Maga a „keresztény” kifejezés ragadványnév, Jézus, a „Krisztus” tanítványait kívülállók nevezték el így az 1. század közepe táján (Apostolok cselekedetei 11:26). A „Krisztus” (görög khrisztosz) a héber masíach fordítása, a jelentése „felkent” (ti. olajjal felkent, azaz felhatalmazott). Az ebből képzett khrisztianosz jelentése pedig „krisztusi” vagy „Krisztus híve” (kb. ahogy a heródianosz „Heródes híve”).

Tartalmi szempontból semmi. A „keresztyén” a régies, szlávos kiejtésű változat (a kresztyán nyomán), a „keresztény” a 19. sz-i nyelvújítás utáni, modern változat, amely könnyíteni akart a kiejtésen. Használatuk a felekezeti hagyományoktól függ. A régies kifejezést ma már csak a hagyományőrző protestáns bibliafordítások (Károli Biblia stb.) és az ilyen típusú fordításokat használó felekezetek használják. A modern kifejezést a katolikusok, az ortodoxok és több protestáns kisegyház is. (A régies változatot a nyelvújítás előtt természetesen katolikusok is használták.)

Az Apostolok cselekedetei 11. fejezete szerint a kívülállók először „a tanítványokat” nevezték „keresztény”-nek. Olyanokat, akiknek a tettei és szavai arra a bizonyos Krisztusra mutattak. Mivel megkülönböztető nevet kaptak, a kívülállók szerint is létezett egy olyan sajátos világnézeti és erkölcsi rendszer, amit csak Krisztus tanítványai vallottak és éltek, más nem – ez volt a „kereszténység”. Aki nem hitte és élte, amit ők, az nem is állította magáról, hogy közéjük tartozik – különösen nem az üldöztetésekkel terhes első három évszázadban. A „kereszténység” tehát jól körülhatárolható világnézeti és erkölcsi rendszer, amely ma is létezik. Az Újszövetségi Szentírásból ma is megismerhető, és ma is ugyanúgy megélhető. Keresztény tehát az, aki ezekhez a gyökerekhez elviekben és gyakorlatban, hitében és életvitelében egyaránt ragaszkodik.

A „keresztény” szón persze nincs copyright, ezért ma úgy tűnhet, bárki annak tarthatja és nevezheti magát, különösebb kötelezettségek és következmények nélkül. Ezért millió számra élnek ún. „névleges” keresztények, akik bár egyháztagok (meg lettek keresztelve, bérmálva vagy konfirmálva), és magukat bizonyos helyzetekben kereszténynek vallják, de nem élnek tanítványként.

Ami a kereszténység lényegének kutatását illeti, ugyanúgy kell eljárnunk, mint bármely más vallás esetében. Először is, vissza kell mennünk a történelmi forrásokhoz. Lehet tudni, hogy mit tanított a vallás alapítója, Jézus, és mit tanítottak első tanítványai és az első keresztény nemzedékek. Ehhez „csupán” el kell olvasni az Újszövetséget (kb. 300 oldal), a Jézusról szóló kortárs nem keresztény utalásokat, de hasznos ismerni az első évszázadok óegyházi irodalmát és a keresztényellenes pogány kritikákat is.

Másodszor, a forrásokat szükséges megfelelően kezelni. Mint minden irodalmi szövegnek, a Szentírás értelmezésének is megvannak a maga sajátos, műfaji és józan ész diktálta szabályai. Ezek nélkül a Szentírásba ugyanúgy bárki bármit belemagyarázhat, mint bármely más szövegbe. Mint minden ókori szöveget, ezt is könnyen félre lehet érteni kultúrtörténeti háttérismeretek nélkül. Harmadszor, érdemes megismerkedni a kereszténységnek a kezdetek óta létrejött formáival: az egyháztörténet, a dogma- és a lelkiségtörténet nem csak a változásokra és változatokra, hanem a sokszor újrafogalmazott, de máig változatlan lényegre is jól rámutat. 

Vajon az a személy vagy az a felekezet, amellyel találkozunk, valóban keresztény, vagy csak annak tűnik? Erről eléggé eltérő vélemények léteznek.

„Ezt nem lehet eldönteni, mert nem látunk bele mások szívébe.” – Igaz, hogy nem vagyunk gondolatolvasók. Annak azonban igenis utánajárhatunk, hogy a másik mit hisz, és egyháza mit vall.
 
„Ezt nem is kell eldönteni, mert az ítélkezés nem a mi dolgunk.” – Nagy különbség van az emberek feletti ítélkezés, illetve a nézeteik megvizsgálása és értékelése, azaz megítélése között. Csak mert a végső ítélet Isten dolga, nem kell mindenkinek mindent elhinnünk. A nézetek megítélése igenis a mi feladatunk, és mindenki használ is valamilyen „szűrőt”, amin azonban rendszerint vagy túl nagyok a „lyukak”, vagy túl kicsik. Lássunk néhányat!
 
„Csak az keresztény, aki az én egyházamhoz tartozik.” – Az egyháztagság azonban még senkit sem tett Krisztus tanítványává. Például nagyon sok „névleges” keresztény van, aki papíron ugyan egy egyház tagja, de ez kevés hatással van az életére.
 
„Mindenki keresztény, aki annak vallja magát.” – Olyan sokféle és ellentétes nézet létezik azonban arról, hogy mit jelent a kereszténység, hogy ha mind igaz lenne, akkor nem szólhatnának egy bizonyos vallásról. Ha bármit nevezhetünk kereszténységnek, akkor valójában semmi sem az!

„Keresztény az, aki annak vallja magát, és komolyan veszi a hitét.” – Igaz, hogy a hitet élni kell, de pusztán az, hogy valaki gyakorolja a hitét, még nem jelenti azt, hogy keresztény hitet gyakorol. Például sok szekta térítő buzgóságából még nem következik az, hogy a tanításuk azonos az apostolok hitével.

„Keresztény az, aki annak vallja magát, és rendes ember.” – Rendes emberek azonban a nem vallásosak és a más vallásúak között is vannak; a keresztény hit pedig nem pusztán erkölcsös életmód, hanem sokkal több.

„Az istentiszteletük, a szókincsük hasonlít a miénkhez, úgyhogy biztos keresztények.” – Az elsőre idegenül ható formák is kifejezhetik azonban ugyanazt a hitbeli tartalmat, ahogy az ismerős formák is rejthetnek teljesen idegen hitvilágot. Például az unitárius istentisztelet és lelkiség emlékeztethet a reformátusra, de a két egyház tanítása teljesen más. A fent idézett véleményeknél teljesebb szempontokra van szükség!

Mint minden világvallásnak, a kereszténységnek is több nagy és sok kisebb irányzata van. A legnagyobb felekezeti tömbök a következők: a római katolikus egyház; az ortodox egyházak (görög, orosz, szerb, román stb.); az ún. keleti egyházak (kopt, káld, maronita stb.); a reformáció idején született protestáns (evangélikus, református) és anglikán egyházak, illetve az utánuk létrejött ún. szabadegyházak (anabaptista, baptista, nazarénus, metodista, pünkösdi) és a felekezeteken átívelő lelkiségi mozgalmak (pl. karizmatikus, evangelikál / evangéliumi).

Az egyház nem egy ház, inkább város. Sokféleségének több oka van: eleve sokszínű, multikulturális közösség, amelyet több okból is állandóan kísért a szakadozás. Eleve olyan emberekből áll, akik lelki fejlődésre vannak hívva, de a hitüket eltérő szinten értik és élik, sokféle lelkiségi típust képviselnek, és sajnos mindig vannak, akik a különbségeket nem viselik el. A többszínűséget fokozza az Egyház nemzetközi elterjedése, mert az eltérő nyelveken, kultúrákban megszólaló Evangélium részben eltérő egyházi kultúrát, lelkiséget, formákat hozott létre (görög, latin, szír, kopt stb.). A másik gyakori ok a hittani szakadás. Egyfelől mindig voltak, vannak és lesznek, akik a teljes apostoli tanítás egyes elemeiből válogatnak (ún. „eretnekek”), ezért mindig is keletkeztek ún. „szekták”. Másfelől az egyház belső kérdéseire és a külső hatásokra is gyakran születtek eltérő reakciók (konzervatívok és liberálisok, névlegesek és radikálisok stb.). Ráadásul egyes területeken (USA) olyan szabadegyházi kultúra jött létre, amely százszámra termeli a kisebb-nagyobb felekezeteket, amelyek között alig van különbség. A modern egységmozgalmak viszont (ld. ökumené, aliansz) a teológiai közös nevezőre alapozva felekezetek százait tömöríti egységbe.