösség, amelynek a megszokott gyarló emberi viszonyoknál többet kell(ene) felmutatnia, illetve valami egészen mást: Isten uralmát, az "eljövendő világ erői"-t, amelyek igenis már jelen vannak. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy nem a mi dolgunk a szívek megítélése (Mt 7:1-5, 1Kor 4:5), sem Krisztus Teste valódi és látszólagos tagjainak a szétválasztása (vö. Mt 13.24-30, Róm 14:4). Amire fel vagyunk szólítva, az a gyümölcsök megvizsgálása és a Szőlőtőn való megmaradás, hogy mi magunk jó gyümölcsöket teremjünk (Mt 7:15-19, Gal 5:16-26). Nincs, sosem volt, és sosem lehet önigazságunk, csak Jézussal dicsekedhetünk (1Kor 1:30-31).

3. A keresztény felekezetek egysége

A felekezetiség mint egyháztörténeti helyzet sokak szemében botrány, és nem tudják elképzelni, hogy valamilyen módon Isten dicsőségére is válhat. Mégis hasznos sokszínűséget jelenthet, ha az egyes keresztények, egyházak és intézmények "a lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenben szeretet" elvéhez tartják magukat, ha ez alapján gondolkodnak és nyilatkoznak egymásról, illetve ha így szolgálnak együtt. A történelmileg kialakult helyzeten nem változtathatunk, de a saját hozzáállásunkon igen, ha valóban azt akarjuk, hogy egymás iránti szeretetünkről a világ felismerje: Krisztus tanítványai vagyunk. Sajátosságaink megtartása nem baj, ha nem felejteti el velünk, hogy Krisztusban egyek vagyunk, hogy az ő képére kell formálódnunk, és hogy ő a mi teológiai különbségeink ellenére közösséget vállal mindnyájunkkal. Csak a tévtanítókra jellemző, hogy a lényeges dolgokat – az Üdvözítő lényét, üdvözítő tettét és az üdvösség útját – tagadják vagy átértelmezik, az egyebekhez tartozó, másodlagos dolgok közül valamit felfújnak, és lényegessé, sőt üdvösségfeltétellé teszik, a szeretet és a békesség kötelékeit pedig szétszakítják.

a) Az egység alapja

Ez nem intellektuális, hanem spirituális valóság. Nem állítások és tagadások racionálisan összeállítható listája, a Biblia minden versének egyszer s mindenkorra történő tökéletes megmagyarázása, összefüggéseinek teljes és végleges feldolgozása, hanem közösség a Szentlélekben. Miért vállaljuk tehát a közösséget egy olyan felekezet tagjaival, amelynek nem tudunk minden egyes hitvallási pontjával egyetérteni? Azért, mert az egységünk Jézus Krisztus evangéliumában (1Kor 15:1-11) és a Szentlélek közösségében (1Kor 12:13, Ef 4:1-6) van. Ez pedig szellemi-lelki egység, amely túllép az intellektuális egység korlátain is.

b) Az egység megőrzése

Ha a Bibliából tudom, hogy az Isten teljes, végleges kinyilatkoztatása, de valaki egy másik, új, a Bibliának ellentmondó "kinyilatkoztatásba" vetett hitre akar rávenni, akkor tudhatom, hogy tévtanítóval állok szemben. Ugyanakkor testvérre ismerhetek abban, akinek csak másodlagos dolgokban eltérő a véleménye, de az alapok ugyanazok. Lehet, hogy másképpen lát bizonyos külsőségeket és a szervezeti dolgokat illetően (pl. presbiteri vagy püspöki rendszer, bemerítés vagy fejleöntés, bor vagy must, fehérkenyér, macesz vagy ostya használata stb.). Lehet hogy más a véleménye a tapasztalati lehetőségeinken túllevő dolgokról (pl. utolsó idők prófétai eseményrendje), vagy Isten láthatatlan munkálkodásáról (pl. kiválasztás és szabad akarat kérdései). Mégis, ha az életében Krisztus Lelkének a gyümölcsét láthatom, tehát látom, hogy Isten közösséget vállal vele, áldja, szereti, formálja, akkor ki vagyok én, hogy megtagadjam a vele való közösséget? (vö. 1Jn 2:29, 4:19-21, 5:1)

Bár mi keresztények különböző gyülekezetekbe járunk, egyetérthetünk abban, hogy nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy egymással közösségben legyünk. Isten népe ugyanis nem valami párt, ahonnan a másképpen gondolkodóknak ki kell vonulnia, és új pártot kell alapítania... A szentek közössége a Szent trónja előtt élők közössége, akik Istentől szeretetet, türelmet, irgalmat, gyengédséget kapnak, és ezért van mit megosztaniuk egymással. Miről ismerik fel Jézus tanítványait? Arról, hogy szeretik egymást. Bár egységre törekszenek, ha ez intellektuálisan nem is megy, mert töredékes az ismeretük, és más felekezeti név alatt kell szolgálniuk, még akkor is szeretik egymást és lelki közösségben maradnak egymással. Együtt tudnak úrvacsorázni, karitatív munkát végezni, missziózni, és időnként még a szószéket is átengedik egymásnak. Ilyesmi ebben a világban sehol máshol nem tapasztalható meg, ezért szomorú dolog, hogy az egyházban sem mindig ez a hozzáállás győz.

Mindig voltak és lesznek perfekcionista, saját magukat elitnek tekintő közösségek, amelyek a "felekezetnélküli őskereszténység tökéletességét" kívánják visszahozni, mintha ez lenne a valóban elítélendő felekezetieskedés egyetlen alternatívája. Egyrészt azonban nem tudják ezt megtenni anélkül, hogy ne kellene ítélkezniük a felekezeti egyházak tagjain, és ne kellene megtagadniuk a velük való közösséget, méghozzá éppen az egység nevében. Másrészt pedig az "újszövetségi modell" az 1. században sem létezett, mert akkor is ugyanúgy feladat volt, mint ma. Az apostoli levelek pártoskodástól terhelt gyülekezetek képét tárják elénk, amelyekben az egységet folyamatosan, újra és újra építeni kellett. Ma is ez a feladatunk: nem több, nem kevesebb! Nem az újszövetségbeli egyház a minta, hanem az, akit az őskeresztény egyház hozzánk hasonlóan követni próbált: Jézus Krisztus. Az első századi keresztényeknek sem volt mire büszkének lenniük, és nekünk sincs. Egyedül az Úrral dicsekedhettek, és nekünk sincs más választásunk. Csak Jézusban bízhatunk, hiszen ez az Ő egyháza, és Ő tartja fenn immáron két évezrede, bár "a pokol kapui", azaz erői megpróbáltak rajta diadalmaskodni (Mt 16:18). Így, és csakis így vallhatjuk a magunkénak az egyetemes egyház történtét, annak minden fájdalmával és dicsőségével együtt.

Tetejére

Szalai András (cc) Apológia Kutatóközpont