Biblia

Mint minden szentírást, a keresztény Bibliát is értelmezni kell. Bár a fő üzenetet egy gyermek is megértheti, naivitás azt hinni, hogy minden mondata minden kor minden olvasója számára világos és magától értetődő. Mivel egyes részleteket a hívők is eltérő módon értelmeznek, jogos a kérdés, hogy mi alapján dönthetjük el, melyik a helyes vagy legvalószínűbb értelmezés?

A Biblia értelmezésekor az egyes iratok vagy szövegrészek műfajára is figyelni kell. Bár az egyes iratok elejére nincs odaírva, hogy mely műfaj­ba tartoznak, és annak milyen sajátságai vannak, a szentírók mindig tudatosan választották meg egy adott üzenet vagy történet rögzítésének a formáját. A műfaj azonosítása és sajátságainak ismerete alapvető segítséget nyújt a helyes értel­mezésé­hez.

A Tanach / Ószövetség szövege eredetileg óhéber és helyenként arámi, az Újszövetség pedig az ógörög nemzetközi, ún. koiné változatán íródott. Ezeknek a ma már nem beszélt nyelveknek a megtanulása mindenki számára kihívást jelent, és évek munkáját követeli. A Biblia fordítható volta és az egyre több és jobb bibliafordítás révén azonban erre az erőfeszítésre és tudásra az átlagos hívőnek nincs is szüksége.

A magyar bibliai és egyházi zsargon több olyan kifejezést is használ, amelyek a mai közhasználatból kikoptak, vagy más jelentést vettek fel. A szavak­nak és jelentésüknek ugyanis történetük van, akárcsak annak a folyamatos és tanulságos küzdelemnek, hogy a Szentírás üzenete minden korban érthető maradjon.

Egyes bibliai kifejezések a magyar egyházi szóhasználatban összeolvadtak, így például az örök életből „örökélet”, a Szent Lélekből pedig „Szentlélek” lett. Bár a jelenségnek többnyire nincs teológiai jelentősége, van kivétel: a mennyek országa „mennyország” lett, ami mást jelent, mint az eredeti bibliai kifejezés.

A „keresztyén” vagy „keresztény” elnevezés görög eredetű, bibliai kifejezés, de a magyarba szláv közvetítéssel került, és több hangtani változáson is átment. Ma a régies „-tyén” végződésű alakot szinte csak a protestánsok használják, a modern „-tény” végződésűt pedig főleg a katolikusok, de protestánsok is. A legtöbb ember számára ennek nincs jelentősége, de olyanok is vannak, akik egyik vagy másik forma használata mellett kardoskodnak.

A „Miatyánk” a legismertebb keresztény imádság, amelyre maga Jézus tanította követőit. Mivel az ima Istent végig többes szám első személyben („Mi…”) szólítja meg, közösségi imaként az egyház kezdetei óta a liturgia szerves része. Gyakori használata, közösségi szerepe, összetartó ereje miatt a Biblia fordításaiban és az imakönyvekben idővel hagyományos formája alakult ki.

Az alapvetően szájhagyományon alapuló ókori kultúrákban az írott szónak különös jelentősé­ge volt. Az írásban való rögzítés révén ugyanis a szó nem csupán megőrizhetővé, sokszo­ro­­síthatóvá és tanulmányozhatóvá válik: jelentősége túl nő az aktuáli­son, üzenete akár százado­kon át újra meg újra kimondható, tekintélye pedig újabb és újabb nemzedékek számára lesz irány­mutató. Különö­sen fontos ez Isten írott szava esetében.

A Biblia okkal lett és maradt világszerte az egyes számú bestseller. Amikor azt mondják: „Ez nem szentírás!” – azaz nem végleges, nem fellebbezhetetlen, illetve mindenféle civil témájú, átfogó jellegű kiadványnak „A … bibliája” címet adják, akkor megláthatunk valamit abból, hogy kultú­ránkban a Bibliának századokon át milyen nagy szerepe volt, és hogy ebből mi maradt.

A zsidó Szentírás (Tanach) héber szövegét a Kr.e. 3. században kezdték el ógörögre fordítani, hogy az Írásokat a héberül-arámul már nem tudó alexandriai zsidók, illetve a hitük iránt érdeklődő, görögül beszélő népek is olvashassák. Ez lett az ún. „Hetvenes” fordítás (Septuaginta). Ehhez idővel más, görög nyelvű iratokat csatoltak, és a gyűjtemény végül az ókeresztény egyház Ószövetsége lett.

Jézus vagy gonosz és hazug, vagy őrült, vagy ő az Úr. Más helyeken ő és mások is megkísérelték[2] az első két opciót kizárni, ezzel eljutva arra a következtetésre, hogy Jézus valóban maga Isten. Azonban Lewis ebben az érvelésben feltételez valamit, amit sok szkeptikus vitat: azt, hogy tudhatjuk, hogy Jézus mit tanított és mit állított magáról – tehát azt, hogy az újszövetségi evangéliumok hiteles beszámolók a történeti Jézusról.

Az elmúlt bő fél évszázadban azonban a régészeti feltárások egy komoly és bizonyos szempontból meglepő problémát állítottak a történészek elé: a legtöbb kutató számára úgy tűnik, hogy Jerikó városa – bár létezett – már jóval a kivonulás ideje előtt elpusztult, és csak valamivel azután épült újra. Tehát a bibliai leírás szerint egy olyan várost romboltak le a zsidók Józsué vezetésével, ami akkorra már hosszú ideje ott sem volt!