|
|
Apológia
> Kereszténység
> Biblia
> PDF verzió
(171 KB)
|
|
|
A
Biblia műfajai
|
|
|
Bevezetés
|
A
Biblia általános értelmezési alapelvein túl szükségünk van a
sajátos bibliai műfajok ismeretére is. Ha figyelmen kívül hagyjuk
ezeket a számunkra idegen vagy észre sem vett héber és görög
irodalmi sajátságokat, akkor egyfelől félreértjük az írók
mondanivalóját, másrészt üzenetüket hibásan alkalmazzuk.
|
|
|
1.
Ószövetség
|
|
|
a)
Elbeszélések
|
Az
Ószövetség több mint 40%-a történelmi elbeszélés (1-2Móz, Józs,
Bír, Ruth, 1-2 Sám, 1-2Kir, 1-2Krón, Ezsd, Neh, Eszt, Jón), és az
Újszövetségnek is kb. 50%-a (Mt, Mk, Lk, Jn; Csel). A bibliai
elbeszéléseket olvasva fontos szem előtt tartani, hogy
nem
pusztán a múlt adatszerű rögzítését szolgálták; ez egyes
történetek Izrael átfogóbb történetének, illetve Isten és ember
történetének a részei, főszereplőjük tehát valójában Isten;
nem kitalált mesék, sem rejtett értelmű szövegek, hanem a
történelem szerves része; alakjaik történelmi figurák, hús-vér,
tipikus közel-keleti emberek, akik sajátos kultúrával, és minden
emberi gyarlósággal rendelkeztek;
mivel
a történetek szereplői ugyanolyan emberek, mint mások,
történeteikben is minden elképzelhető borzalmas és nagyszerű
dolog előfordul; az elbeszélő történetek nagyon őszinték, de
attól még nem mindig példaértékűek; többnyire az olvasóra
hagyják, hogy mi más történhetett volna, vagy minek kellett
volna történni; ilyenkor nem közvetlenül tanítanak, de a
tanulságok levonására késztetnek;
bár
nem sok tanítói részt tartalmaznak, sokszor szolgálnak
példázatként, illusztrálva a kifejezetten tanítói részeket;
másfelől értelmezésükben a tanítói részekből kell kiindulni (és
nem fordítva); a történetekből nem tudunk meg minden egyes
részletet, csak amit az írók céljaiknak megfelelően fontosnak
tartottak elmondani.
A
történelmi elbeszélések nem közvetlenül a mi történeteink,
és nem feltétlenül utánozandó minták. Tanulságuk lényege az, ami
számunkra is útmutató lehet. Ha figyelmen kívül hagyjuk az
elbeszélés történelem voltát, saját belső
összefüggéseit, egyes részleteit, az író saját
kommentárját, vagy eseményeinek és figuráinak valamiféle
"szellemibbnek" vagy "mélyebbnek" vélt
értelmet tulajdonítunk, akkor sok olyat is belemagyarázunk a
szövegbe, ami nincs benne.
|
|
|
b)
Költészet
|
Az
Ószövetség harmada költői formában íródott. Több költői rész
található a történelmi és a prófétai irodalomban is, de a Biblia
nagy, önálló költői műve a Zsoltárok. Az iratgyűjtemény
héber neve Töhillim ("dicsőítő énekek"), a
magyar zsoltár szó a görög Pszaltérion-ból
származik ("húros hangszer"), illetve a Pszalmosz-ból
("húros hangszerrel kísért ének"). A zsidók ugyanis a
zsoltárokat nem felolvasták, hanem hangszerkísérettel énekelték
(és éneklik a mai napig).
Az
1. zsoltár a könyv egészének a bevezető és tartalmi összefoglaló
darabja, a 150. a végső következtetést fogalmazza meg. A
zsoltároknak több típusa van, és az egyes zsoltártípusokat eltérő
helyzetben alkalmazták (pl. a király-zsoltárokat a királyok
trónra lépésének évfordulóján énekelték):
panaszkodó;
egyéni: 3. 22. 31. 39. 42. 57. 71. 120. 139. 142; közösségi: 12.
44. 80. 94. 137. bízó: 11. 16. 23. 27. 62-63. 91. 121. 125. 131.
139.
hálaadó
(Istent a tetteiért dicsőíti); egyéni: 18. 30. 32. 40. 66. 92.
116. 118. 138; közösségi: 65. 67. 75. 107. 124. 136. és
magasztaló (Istent önmagáért dicsőíti): 8. 19. 33. 66. 103. 104.
113. 114. 117. 145-149.
fogadalmi
(a szövetséget erősíti meg): 50. 81. 89. 132.
bölcsességi
(tanító): 36-37. 49. 73. 112. 127-128, 133.
történelmi
(Izrael megőrzését mutatja be): 78. 105-106. 135-136, illetve
Sionról vagy Jeruzsálemről szóló: 46. 48. 76. 84. 87. 122
királysági:
2. 18. 20-21. 45. 72. 101. 110. 144, trónralépési: 24. 29. 47.
93. 95-99.
messiási:
2. 45. 72, prófétai: 22. 110, Isten végső uralmáról szóló:
96-99.
ún.
"átokzsoltárok": 12. 35. 58-59, 69-70. 83. 109. 137.
139-140. részletei (de vö. Zsolt 4:4, Mt 5:22, Róm 12:18-21).
A
zsoltárnak mint műfajnak az alábbi jellegzetességeire kell
figyelnünk értelmezésük során:
a
zsoltár megszólítottja többnyire Isten (Istenhez és
Istenről szól), de az olvasót is Isten útjára buzdítja
a
költészet mint forma egyfelől az érzelmeket ragadja meg (valós
élethelyzetben született, őszinte), illetve segít az érzelmeink
kifejezésében (szavakat találni saját imáinkhoz)
a
költészet mint forma másfelől a könnyű megjegyezhetőséget is
szolgálja.
A
zsoltárok és a Péld nagy része is héber költészet,
amelynek a legfeltűnőbb sajátossága a gondolatrím; több
fajtája is van:
ismétlés:
az egymás alatti sorok ugyanazt fejezik ki, csak más szavakkal
(Zsolt 19:2, Péld 7:14, vö. Ézs 44:22)
szembeállítás:
az egymás alatti sorok egymással ellentétbe állítanak bizonyos
dolgokat (Zsolt 1:6, Péld 10:1)
fokozás:
az egymás alatti sorok egy bizonyos dolgot fokoznak (Zsolt 67:4
vö. Jób 5:19).
A
zsoltárok eredetileg nem voltak versszakokra osztva. Egyes
zsoltárok sorainak a kezdőbetűi a héber ábécét követik (Zsolt
119). Az értelmezés során mindig az egész zsoltár
lendületét, mondanivalóját kell szem előtt tartani.
|
|
|
c)
Bölcsesség- irodalom
|
Az
Ószövetség bölcsességi irodalmához soroljuk Jób, a Példabeszédek
és a Prédikátor könyvét. A könyvek egyes részeinek az
értelmezéséhez és alkalmazásához a könyvek egészének az üzenete
adja meg a kulcsot. A bölcsesség fogalma (héber hokhma)
nem elvont filozofálás, hanem a gyakorlati tanácsok
alkalmazásának képessége. Ebből következően a bölcsességet a
tanácsok alkalmazása közben, az egyéni tapasztalatok során kell
megszerezni. Ebben segítség lehet a monológ (Préd), a vitatkozás
(Jób) vagy a közmondás (lásd Péld). A legfontosabb azonban, hogy
a bölcsesség forrása Isten (Péld 2:5-6) és végcélja az Istennek
tetsző élet (Péld 3:7, Préd 12:13).
Salamon
Példabeszédei (Mislé Slómó) az okos életvezetéshez
ad tanácsokat, mint amikor egy bölcs szülő viselkedni tanítja
fiatal gyermekét. Két életvitelt állít folyamatosan szembe: a
bölcs (hívő) és a bolond (hitetlen) életét. A példabeszédek tkp.
velősen megfogalmazott, sokszor egymástól független "igazságok"
könnyen megtanulható füzére. Értelmezésükhöz szem előtt kell
tartani, hogy
költői
formában lettek megírva, tehát műfaji, formai szempontból
hasonlóak a zsoltárokhoz
tömören
megfogalmazott, általános (de nem feltétlenül abszolút) érvényű
igazságokat mondanak el
az
Olvasóé a feladat, hogy ezeket a tanácsokat, tanulságokat a
saját élethelyzetében alkalmazza.
A
Prédikátor (Kohelet) könyve első olvasásra könnyen
félreérthető. Cinikusnak és pesszimistának hozzáállása tkp. a
többi bibliai könyv kontrasztja: "így kellene látnunk az
életet, ha Isten nem lenne, és ha csak ebben az életben
reménykedhetnénk". A könyv azért zavarba ejtő, mert
kielégítetlenül hagy, viszont éppen a provokációval ösztönöz az
élet értelmének kutatására, és így juttat el a végső tanulságig
(Isten van, és tisztelni kell, lásd 3:14, 12:13-14).
Jób
(Ijóv) könyve az emberi logika határait feszegeti. Azzal a
kérdéssel foglalkozik, hogy miért szenved az igaz ember? Azt a
logikát kérdőjelezi meg, amely szerint "ha Isten mindenható,
akkor minden Isten akaratából történik; Isten igazságos, ezért az
igaz ember áldott (tehát aki jól él, az igaz), a gonosz pedig
átkozott (tehát aki bajban van, az bűnös)". A könyv válasza
kétszeres nem: nem minden történik Isten direkt akaratából
(bár az engedélyével), és nem minden baj személyes bűn
következménye. Ilyen helyzetben a szenvedőnek a Mindenhatóba
vetett bizalomra, barátai részéről pedig szeretetre van szüksége
(lásd Jób 42:10-12).
|
|
|
d)
Törvény és parancsolatok
|
Az
Ószövetség sajátos "műfaja" a Mózesnek adatott törvény,
azon belül is főleg a Tízparancsolat, az Újszövetségben pedig a
Hegyi Beszéd. Az ószövetségi törvények értelmezésének egyik nagy
kérdése, hogy mi volt a szerepük egykor, és hogy mi a szerepük ma
a keresztények életében? Ennek az eldöntéséhez az alábbi
szempontokra kell figyelni:
a
"szövetség" nem egyenrangú felek között
köttetett; Isten az, aki kezdeményezte ("Én szövetséget
kötök veled"), Isten egyoldalúan tett szövetségi
ígéretet ("ő nem ember, hogy megszegje a szavát"), ő
szabta meg a feltételeket (összesen 613 parancsolat), a másik
fél szerződésszegését megbüntette (pl. fogság), és mégis
ígéretéhez híven a szövetséget nem bontotta fel (lásd "új
szövetség")
az
"Ószövetséget" Isten csak a zsidósággal
kötötte, nem minden néppel; teljes körű alkalmazására csak egy
teokratikus államforma keretein belül kerülhetett sor
a
törvény teljes egységet alkotott, nem lehetett egyik-másik
részét megtartani, a többit figyelmen kívül hagyni (Jak 2:10)
az
egyes parancsok egy része (tedd ezt! ne tedd azt!) példa értékű,
általános érvényű, mert nem ír le minden lehetséges
élethelyzetet; a törvények nagyobb része eseti törvény
(ha… akkor…), és Izrael sajátos társadalmi,
erkölcsi és vallási életére vonatkozott
Jézus
szerint a törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették (Lk 16:16):
Jézus "töltötte be", azaz szerzett neki végső érvényt
(Mt 5:17-18), és Jézus mutatta meg a lényegét is (Mt 22:36-40
vö. Róm 13:9)
a
törvény szent, igaz és jó volt (Róm 7:12,22), de az ember a
bűnös hajlamai miatt nem tudta követni (Róm 7:21-23, 8:3); a
törvény szerepe azonban nem is az üdvözítés volt, hanem az, hogy
az ember felismerje a bűnt és saját bűnös voltát (Róm 3:19-20,
4:15, 5:20, 7:7-9, Jak 2:10), amint rájön arra, hogy
mindenképpen büntetés vár rá, a Megváltóhoz menekül (Róm
7:1,6,22-24, 10:4, Gal 3:10,13,23-25, 4:5)
a
régi szövetség törvényeiből csak annyi érvényes az új szövetség
idején, amennyit az új is említ; nem arról van szó, hogy az
ószövetségi törvény egyes elemei át lettek mentve, mások nem
(hiszen egységet alkotnak), hanem arról, hogy az egész
ószövetségi törvény érvénytelen lett (betöltötte feladatát),
akkor is, ha egyes parancsok meg lettek ismételve (pl. a
Tízparancsolatból a szombattartás kivételével kilencet
megtalálunk az Újszövetségben is, de a teokratikus izraelita
állam polgári és rituális törvényeiből egyet sem); Jézus az
apostolainak adta a "kulcsokat", amelyekkel az új
szövetség új helyzeteiben új döntéseket hozhattak ("oldás /
nyitás" = szabályok feloldása, "kötés / zárás" =
szabályok kimondása, lásd Csel 10:47, 11:18, 15:6,18-29).
|
|
|
e)
Prófétai és apokaliptikus irodalom
|
A
"próféta" szavunk görög eredetű: a "prófécia"
(profeteia) jelentése: [isteni] üzenet hirdetése, a
"próféta" (profétész) maga a hirdető. Ez utóbbi
szó a prófétákra használt leggyakoribb héber szó (náví)
fordítása, ami "szószólót" jelent. A próféta máshol
"látnok", vagy egyszerűen "Isten embere", aki
Isten üzenetét adja tovább (pl. Ám 3:8). Egyes próféták életéről
mégis többet tudunk, mint arról, hogy amit hirdettek (pl. Illés).
A
prófétai műveket méretük, és nem keletkezési sorrendjük vagy
jelentőségük alapján szokás megkülönböztetni:
vannak
ún. "nagy próféták" (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel,
Dániel)
és
van 12 "kis próféta" (Hóseás, Jóel, Ámósz, Abdiás,
Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Zofóniás, Haggeus, Malakiás).
Az
első író próféta Ámósz volt (kb. i. e. 760), az utolsó Malakiás
(kb. i. e. 460). A "próféták" e három évszázados nagy
korszakát
A
próféciák nem egyszerűen jóslatok; a legtöbb esetben egy adott
időszak helyzetének a hátterét leplezték le, tehát a jelen
okait magyarázták, és csak néhány százalékuk foglalkozott a jövő
feltárásával. A próféták
nem
a saját üzenetüket mondták el, hanem Istenét ("Így szól az
Úr…"); csak a hamis próféták kívánták maguknak az
igen nehéz prófétai hivatalt (Jer 14:14, 23:21)
tanítás
szempontjából nem mondtak sok újat: Izrael közösségét elsősorban
a mózesi szövetség betartására szólították fel: az
engedelmességért áldás, az engedetlenségért átok jár (lásd 3Móz
26 fej. 5Móz 4. és 28. fej.)
időnként
a közeli és távoli jövőről is szóltak, de nem tudták, hogy mi
mikor teljesedik be (1Pt 1:10-12).
A
próféták üzenete tehát elsősorban a kortársaknak szólt, mindig
egy konkrét történelmi pillanatban hangzott el. Bár mi már
gyorsan végigolvashatjuk írásaikat, az egyes kijelentések,
fejezetek között évek, évtizedek is eltelhettek. Nem
véletlenül nehéz néha eldönteni, hogy a beszédgyűjtemény egyes
szakaszai egyazon beszéd részei, vagy külön beszédek. Az
időpontokról néha az író is tájékoztat (pl. Zak 1:1, 7:1), máshol
csak sejthetjük, hogy a beszédek időben egymástól távol
hangzottak el (ld. Ámósz). Az egyes prófétai könyvek mint
beszédek gyűjteményei nem a folyamatos olvasgatás céljára
készültek, ezért is nehéz olvasmányok. Értelmezésükkor először a
beszédek keletkezésének körülményeit kell feltárni (mi volt az
üzenet akkor?), és utána lehet csak alkalmazni (mi az, ami ebből
itt és most nekünk is üzenet lehet?), nem feledve, hogy a
próféták üzenetei elsősorban az igaz hit helyes megélését
követelték.
Sajátos
prófétai műfaj az ún. apokaliptikus irodalom. Az
"apokalüpszisz" is görög szó, a jelentése "leleplezés"
vagy "feltárás". A műfajt az Ószövetségben Dániel és
Ezékiel, az Újszövetségben az evangéliumok látomásai (pl. Mk 13.
fejezet) és a Jelenések könyve képviseli. Az apokalipszis
a prófécia egyik válfajának tekinthető, de a párhuzamok mellett
eltéréseket is megfigyelhetünk:
a
hasonlóságok lényege, hogy a prófétikus és az apokaliptikus
irodalom is foglalkozik a jövővel, gyakran szimbolikus a
nyelvezete, és megmenekülést ígér
a
prófécia eredetileg szóban hangzott el, viszonylag rövid volt,
elsősorban egy adott helyzet okait tárta fel ("ez azért
történik, mert…"), és a bűnösöket állította
választás elé ("ha megtérsz, akkor…"); az
apokaliptikus látomásokat viszont rendszerint azonnal leírták,
ezek a látható és a láthatatlan világban történő dolgok
kapcsolatát tárták fel, nyelvezetük sokkal szimbolikusabb
(állatok, számok), és a hívőket buzdították kitartásra.
|
|
|
2.
Újszövetség
|
|
|
a)
Elbeszélések
|
Az
Újszövetség kétharmadát történelmi elbeszélések alkotják: az
evangéliumok és az Apostolok cselekedetei. Ezekre is állnak az
ószövetségi elbeszélésekre érvényes értelmezési szabályok, de
vannak járulékos szempontok.
Az
Apostolok cselekedetei esetében két alapkérdés merül fel.
Az első, hogy mi volt Lukács célja a Csel megírásával: ha az
apostolok életrajzát akarta megírni, miért csak Péterrel és
Pállal foglalkozik, velük is miért csak érintőlegesen? A
válaszhoz elég megfigyelni a mű felépítését:
időnként
rövid összefoglalókat ad, mielőtt tovább megy (Csel 6:7,
9:31, 12:24, 16:4, 19:20); ezek lényege pedig mindig az, hogy a
hívők gyarapodtak, számban és hitben egyaránt
a
történetek helyszínei is meghatározók (1-7. fejezet:
Jeruzsálem, 8-10. fejezet: Júdea és Samária, 11-28. fejezet: az
egész akkor ismert világ); tehát a misszió Jeruzsálemből eljut
az akkori világ közepéig, Rómáig
az
összefoglalók és a helyszínek változása elárulja az író
szándékát: Jézus próféciájának és parancsának beteljesedését, az
evangélium elterjedését akarta megörökíteni (Csel 1:8);
így
érthető, miért nem írta meg pl. Péter és Pál teljes életrajzát,
miért nem foglalkozott más apostolokkal (pl. Fülöp, Tamás) és
más misszióterületekkel (pl. Etiópia, Illíria).
A
másik nagy kérdés, hogy mennyiben mintaértékűek Lukács
történelmi feljegyzései? Mi az, ami követendő, eszményi példa, és
mi az, ami csak az akkori körülmények között logikus, de egyszeri
jelentőségű esemény volt? Ennek érdekében érdemes szem előtt
tartani, hogy
Lukács
többnyire megjegyzés és értékelés nélkül írja le a történteket;
mindig tanulságul, de nem feltétlenül mintául (leírás nem
= előírás);
ami
csak egyszer történt meg, egy konkrét helyzetből fakadt, és más
újszövetségi iratban nincs említve vagy példának állítva, azt
nem szabad mintává tenni (pl. "mindenük közös volt")
ami
akkor sem volt mindennapos, azt nem szabad normává tenni; pl.
bár a Csel-ben kb. 40 csodáról olvashatunk, ezek egy kb. 35
éves időtartamon belül történtek, tehát akkor sem voltak
mindennaposak.
Az
"evangélium" szó a görög euangelion-ból
származik, amely eredetileg a jó hírért járó jutalmat, majd magát
a "jó hír"-t jelentette. Az evangélium olyan sajátos
keresztény irodalmi műfajjá lett, amely Jézusról szól, az ő
szavait és tetteit örökítette meg, illetve amelyen keresztül ő
szólal meg a mai napig.
Fontos
tudni, hogy…
nem
csak egy evangélium van, hanem négy; mind más szerző műve,
Jézust más szempontból mutatja be, és eltérő olvasókörnek
készült, mégis ugyanazt a történetet beszélik el
nem
pusztán száraz tudományos életrajzi adatokat közölnek, hanem
tanúságtételek: a történtektől és azok főszereplőjétől
megragadott emberek elbeszélései (az olvasó is ilyen emberré
válhat: ugyanezzel a Jézussal járhat ma, mint annak idején a
tanítványok)
valóságos
történelmet és elhangzott beszédeket rögzítettek, méghozzá
szokatlan pontossággal, tehát megbízhatók (Lk 1:1-4, Jn 21:24,
1Jn 1:1)
Jézus
szavait kb. egy emberöltőn belül írták le, de addig is
szájhagyomány útján terjedtek; ezért az evangéliumokban egy-egy
helyzet vagy mondás eltérő összefüggésekben jelenik meg (Mt ~
Lk); néhány mondásnak egyáltalán nem tudjuk az eredeti
összefüggéseit (pl. Csel 20:35).
Mindez
alapján nekünk a helyes értelmezéshez ismernünk kell
Jézus
korát és környezetét (római uralom, helyi kultúra, földrajz,
éghajlat, zsidó vallási irányzatok stb.), illetve Jézus
saját tanítási eszköztárát (példázat, prófécia, találós kérdés
stb.)
az
evangélista célját, tehát az egyes helyzetek, beszédek
értelmezésekor mindig az adott evangéliumban meglevő
szövegkörnyezetből kell kiindulnunk (a más evangéliumokkal való
összehasonlítás célja nem "a teljes sztori"
fellelése), illetve az evangélista eszköztárát is (Mk
pédául Jézus tetteire koncentrál: cselekvő szolgaként mutatja be
Jézust, a történéseknek pedig a gyakori "azonnal"
szóval ad pergő ritmust, mint amikor egy filmben a következő
jelenetet vágják be).
|
|
|
b)
Példázatok
|
Az
evangéliumokban találhatjuk Jézus példázatait, amelyek
tanításának egyharmadát teszik ki (Mt, Mk, Lk-ban összesen 40).
Ezek leginkább a Példabeszédekre és néhány prófétai üzenetre
emlékeztetnek (pl. 2Sám 12, Nátán beszéde Dávidhoz), de Jézus
példázatai önálló vonásokkal is rendelkeznek.
A
példázatról mint műfajról tudni kell, hogy…
a
"példázat" vagy "példabeszéd" görög
eredetijének (parabolé) alapjelentése egybevetés,
összehasonlítás, de sokjelentésű szó (hasonlat, példa, rejtvény,
találós kérdés, közmondás stb.)
olyan
hosszabb-rövidebb beszédről van szó, amely – a szó
szerinti értelmén túlmutatva – valami mást
szemléltet; ez az ábrázolás nem a láthatót adja vissza, hanem
valami rejtettet tesz láthatóvá (pl. a hallgatóság
gondolatait leplezi le, vagy Jézus igazi indítékait mutatja meg)
mindig
közismert dolgokból, az életben előforduló helyzetekből indul
ki, és elvárható logikával (Lk 7:43) vagy éppen váratlan
fordulattal (Mt 20:10-15) tárja fel a fel nem ismert dolgot (pl.
bűnös magatartást leplez le)
mindig
konkrét hallgatóságnak szólt: a tömegeknek (Lk 15:3) vagy
egy személynek (Lk 7:39-40)
mindig
konkrét céllal hangzott el; pl. a farizeusok
kifogásolták, hogy Jézus magához fogadja a kivetetteket, erre
három példázatot is elmond (Lk 15. fej.), hogy ezek közös
tanulságával igazolja tettét (Istennek az elveszettek iránti
"botrányos" szeretetét)
a
példázat feladata az, hogy válaszra vagy választásra szólítson
fel; tkp. a döntés elé állításnak olyan közvetett módja,
amely a képes beszédet használja eszközül; pl. egy történet
elmesélésével a hallgatóságot először kívülállóvá teszi (nézővé,
tárgyilagos ítéletre képes szemlélővé), így éri el, hogy a
tanulság spontán megértésével önkéntelenül, meglepetésszerűen
maga a hallgatóság fogalmazza meg az üzenetet, és így
észrevétlenül maga is a történet szereplőjévé váljon
Jézus
a példázataival vagy azt akarta elérni, hogy hallgatói azonnal
megértsék a mondanivalóját (és személye vagy üzenete mellett
döntsenek), vagy azt, hogy elsőre ne értsék, zavarba
jöjjenek, és így jussanak döntéshelyzetbe: ha a saját
elvárásaikhoz ragaszkodnak (pl. Mt 22:34), Jézust otthagyják,
sőt ellene fordulnak (pl. Mt 21:45), ha elvárásaikon túllépve
odamennek Jézushoz, és megkérdezik, hogy mire gondolt (pl. Mt
13:10-16) a kérdezőkből tanítványok lettek
a
példázat tehát hol tanítva hív (változtatásra), hol "szűrőként"
leplezi le a hallgatóság belső indítékait (amelyen nem akarnak
változtatni).
A
példázatok értelmezésekor mindig figyelembe kell venni, hogy…
Jézus
"példázatai" formailag sokfélék: van köztük tanulságos
történet (pl. "Ki az én felebarátom?" vö. irgalmas
samaritánus), hasonlat ("Isten országa olyan, mint
a…"), metafora (Jn 6:35 "Én vagyok az
élet kenyere"), allegória (Mt 13. fej.) vagy közmondás (Mt
15:14 "vak vezet világtalant")
a
legtöbb példázat olyan hasonlat vagy történet, amelynek csak
egy metszéspontja
van; a példázat magva többnyire egy rövid mondat, amelyet
ugyan történet vesz körül, de a történet többi eleme nem üzenet-
vagy példaértékű; pl. Mt 16-ban a hamis sáfár története nem
csalásra tanít, hanem okos döntésre szólít fel; maga a
történet és idézőjelben értendő összefoglalása (16:9) pedig csak
akkor meghökkentő, mert pénzsóvár hallgatóságnak szólt
(16:13-14)
néhány
példázat viszont allegória, amely metaforák soraként több
metszéspontot is tartalmaz: több elem is megfeleltethető
valami mással (lásd Mt 13. fej. magvető, búza és konkoly
példázataihoz Jézus magyarázatait)
a
példázatok mindig azonnal hatottak a hallgatóságra, mert
egyből értették az utalásokat és a váratlan fordulatot (mint
viccmeséléskor); mi már olvassuk őket, más korban és kultúrában
élünk, ezért a szövegkörnyezetben és más háttér információk
között sokszor meg kell keresnünk azokat az utalásokat, amelyek
alapján megérthetjük a kortársaknak és a mának is szóló üzenetet
(mint amikor magyarázni kell a viccet)
a
példázatok képeinek rendszerint egy jelentése van (pl. Mt
13. égi madarak = Sátán), de nem mindig, pl. a kovász = Isten
országának terjedése (Mt 13:33), farizeusok felfuvalkodása (Mt
16:6, vö. Gal 5:9, félrevezetés, 1Kor 5:6-8, bűn)
a
példázatok egyes elemei maiakkal is helyettesíthetők, így válnak
életszerűvé (pl. ahogy a zsidók számára botrány volt egy
samáriait követendő példának állítani, úgy ma is megalázó
lenne az egyház számára egy ateista).
|
|
|
c)
Levelek
|
Az
Újszövetség egyharmada gyülekezeteknek és magánszemélyeknek írt
levelekből áll. Egy részük elsősorban teológiai értekezés (Zsid),
más részük alkalmi levél (Filem, 3Jn). A levelek címzettjei
gyülekezetek (Róm, 1-2Kor, Gal, Ef, Fil, Kol, 1-2Thessz, 1-2Jn,
1-2Pt, Jak, Júd) vagy vezetőik (1-2 Tim, Tit, 3Jn?). A levelek
értelmezése közben nem szabad elfelejteni, hogy kijelentéseik
a
mienktől eltérő kultúrákban (zsidó, görög, római) hangzottak el;
nem egyszer e kultúrák sajátos szokásaiból fakadó problémákkal
foglalkoznak, amelyek szintén a helyi viszonyokra érvényes
intézkedéseket vontak maguk után; pl. a nők fejének befedésének
ügye nem lett volna kérdés a korinthusi szokások nélkül: a házas
nők fátyollal fedték be a hajukat, mert ez volt a férjüknek való
alárendeltség jele; amikor prófétálás közben levetették
fátylukat, kibontott hajukkal magukra vonták a gyülekezet
férfitagjainak a figyelmét, szégyent hozva a "fejükre",
azaz férjükre; kultúránként és koronként más jelöli a
férjezettséget (ma a jegygyűrű), de az alapelv maradandó: a
lelki szolgálat nem hatalmaz fel szabadosságra, kulturális
érzéketlenségre
konkrét
helyzetben születtek, ezért nem mindig a mi kérdéseinkre
válaszolnak; pl. 1Kor 7:1 a korinthusiak egy ismeretlen levelére
válaszol, amely nem maradt fenn; bár a Pál által sorra vett
témákból következtetni tudunk a tartalmára (házasság, válás,
özvegyek, hajadonok, hivatás, bálványáldozati hús vétele a
piacon, karizmák stb.); nem szabad az írók (egész más témában
tett) kijelentéseit a saját gondolataink "bizonyítására"
felhasználni
ha
személyes döntést említenek, nem adnak mindig mindenki
számára követendő mintát (pl. Pál nőtlensége)
konkrét
helyzetben születtek, ezért töredékesek; pl. 1Kor 6:2-3
nem közöl részleteket arról, hogy hogyan fognak a hívők egy
napon a világ és az angyalok felett ítélkezni, de más iratok
sem; tehát túl azon, hogy elfogadjuk Pál kijelentését, nem
szabad spekulációkba bocsátkozni.
|
|
|
d)
Idézetek
|
Az
Újszövetség kb. 300-szor idézi az Ószövetséget, és további 1200
mondatot találunk, amely nagyon hasonlít valamelyik
ószövetségire. Az Újszövetség szerzői azonban nem csupán sokszor,
hanem legalább négyféle módon is idézték az Ószövetséget.
Sokszor olvassuk, hogy bizonyos eseményekben vagy dolgokban egy
"beteljesedett egy prófécia", de kérdés, hogy milyen
értelemben? A Mt 2-ben mindegyik idézési típusra találunk példát,
ezek alapján a többi idézetet is könnyebb értelmezni:
Jövendölés
– amikor az író szerint egy ószövetségi jövendölés szó
szerint beteljesedett egy újszövetségi eseményben – Mt
2:5-6 vö. Mik 5:2 (bár Betlehem kicsiny falu, maga a Messiás fog
itt megszületni)
Előkép
– amikor az író egy ószövetségi eseményt, személyt vagy
dolgot képletesen azonosít egy újszövetségi eseménnyel,
személlyel vagy dologgal – Mt 2:15 vö. Hós 11:1, 2Móz
4:22-23 (Hóseás nem a Messiásról jövendölt, hanem Izraelről
beszélt, de Máté Izraelnek Egyiptomból való szabadulásában a
megszületett Messiás kényszerű menekülésének előképét látja,
hiszen a Messiás Izraellel azonosult)
Párhuzam
– amikor az író egy ószövetségi eseményt egy vagy néhány
hasonló pont alapján párhuzamba állít egy újszövetségi
eseménnyel – Mt 2:17-18 vö. Jer 31:15 (Máté a
gyermekgyilkosságot az asszír és a babiloni fogságba vitel
szörnyűségeivel állítja párhuzamba, ui. Rámából kiindulva
hurcolták el Júda gyermekeit i. e. 586-ban, és i. e. 722-ben
Ráhel gyermekeit, azaz József és Benjámin leszármazottaiként
Izrael gyermekeit; további párhuzamos részletek: Ráhel sírja
Betlehem közelében volt, az asszír-babiloni mészárlások és a
Heródes idején történt gyermekmészárlás is idegen uralkodó műve)
Összefoglalás
– amikor az író egy bizonyos témával kapcsolatban az egész
Ószövetség tanítását tömören összefoglalja, anélkül, hogy
konkrétan idézne valahonnan – Mt 2:23 (a próféták a
szenvedő Messiásról lényegében azt tanították, hogy meg fogják
vetni, és ezt a "názáreti" gúnynév jól összefoglalja,
vö. Jn 1:45-46); más példa: Lk 18:31-33, Mt 26:54-56.
Az
Újszövetség néhány helyen ismeretlen keresztény szerzőktől (Ef
5:14, 1Tim 3:16, 2Tim 2:11-13), ismert világi íróktól (1Kor 15:33
az athéni Menander, Tit 1:12 a krétai Epimenidész;
Csel 17:28 a kilikiai Aratusz és a sztoikus Kleanthész),
ószövetségi apokrif vallási irodalomból (Júd 14-15 Énók
Könyvéből). Írásaik, kijelentéseik ugyan nem ihletettek, de
az újszövetségi írók elismerték, amikor valamiben igaz
felismerésre jutottak, és gondolataikat saját érvelésükbe
beépítették.
|
|
Tetejére
|
Szalai
András (cc) Apológia Kutatóközpont
|