Apológia > Kereszténység > Biblia > PDF verzió (146 KB)

A Biblia mint könyv

Bevezetés

A főként szájhagyományon alapuló kultúrákban az írott szónak különös jelentősége volt. Az írásban való rögzítés tekintélyt, súlyt ad a szavaknak, mivel azok így akár évszázadokon át változatlanul megőrizhetővé (és megőrizendővé) válnak, bárki számára hozzáférhetők, elemezhetők, tanulmányozhatók, másolhatók lesznek. Különösen fontos ez Isten szava esetében.

1. A "Biblia" szó

Maga a "Biblia" görög szó, a jelentése "könyvek". A Biblia más, a Bibliában található nevei: "az Írás" (Ézs 29:18, Lk 4:21), "az Írások" (Dán 9:2, Jn 5:39), "a Szent Írások" (2Tim 3:15) vagy "a Törvény és a Próféták" (Róm 3:21), "az Ószövetség" (2Kor 3:14) stb.

2. Szöveghordozók

Isten parancsolatait először saját kezével, saját kezűleg készült kőtáblákra írta a Sínai-hegyen. Ezekről annyit tudunk még, hogy mindkét oldalukon tele voltak írva, méghozzá Isten kézírásával (2Móz 32:15-16). Amikor Mózes visszatért Izrael táborába, a nép bálványimádását látva elkeseredésében összetörte őket. Ezután Mózesnek – Isten utasítására – új táblákat kellett készítenie, melyek a régihez hasonlóak voltak, és melyekre ismét Isten írta rá a szöveget. Józsué a honfoglalás befejezése után ugyancsak kőre, méghozzá meszelt kövekre írta a törvényt az Ebál hegyén (Józs 8:32), Mózes előzetes utasításainak megfelelően (5Móz 27:1-8). A tízparancsolattal együtt kapott részletes törvénykönyet azonban, melyeket a szövetségláda oldalához rögzítve kellett hordozni (5Móz 31:24-26), minden bizonnyal valamilyen könnyebben szállítható alapanyagra, az akkoriban használt papirusz- vagy bőrtekercsekre írák.

A papirusz Egyiptomból származik, és kb. i. e. 3000 óta készítették. Alapanyaga egy sásfajta, mely a Nílus mocsarában volt őshonos, de mára már jórészt kipusztult. A papirusznád finom rostú belét lemezekre szelve, két rétegben, keresztrostosan összeragasztották, aztán addig ütötték vagy préselték, amíg a megfelelő vastagságot elérte. A megszárított lapokat horzsakővel simára dörzsölték, szabványméretre vágták, majd egymáshoz ragasztották vagy varrták, és két rövid farúdra tekerve tekercsként (héberül: megilla) tárolták. A papiruszra írt kéziratok érdekes módon leginkább Egyiptomban és Júdea száraz pusztájában, a rendkívül száraz éghajlatnak köszönhetően maradtak fenn (pl. Alexandria). A papirusznádat az Ószövetség is megemlíti (2Móz 2:3, Jób 8:11), de nem írásra használt anyagként.

A pergamen a kis-ázsia Pergamon királyságából származik. Plinius, római történetíró (i. sz. 61/62-113) feljegyzései szerint II. Eumenész király (i. e. 197-159) a híres alexandriai könyvtárhoz hasonlót szeretett volna létrehozni, de vetélytársa, Ptolemaiosz Epifánész egyiptomi uralkodó (i. e. 205-182) megtiltotta a papirusz kivitelét, hogy tervét meghiúsítsa. Ezért Eumenész kecskék és juhok bőrének speciális kikészítésével gyártott anyagra iratta a könyveket. A pergamen anyaga a papirusznál jóval időtállóbbnak bizonyult, de olyan drága volt, hogy a szöveget habkővel ledörzsölve és mészkővel fehérítve gyakran újrahasznosították (ezek az ún. palimpszesztek). A borjú- vagy antilopbőrből készült, különleges minőségű pergament vellumnak nevezték, gyakran bíborszínűre festették, és arany vagy ezüst tintával írtak rá. A pergament az Újszövetség is megemlíti (2Tim 4:13), ui. Pál arra kéri Timóteust, hogy vigye el neki a köpenyét, a könyveit, de mindenekelőtt a pergamenjeit, melyet Troászban Kárposznál hagyott.

Az i. sz. 1. századtól a papirusz- és pergamenlapokat a mai könyvhöz (görög biblion) hasonló alakban kezdték összefűzni (kódexek), amelyet jóval könnyebb volt szállítani és használni. Az Újszövetség ismert legkorábbi kéziratai is jórészt kódex kötésűek. A zsidók azonban egészen a középkorig ragaszkodtak a tekercs formátumhoz, és az orthodox zsidó közösségek liturgikus célra szánt szövegeit még ma is tekercsre írják. Sokáig abban látták a kódexek előnyét, hogy a tekercsekkel ellentétben mindkét oldalukra lehetett írni, de találtak olyan tekercset is, melynek mindkét oldalán szerepelt írás; vsz. erre utal Ezékiel könyvének következő részlete is: "Láttam, hogy egy kéz nyúl felém, és egy irattekercs volt benne. Kiterítette előttem, és az tele volt írva mindkét oldalán. Siratóének, sóhaj meg jajszó volt ráírva." (Ez 2:9-10) A tekercsre hasábokra osztva írták a szövegeket, fogantyújához vagy hátoldalához gyakran függőcimkét (görögül: szillübosz vagy szittübosz) erősítettek, mely a mai könyvek gerincéhez hasonló funkciót szolgált – így nem kellett kinyitni a tekercset ahhoz, hogy tudják, mi van benne. A tinta rendszerint koromból (szénből) és valamilyen ragasztóanyag keverékéből készült. Az íráshoz eleinte kemény nádból készült tollakat használtak. A lúdtollal való írás valószínűleg a görögöktől származik, az i. e. 3. századból.

A régészek a bőrön és a papiruszon kívül cserépre, kőre és rézlemezre írt szövegeket is találtak (rövid bibliai áldások, imák, Tízparancsolat, stb.). A kínai eredetű papír viszont csak a mórok közreműködésével, a 9-10. század környékén jelent meg Európában, a bibliai és liturgikus szövegek alapanyagául pedig csak a 13. században kezdték el használni. A 15. században a könyvnyomtatás feltalálása végül teljesen kiszorította a pergament.

3. Tipográfia

A hívő zsidóknak az Ószövetség szövege iránti mély tiszteletét illusztrálja az a sok, másolásra vonatkozó előírás, melyet a Talmudból (a zsidó hagyomány i. sz. 2-5. század között összegyűjtött és írásba foglalt gyűjteményéből) ismerhetünk meg. Pontos, aprólékos, mai szemmel nézve talán kicsit túlzásnak is tűnő előírások szabályozták a kéziratok formai megjelenését, a felhasznált eredetét, de még a másolás körülményeit is.

Így például a kézirat

• csak kultikusan tiszta állat bőrére készülhetett, és tiszta állat inaiból készített zsineggel szabadott összefűzni

• a kéziratlapot írás előtt gondosan meg kellett vonalazni, még 3 szót sem szabadott vonalazás nélkül leírni

• a hasáboknak 48-60 sorból, soronként 30 betűből kellett állniuk

• a tinta csak fekete lehetett, és pontos recept alapján készült

• a betűk között haj- vagy drótszál méretű, a fejezetek között kilenc betűnyi távolságot kellett hagyni, a könyvek közti beosztás három sornyi kellett, hogy legyen

• a másolás alapjául csakis hiteles kézirat szolgálhatott, melytől a másoló nem térhetett el

• egyetlen szót vagy betűt sem volt szabad emlékezetből, ellenőrzés nélkül leírni

• másolónak teljes figyelmét a másolásra kellett fordítania, még akkor is, ha közben esetleg egy király szólt volna hozzá, különösen Isten nevének a leírásakor

• a másoló csak zsidó lehetett, és rituális tisztálkodás után, tiszta zsidó ruhába öltözve foghatott a másoláshoz.

A héber írás ún. kvadrát (négyzetes) írás, ami azt jelenti, hogy a betűk alakja belefér egy négyzetbe. Ez a forma a perzsa korszaktól vált gyakorlattá. A kvadrátírás megjelenése előtti, ún. paleo-héber írásmóddal találkozhatunk azonban a kvadrátírással írt szövegekben is, Isten nevét például sok régi héber iratban ezzel az írásmóddal írták le. Az írás az általunk megszokotthoz képest éppen fordítva, jobbról balra történt, a sorok pedig fentről lefelé követik egymást.

A héber írásnak két nagy korszakát különböztetik meg: a punktálatlan (nem pontozott) és a punktált (pontozott) írás korát. Az ősi héber nyelvű írás ugyanis nem rögzítette a magánhangzókat. A héber nyelv sajátságai miatt ez nem okozott gondot, amíg a héber volt Izrael beszélt nyelve. Később, a babiloni fogság után azonban az arám vált a mindennapi beszélt nyelvvé, az írástudók pedig szájhagyomány útján adták tovább a szent szövegek helyes kiejtésének módját.

A zsidók szétszóratása, azaz i. sz. 70 után azonban egyre szükségesebbé vált a kiejtés írásban való rögzítése. A magánhangzók jelzésére fejlesztették ki az i. sz. 6. századtól az ún. punktációs (pont-) rendszert, amely a betűk alatt, felett, illetve közepében pontokkal, vonalkákkal jelzi a magánhangzókat. Többféle rendszer is létrejött, de végül az ún. tibériási változat terjedt el. Az élő héber nyelvben, a bibliai szöveg olvasásánál és a nyelvkönyveknél általában a szefárd kiejtési hagyományt követik.A régi héber nyelvű írásokat ezenkívül az írás módja szerint is meg szokták különböztetni: létezik formális, archaikus, félformális vagy kurzív (folyó-) írás.

Az ókori görög írás a héberhez hasonlóan nem tartalmaz sem írásjeleket, sem kis- és nagybetűket. A görög írás iránya viszont megegyezik az általunk használttal, és a kiejtés módja sem olyan bonyolult, mint a héber esetében. A felhasznált betűtípusok szerint megkülönböztetünk nagybetűs (majuszkuláris vagy unciális) és kisbetűs (minuszkuláris) írást, illetve az írásmód tekintetében nyomtatott vagy folyóírást. Az ősi görögnyelvű újszövetségi iratok mind nagybetűs írással készültek, a kisebb helyigényű minuszkuláris írással készült kódexek csak a 9. században jelentek meg.

A héber kéziratok már a babiloni fogság után használtak szakaszolást. A Biblia mai fejezetbeosztása azonban középkori eredetű: Stephen Langton angol érsek munkája (1205), a versbeosztás pedig Robert Etienne párizsi nyomdászé (1551). A fejezet- és versbeosztás nagy előnye a lokalizálás: segítségével könnyebb megtalálni azt a részt, amit keresünk, illetve a teljes Bibliának egy témáról szóló részleteit is könnyebb átlátni, ha felsorolhatjuk az összes "helyet". A beosztás hátránya ugyanakkor, hogy a szöveg folyamatosságát a tkp. önkényes fejezethatárok időnként vitatható módon törik meg. További kísértést jelent a (különben prózai szövegek) "versek"-ként történő felhasználása érvelés közben: a szöveg gondolatmenetéből kiragadott mondatok látszólag igazolhatnak egy kijelentést, miközben eredetileg egészen másról szóltak.

A héber Biblia teljes szövegének első nyomtatott kiadása 1488-ban jelent meg Soncinóban. A 16. századi bibliafordításoknál alkalmazott fejezetbeosztás a héber Biblia 1571-es Montanus által készített kiadásában jelent meg. A héber szöveg legpontosabb kritikai kiadása hosszú időn keresztül Rudolf Kittel 1937-ben kiadott Biblia Hebraica-ja volt, mely az összes akkor ismert kézirat szövegének figyelembe vételével készült. Ennek mai, átdolgozott változata a Biblia Hebraica Stuttgartensia, a Deutsche Bibelgesellschaft (Stuttgart) és a United Bible Societies (New York) közös kiadása. A 20. század második fele óta ezekből készülnek a bibliafordítások.

A görög Újszövetség első nyomtatott kidása 1516-ban jelent meg, és Rotterdami Erasmus, holland humanista tudós munkája volt, amely még csekély számú görög kéziraton nyugodott. A hagyományos protestáns bibliafordítások (Luther, King James, Károli) mind ennek a későbbi revíziói, az ún. Textus Receptus (elfogadott szöveg) alapján készültek. Bár az újszövetségi görög szöveg kutatása főleg a 19. században élte reneszánszát (Tischendorf, Wectcott-Hort stb.), a TR-nak már az a 19. századi változata is elavultnak tekinthető, amely alapján például az 1908-as Károli fordítás készült. (Ezért vannak benne olyan részletek, amelyekről a 20. századi kutatás kiderítette, hogy csak másolási hibák vagy utólagos betoldások révén keletkeztek).

A modern bibliafordítások mind a Nestle-Aland-féle Novum Testamentum Graece (Stuttgart, DBG), illetve az azonos szövegű, de egyszerűbb jegyzetekkel ellátott The Greek New Testament (New York, UBS) szövegkiadásán alapulnak. A szövegkritikai munkálatok tudományos elveit és az egyes részletekkel kapcsolatos döntéseket a kiadók természetesen dokumentálták (lásd Bruce Metzger: Textual Commentary to the Greek New Testament, New York, UBS).

4. Nyelv

Az Ószövetség nyelve héber (helyenként arám), az Újszövetség nyelve görög (koiné, a klasszikus görög korabeli nemzetközi köznyelvi változata).

A héber nyelvet a sémi nyelvcsalád északnyugat-sémi ágába sorolják. Öt fejlődési szakaszát szokás elkülöníteni: bibliai, misnai, rabbinikus, középkori és modern. Az ószövetségi iratok a bibliai héber nyelven íródtak. Az arám nyelv szintén a sémi nyelvcsaládba tarozik, de annak észak-sémi ágába. A babiloni fogság után ez vált a zsidóság általánosan beszélt nyelvévé, Jézus és tanítványai is arámul beszéltek. Arám nyelvű szakaszok általában ott találhatók az ószövetségben, ahol az arám nyelven írt levelet, rendeletet vagy beszédet idéz (Ezsd 4:6-8,18; 7:12-26; Dán 2:4-7:28).

A görög nyelv az indo-európai nyelvcsaládba tartozik. Ennek is öt fejlődési szakaszát szokták említeni, úgymint: homéroszi, attikai, koiné bizánci és modern. Az újszövetségi iratok koiné nyelven íródtak, amely a Római Birodalom akkori "közlekedőnyelve" volt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az evangélium minél hamarabb elterjedhessen "széles e világon". Megjegyzendő, hogy az Újszövetség írói szinte mind arám anyanyelvűek voltak, és eltérő szinten beszélték a görögöt, ezért írásaikban gyakoriak a klasszikus görögtől eltérő fordulatok. Ezekről a középkorban úgy vélték, hogy valamiféle isteni nyelvezetről tanúskodnak, a felvilágosodás idején pedig hibás görögségről beszéltek, de minél több korabeli koiné szöveg került elő, annál világosabbá vált, hogy ezek a részletek a korabeli köznyelven íródtak, és a szerzők anyanyelvi gondolkodásmódját tükrözik (ún. hebraizmusok vagy arameizmusok).
A mai Izraelben beszélt héber (ivrit) és a bibliai héber, illetve a modern újgörög és az újszövetségi koiné között természetesen ugyanolyan nagy a különbség, mint a mai és az ómagyar között.

5. Felosztás

A keresztény Bibliának két része van: Ószövetség (katolikusok: 46 könyv, protestánsok: 39 könyv) és Újszövetség (27 könyv). Az izraeliták csak a héber szövegeket tekintik Bibliának (amit a keresztények Ószövetségnek neveznek), az Újszövetséget nem fogadják el.

Az Újszövetség könyveinek listája a katolikus, ortodox és protestáns kánonban azonos (27 könyv), csak a könyvek, levelek címeinek a helyesírásában vannak kisebb eltérések (pl. Kolossé / Kolossze): Máté evangéliuma (Mt), Márk evangéliuma (Mk), Lukács evangéliuma (Lk), János evangéliuma (Jn), Apostolok Cselekedetei (ApCsel), a rómaiaknak írt levél (Róm), a korinthusiaknak írt első és második levél (1Kor, 2Kor), a galáciabelieknek írt levél (Gal), az efezusiaknak írt levél (Ef), a filippieknek írt levél (Fil), a kolosszeieknek írt levél (Kol), a thesszalonikaiaknak írt első és második levél (1Thessz, 2Thessz), a Timóteusnak írt első és második levél (1Tim, 2Tim), a Titusznak írt levél (Tit), a Filemonnak írt levél, a zsidóknak írt levél (Zsid), Jakab levele (Jak), Péter első és második levele (1Pét, 2Pét), János első, második és harmadik levele (1Jn, 2Jn, 3Jn), Júdás levele (Júd), János Jelenései (Jel).

Ami az Ószövetség könyveinek listáját illeti, a zsidó és a protestáns Biblia megegyezik, a katolikus Biblia néhánnyal többet sorol fel (a kánon kialakulásával más tanulmányunk foglalkozik) A héber Biblia könyveinek címei a protestáns és a katolikus Bibliában eléggé eltérőek, bár kis gyakorlattal azonosíthatók. A héber szavakon ugyanis a történelem, konkrétan a görögös és latinos átírások (Septuaginta, Vulgata), illetve a magyar kiejtés sokat torzított.

Az egyes könyvek listáját, nevét és rövidítését a zsidó, katolikus és protestáns kiadások kissé eltérően adják meg. Teljes listájuk táblázatos összefoglalását lásd a nyomtatható PDF verzión!

Tetejére

Brátánné Mikics Veronika (cc) Apológia Kutatóközpont