Bibliai műfajok értelmezése
Bibliai műfajok értelmezése
© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.3. 2016.03.08.) PDF
A Biblia értelmezésekor az egyes iratok
vagy szövegrészek műfajára is figyelni kell. Bár az egyes iratok elejére nincs
odaírva, hogy mely műfajba tartoznak, és annak milyen sajátságai vannak, a
szentírók mindig tudatosan választották meg egy adott üzenet vagy történet
rögzítésének a formáját. A műfaj azonosítása és sajátságainak ismerete alapvető
segítséget nyújt a helyes értelmezéséhez.
1. Ószövetségi műfajok
1.1. Elbeszélések
Az
Ószövetség majdnem fele elbeszélés (1-5Móz, Józs, Bír, Ruth, 1-2Sám, 1-2Kir,
1-2Krón, Ezsd, Neh, Eszt), és az Újszövetségnek is kb. a fele (Mt, Mk, Lk, Jn;
ApCsel). A bibliai elbeszéléseket olvasva több dolgot is szem előtt kell tartani:
- A
bibliai elbeszélések a modern történelemírástól
eltérően nem a múlt adatszerű rögzítését szolgálta, hanem a múlt
tanulságait hangsúlyozta abból a szempontból, hogy mit kell megtudnunk Istenről,
az emberről és a világról. Üdvtörténetről van szó, tehát az egyes történetek Izrael
átfogó történetének, illetve Isten és ember egyetemes történetének részei.
Főszereplőjük valójában Isten.
- o
A történetekből ezért nem is tudunk meg
minden részletet, csak azt, amit az írók céljaiknak megfelelően fontosnak
tartottak elmondani, azaz, amit üzenni akartak. A feladat tehát nem az
elhallgatott részletek kitalálása, hanem a szövegben megtalálható részletek
alapján az írói cél, az üzenet megértése.
- A
bibliai elbeszélések az ókorban általánostól
eltérően nem csak istenek, uralkodók és hősök történetei, hanem egészen
kivételes módon hétköznapi emberekről is szólnak, illetve kíméletlenül őszinték.
Más kultúrákban egyszerűen nem volt szokás megörökíteni az ősök és az uralkodók
vereségeit, jellemhibáit, bűneit.
- o
A bibliai alakok hozzánk hasonló, hús-vér
emberek, tipikus közelkeleti figurák, sajátos kultúrával és minden emberi
gyarlósággal. Nem minden példaértékű tehát, amiről olvasunk, csak mert a szentírók
sokszor az olvasóra hagyják a tanulságok levonását.
- A
bibliai elbeszélések helyenként magyarázatra szorulnak, és illusztrációként szolgálnak
a később keletkezett tanítói szövegek számára. Értelmezésük során tehát a
tanítói részekből kell kiindulni, és nem fordítva.
- A
bibliai elbeszélések vagy egyetemes jelentőségűek, vagy egyszeri történésekről
tudósítanak, tehát nem mindig rólunk
szólnak. Tanulságuk lényege számunkra is útmutató lehet, de nem
feltétlenül minden részlet.
1.2. Költészet
Az
Ószövetség harmada költői formában íródott. Több költői rész található a történelmi
és a prófétai irodalomban is, de a Biblia nagy, önálló költői műve a Zsoltárok.
Az iratgyűjtemény héber neve T’hillím („dicsőítő énekek”), a magyar „zsoltár” szó a görög pszaltérion-ból
(„húros hangszer”) származik, illetve a pszalmosz-ból („húros
hangszerrel kísért ének”). A zsidók ugyanis a zsoltárokat nem felolvasták,
hanem hangszerkísérettel énekelték, és éneklik a mai napig.
Az
1. zsoltár a könyv egészének a bevezető és tartalmi összefoglaló darabja, a
150. a végső következtetést fogalmazza meg. A zsoltároknak több típusa van, és
az egyes zsoltártípusokat eltérő helyzetben alkalmazták (pl. a
király-zsoltárokat a királyok trónra lépésének évfordulóján énekelték):
- panaszkodó;
egyéni: 3. 22. 31. 39. 42. 57. 71. 120. 139. 142; közösségi: 12. 44. 80. 94.
137. bízó: 11. 16. 23. 27. 62-63. 91. 121. 125. 131. 139.
- hálaadó
(Istent a tetteiért dicsőíti); egyéni: 18. 30. 32. 40. 66. 92. 116. 118. 138;
közösségi: 65. 67. 75. 107. 124. 136. és magasztaló (Istent önmagáért
dicsőíti): 8. 19. 33. 66. 103. 104. 113. 114. 117. 145-149.
- fogadalmi
(a szövetséget erősíti meg): 50. 81. 89. 132.
- bölcsességi
(tanító): 36-37. 49. 73. 112. 127-128, 133.
- történelmi
(Izrael megőrzését mutatja be): 78. 105-106. 135-136, illetve Sionról vagy
Jeruzsálemről szóló: 46. 48. 76. 84. 87. 122
- királysági:
2. 18. 20-21. 45. 72. 101. 110. 144, trónra lépési: 24. 29. 47. 93. 95-99.
- messiási:
2. 45. 72, prófétai: 22. 110, Isten végső uralmáról szóló: 96-99.
- ún.
"átokzsoltárok": 12. 35. 58-59, 69-70. 83. 109. 137. 139-140.
részletei (de vö. Zsolt 4:4, Mt 5:22, Róm 12:18-21).
A
zsoltárnak mint műfajnak az alábbi jellegzetességeire kell figyelnünk értelmezésük
során:
- a
zsoltár megszólítottja többnyire
Isten (Istenhez és Istenről szól), de az olvasót is Isten útjára buzdítja
- a
költészet mint forma az érzelmeket
ragadja meg (valós élethelyzetben született, sokszor nyersen őszinte), ezért
segíthet a saját érzelmeink kifejezésében (szavakat találni saját imáinkhoz)
- a
költészet mint tömör forma a könnyű megjegyezhetőséget
is szolgálja (héberül), de éppen a költői túlzások
és tömör általánosítások miatt nem
szabad a zsoltárok egyes kijelentéseire óvatosság nélkül tanítást alapozni.
A
zsoltárok és a Péld nagy része is héber költészet, amelynek a legfeltűnőbb sajátossága
a gondolatrím. Ennek több fajtája is
van:
- ismétlés:
az egymás alatti sorok ugyanazt fejezik ki, csak más szavakkal (Zsolt 19:2,
Péld 7:14, vö. Ézs 44:22)
- szembeállítás:
az egymás alatti sorok egymással ellentétbe állítanak bizonyos dolgokat (Zsolt
1:6, Péld 10:1)
- fokozás:
az egymás alatti sorok egy bizonyos dolgot fokoznak (Zsolt 67:4 vö. Jób 5:19).
A zsoltárok eredetileg nem voltak versszakokra
osztva. Egyes zsoltárok sorainak a kezdőbetűi azonban a héber ábécét követik
(pl. Zsolt 119). Az értelmezés során mindig az
egész zsoltár lendületét, mondanivalóját kell szem előtt tartani.
1.3. Bölcsességirodalom
Az
Ószövetség bölcsességi irodalmához soroljuk Jób, a Példabeszédek és a
Prédikátor könyvét. A könyvek egyes részeinek az értelmezéséhez és alkalmazásához
a könyvek egészének az üzenete ad kulcsot.
Például
a bölcsesség fogalma (hokhma) nem elvont filozofálás, hanem a gyakorlati
tanácsok alkalmazásának a képessége. Ebből következően a bölcsességet a
tanácsok alkalmazása közben, az egyéni tapasztalatok során kell megszerezni,
akár áron is megvásárolni (értsd: a helyes döntés sokba kerülhet, de megéri).
Ebben formai segítség lehet a monológ (Préd), a vitatkozás (Jób) vagy a közmondás
(Péld). A legfontosabb azonban, hogy a bölcsesség forrása Isten (Péld 2:5-6)
és végcélja az Istennek tetsző élet (Péld 3:7, Préd 12:13).
Salamon
Példabeszédei (Mislé) az okos életvezetéshez ad tanácsokat: egy bölcs apa
viselkedni tanítja fiatal fiát. Két életvitelt állít folyamatosan szembe: a
bölcs és a bolond életét. A „bolond” azonban nem fogyatékost jelent, hanem a törvényt
ismerő, de annak mégsem engedelmeskedő embert, aki nem hajlandó kifizetni a
helyes döntés árát. A példabeszédek tkp. velősen megfogalmazott, sokszor egymástól
teljesen független „igazságok” könnyen megtanulható füzére. Értelmezésükhöz
szem előtt kell tartani, hogy
- költői
formában lettek megírva, tehát műfaji, formai szempontból hasonlók a
zsoltárokhoz,
- tömören
megfogalmazott, általános (de nem
feltétlenül abszolút) érvényű
igazságokat mondanak el,
- az
Olvasóé a feladat, hogy ezeket a tanácsokat, tanulságokat a saját élethelyzetében
alkalmazza.
A
Prédikátor (Kohelet) könyve első olvasásra könnyen félreérthető.
Cinikusnak és pesszimistának tűnő hozzáállása tkp. a többi bibliai könyv
kontrasztja: így kellene látnunk az életet, ha
Isten nem lenne, és ha csak ebben az
életben reménykedhetnénk. A könyv azért zavarba ejtő, mert kielégítetlenül
hagy, de éppen a provokációval ösztönöz az élet értelmének kutatására, és így
juttat el a végső tanulságig (Isten van, és tisztelni kell, ld. 3:14,
12:13-14).
Jób (Ijóv) könyve azzal a kérdéssel
foglalkozik, hogy miért szenved az igaz ember? Azt a logikát kérdőjelezi meg,
amely szerint „Isten igazságos, ezért az igaz ember áldott (tehát aki jól él,
az igaz), a gonosz pedig átkozott (tehát aki bajban van, az bűnös)”. A könyv
válasza: nem minden baj személyes bűn következménye. Ilyen
helyzetben a szenvedőnek a Mindenhatóba vetett bizalomra, barátai részéről pedig
szeretetre van szüksége (ld. Jób 42:10-12).
1.4. Törvény és parancsolatok
Az
ószövetségi törvények értelmezésének egyik nagy kérdése, hogy mi volt a szerepük
egykor, és hogy mi lehet a szerepük ma a keresztény életében? Ennek
eldöntéséhez az alábbi szempontokra kell figyelni.
- A
„szövetség” (héber b’rít) nem
egyenrangú felek között köttetik; Isten az, aki kezdeményezi („Én
szövetséget kötök veled”), Isten egyoldalúan tesz szövetségi ígéretet („…ő nem
ember, hogy megszegje a szavát”), ő szabja meg a feltételeket (összesen 613
parancsolat), a másik fél szerződésszegését megbünteti (pl. háború, fogság),
és mégis ígéretéhez híven a szövetséget nem bontja fel, sőt új szövetség kötésére is ígéretet tesz.
- Isten
csak a zsidósággal kötött szövetséget, és a mózesi törvény áldásai és
átkai is csak rájuk vonatkoztak; a törvény teljes körű alkalmazására is csak az
izraeli teokratikus államforma keretein belül kerülhetett sor.
- A
törvény teljes egységet alkotott, nem lehetett egyik-másik részét megtartani,
a többit figyelmen kívül hagyni (Jak 2:10).
- Az
egyes parancsok egy része (Tedd ezt! Ne tedd azt!) példa értékű, általános
érvényű, mert nem ír le minden lehetséges élethelyzetet; a törvények nagyobb
része eseti törvény (Ha…, akkor…), és
Izrael sajátos társadalmi, erkölcsi, vallási életére vonatkozott.
- Jézus
szerint a törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették (Lk 16:16): Jézus
„töltötte be”, azaz szerzett neki végső érvényt (Mt 5:17-18), és Jézus mutatta
meg a lényegét is (Mt 22:36-40 vö. Róm 13:9).
- A
törvény szent, igaz és jó volt (Róm 7:12,22), de az ember bűnös hajlamai miatt
nem tudta követni (Róm 7:21-23, 8:3); a törvény szerepe azonban nem a bűn
felszámolása vagy a bűnös üdvözítése volt, hanem – erkölcsi nevelő és a
társadalmat stabilizáló hatásán túl – az, hogy az ember felismerje a bűnt és
saját bűnös voltát (Róm 3:19-20, 4:15, 5:20, 7:7-9, Jak 2:10); ha rájön arra,
hogy kegyelemre szorul, Szabadítójához menekül (Róm 7:1,6,22-24, 10:4, Gal
3:10,13,23-25, 4:5).
- A
régi szövetség törvényeiből csak annyi érvényes az új szövetség idején,
amennyit az új is megemlít; nem arról van szó, hogy az ószövetségi törvény
egyes elemei át lettek mentve, mások nem (hiszen azok egységet alkottak),
hanem arról, hogy az ószövetségi törvény mint egész érvénytelen lett, el
lett törölve (ui. betöltötte feladatát), akkor is, ha egyes etikai parancsok
meg lettek ismételve (pl. a Tízparancsolatból a szombattartás kivételével
kilencre találunk utalást az Újszövetségben is, de a teokratikus zsidó
királyság állami és rituális törvényeiből egyet sem).
- Jézus
az apostolainak adta a „kulcsokat”, amelyekkel az új, nemzetközi, mindenféle
társadalomban szétszórva élő hívők az új helyzetekben új döntéseket hozhattak
(„oldás / nyitás” = szabályok, tilalmak feloldása, „kötés / zárás” =
szabályok, tilalmak kimondása, ApCsel 10:47, 11:18, 15:6, 18-29).
1.5. Prófétai és apokaliptikus irodalom
A
próféta (héb. náví, gör. profétész)
az, „aki előadja”, ti. amit istentől hallott vagy látott. A prófétákra gyakran
használt kifejezés, hogy „Isten embere”, aki Isten üzenetét adja tovább (pl. Ám
3:8). Egyes próféták életéről mégis többet tudunk, mint arról, hogy amit
hirdettek (pl. Illés).
A
prófétai műveket méretük, és nem
keletkezési sorrendjük vagy jelentőségük alapján szokás megkülönböztetni:
vannak ún. „nagy próféták” (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel) és van 12 „kis
próféta” (Hóseás, Jóel, Ámósz, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Zofóniás,
Haggeus, Malakiás). Az első író próféta Ámósz volt (kb. i. e. 760), az utolsó
Malakiás (kb. i. e. 460). A próféták e három évszázados nagy korszakát
rendkívüli politikai és társadalmi zűrzavar és az Istenhez és törvényéhez való
hűtlenség jellemezte.
A
próféciák nem egyszerűen jóslatok, a legtöbb esetben egy adott időszak helyzetének
a hátterét leplezték le, tehát a jelen okait magyarázták, és csak néhány
százalékuk foglalkozott a jövő feltárásával. A próféták...
- nem
a saját üzenetüket mondták el, hanem Istenét
(„Így szól az Úr…”); csak a hamis próféták kívánták maguknak az igen nehéz
prófétai hivatalt (Jer 14:14, 23:21)
- tanítás
szempontjából nem mondtak sok újat, leginkább alkalmazták a törvényt: a mózesi szövetség betartására szólítottak
fel, az engedelmességért szabadulást és áldást, az engedetlenségért büntetést
ígértek (ld. 3Móz 26 fej. 5Móz 4. és 28. fej.)
- időnként
a közeli és távoli jövőről is szóltak, de nem tudták, hogy mi mikor teljesedik
be (1Pt 1:10-12).
A
próféták üzenete tehát elsősorban a kortársaknak szólt, mindig egy konkrét
történelmi pillanatban hangzott el. Bár mi folyamatos szövegként olvashatjuk
írásaikat, az egyes kijelentések, fejezetek között évek, évtizedek is
eltelhettek. Nem véletlenül nehéz néha eldönteni, hogy a beszédgyűjtemény egyes
szakaszai egyazon beszéd részei, vagy külön beszédek. Az időpontokról néha az
író is tájékoztat (pl. Zak 1:1, 7:1), máshol csak sejthetjük, hogy a beszédek
időben egymástól távol hangzottak el (ld. Ámósz).
Az
egyes prófétai könyvek mint beszédek gyűjteményei nem a folyamatos olvasgatás
céljára készültek, ezért is nehéz olvasmányok. Értelmezésükkor először a
beszédek keletkezésének körülményeit kell feltárni (mi volt az üzenet akkor?),
és utána lehet csak alkalmazni (mi az, ami ebből itt és most nekünk is üzenet
lehet?), nem feledve, hogy a próféták üzenetei elsősorban az igaz hit helyes megélését
követelték.
Sajátos
prófétai műfaj az ún. apokaliptikus irodalom. Az apokalüpszisz görög
szó, jelentése „leleplezés” vagy
„feltárás”. A műfajt az Ószövetségben Dániel és Ezékiel, az Újszövetségben
főleg az evangéliumok látomásai (pl. Mk 13. fejezet) és a Jelenések könyve képviseli.
Az apokalipszis a prófécia válfajának tekinthető, de a párhuzamok mellett
eltérések is vannak:
- a
hasonlóságok lényege, hogy a prófétikus és az apokaliptikus irodalom is
foglalkozik a jövővel, gyakran szimbolikus a nyelvezete, és megmenekülést ígér
- a
prófécia eredetileg szóban hangzott el, utólag írták le, viszonylag rövid volt,
egy adott helyzet okait tárta fel („Ez azért történik, mert…”), és a bűnösöket
állította választás elé („Ha megtérsz, akkor…, ha nem térsz meg, akkor...”); az
apokaliptikus látomások azonban főleg a látható és a láthatatlan világban
történő dolgok kapcsolatát tárták fel, és a hívőket buzdították kitartásra;
rendszerint azonnal le lettek írva, de sajátos költői formába öntve, ezért
nyelvezetük sokkal szimbolikusabb (állatok, számok szerepe).
2. Újszövetségi műfajok
2.1. Elbeszélések
Az
Újszövetség kétharmadát történelmi elbeszélések alkotják: az evangéliumok és az
Apostolok cselekedetei. Ezekre is állnak az ószövetségi elbeszélésekre érvényes
értelmezési szabályok, de vannak járulékos szempontok.
Az
Apostolok cselekedetei esetében két alapkérdés merül fel. Az első, hogy mi volt
Lukács célja az ApCsel megírásával: ha az apostolok életrajzát akarta
megírni, miért csak Péterrel és Pállal foglalkozik, velük is miért csak
érintőlegesen? A válaszhoz elég megfigyelni a mű felépítését:
- időnként
rövid összefoglalókat ad, mielőtt tovább megy (ApCsel 6:7, 9:31, 12:24, 16:4,
19:20); ezek lényege pedig mindig az, hogy a hívők gyarapodtak, számban és hitben
egyaránt
- a
történetek helyszínei is meghatározók (1-7. fejezet: Jeruzsálem, 8-10. fejezet:
Júdea és Samária, 11-28. fejezet: az egész akkor ismert világ); tehát a misszió
Jeruzsálemből eljut az akkori világ közepéig, Rómáig
- az
összefoglalók és a helyszínek változása elárulja az író szándékát: Jézus
próféciájának és parancsának beteljesedését, az evangélium elterjedését akarta
megörökíteni (ApCsel 1:8);
- így
érthető, miért nem írta meg pl. Péter és Pál teljes életrajzát, miért nem
foglalkozott más apostolokkal (pl. Fülöp, Tamás) és más misszióterületekkel
(pl. Etiópia, Illíria).
A
másik nagy kérdés, hogy mennyiben mintaértékűek Lukács történelmi
feljegyzései? Mi az, ami követendő, eszményi példa, és mi az, ami csak az
akkori körülmények között logikus, de egyszeri jelentőségű esemény volt? Ennek
eldöntéséhez érdemes szem előtt tartani, hogy
- Lukács
többnyire megjegyzés és értékelés nélkül írja le a történteket; mindig
tanulságul, de nem feltétlenül mintául (leírás nem = előírás)
- ami
csak egyszer történt meg, és egy konkrét helyzetből fakadt, más újszövetségi
iratban pedig nincs említve vagy példának állítva, azt nem szabad mintává tenni
(pl. „…mindenük közös volt”)
- ami
akkor sem volt mindennapos, azt nem szabad normává tenni; pl. bár az ApCsel-ben
kb. 40 csodáról olvashatunk, ezek egy kb. 35 éves időtartamon belül történtek,
tehát akkor sem voltak mindennaposak.
Az
evangélium szó a görög euangelion-ból származik, amely eredetileg a jó
hírért járó jutalmat, majd magát a „jó hír”-t jelentette. Az evangélium olyan
sajátos keresztény irodalmi műfajjá lett, amely Jézusról szól, az ő szavait és
tetteit örökítette meg, illetve amelyen keresztül ő szólal meg a mai napig.
Fontos tudni, hogy…
- nem
csak egy evangélium van, hanem négy;
mind más szerző műve, Jézust más szempontból mutatja be, és eltérő olvasókörnek
készült, bár ugyanazt a történetet beszélik el
- nem
pusztán száraz tudományos életrajzi adatokat közölnek, hanem tanúságtételek: a
történtektől és azok főszereplőjétől megragadott emberek elbeszélései (az
olvasó is ilyen emberré válhat: ugyanezzel a Jézussal járhat ma, mint annak
idején a tanítványok)
- valóságos
történelmet és elhangzott beszédeket rögzítettek, méghozzá szokatlan
pontossággal, tehát megbízhatók (Lk 1:1-4, Jn 21:24, 1Jn 1:1)
- Jézus
szavait kb. egy emberöltőn belül írták le, de addig is szájhagyomány útján
terjedtek; ezért az evangéliumokban egy-egy helyzet vagy mondás eltérő
összefüggésekben jelenik meg (Mt ~ Lk); néhány mondásnak egyáltalán nem tudjuk
az eredeti összefüggéseit (pl. ApCsel 20:35).
Mindez
alapján nekünk a helyes értelmezéshez ismernünk kell
- Jézus
korát és környezetét (római uralom, helyi kultúra, földrajz, éghajlat, zsidó
vallási irányzatok stb.), illetve Jézus saját tanítási eszköztárát (példázat,
prófécia, találós kérdés, csoda stb.)
- az evangélista célját, tehát az egyes helyzetek,
beszédek értelmezésekor mindig az adott evangéliumban meglevő
szövegkörnyezetből kell kiindulnunk (a más evangéliumokkal való
összehasonlítás célja nem „a teljes sztori” fellelése), illetve az evangélista
eszköztárát is (Mk például Jézus tetteire koncentrál: cselekvő szolgaként
mutatja be Jézust, a történéseknek pedig a gyakori „azonnal” szóval ad pergő
ritmust, mint amikor egy filmben a következő jelenetet vágják be).
2.2. Példázatok
Az
evangéliumokban találhatjuk Jézus példázatait, amelyek tanításának egyharmadát
teszik ki (Mt, Mk, Lk-ban összesen 40). Ezek leginkább a Példabeszédekre és
néhány prófétai üzenetre emlékeztetnek (pl. 2Sám 12, Nátán beszéde Dávidhoz),
de Jézus példázatai önálló vonásokkal is rendelkeznek. A példázatról mint
műfajról tudni kell, hogy…
- a
példázat vagy példabeszéd görög eredetijének (parabolé) alapjelentése
egybevetés, összehasonlítás, de sokjelentésű szó (hasonlat, példa, rejtvény,
találós kérdés, közmondás stb.)
- olyan
hosszabb-rövidebb beszédről van szó, amely – a szó szerinti értelmén
túlmutatva – valami mást szemléltet;
ez az ábrázolás nem a láthatót adja vissza, hanem valami rejtettet tesz
láthatóvá (pl. a hallgatóság ki nem mondott gondolatait leplezi le, vagy Jézus
igazi indítékait mutatja be)
- mindig
közismert dolgokból, az életben előforduló helyzetekből indul ki, és elvárható
logikával (Lk 7:43) vagy éppen váratlan fordulattal (Mt 20:10-15) tárja fel a
fel nem ismert dolgot (pl. bűnös magatartást leplez le)
- mindig
konkrét hallgatóságnak szólt: a tömegeknek (Lk 15:3) vagy egy személynek (Lk
7:39-40)
- mindig
konkrét céllal hangzott el; pl. a farizeusok kifogásolták, hogy Jézus magához
fogadja a kivetetteket, erre három példázatot is elmond (Lk 15. fej.), hogy
ezek közös tanulságával igazolja tettét (Isten elveszettek iránti „botrányos”
szeretetét)
- a
példázat feladata az, hogy válaszra vagy
választásra szólítson fel; tkp. a döntés elé állításnak olyan közvetett
módja, amely a képes beszédet használja eszközül; pl. egy történet
elmesélésével a hallgatóságot először kívülállóvá
teszi (nézővé, tárgyilagos ítéletre képes szemlélővé), így éri el, hogy a
tanulság spontán megértésével
önkéntelenül, meglepetésszerűen maga a hallgatóság fogalmazza meg az üzenetet,
és így észrevétlenül maga is a történet szereplőjévé váljon
- Jézus
a példázataival vagy azt akarta elérni, hogy hallgatói azonnal megértsék a
mondanivalóját (és személye vagy üzenete mellett döntsenek), vagy azt, hogy
elsőre ne értsék, zavarba jöjjenek, és így jussanak döntéshelyzetbe: ha a
saját elvárásaikhoz ragaszkodnak (pl. Mt 22:34), Jézust otthagyják, sőt ellene
fordulnak (pl. Mt 21:45), ha elvárásaikon túllépve odamennek Jézushoz, és
megkérdezik, mire gondolt (pl. Mt 13:10-16) a kérdezőkből tanítványok lehetnek
- a
példázat tehát vagy tanítva hív változtatásra, tanítványságra, vagy „szűrőként”
leplezi le a hallgatóság belső indítékait, amelyen nem akarnak változtatni
(valójában nem érdeklődnek).
A
példázatok értelmezésekor mindig figyelembe kell venni, hogy…
- Jézus
példázatai formailag sokfélék: van
köztük tanulságos történet (pl. „Ki az én felebarátom?” vö. irgalmas
samaritánus), hasonlat („Isten országa olyan, mint a…”), metafora (Jn 6:35 „Én
vagyok az élet kenyere”), allegória (Mt 13. fej.) vagy közmondás (Mt 15:14 „Vak
vezet világtalant”)
- a
legtöbb példázat olyan hasonlat vagy történet, amelynek csak egy metszéspontja
van; a példázat magva többnyire egy rövid mondat, amelyet ugyan történet
vesz körül, de a történet többi eleme nem üzenet- vagy példaértékű; pl. Mt
16-ban a hamis sáfár története nem csalásra tanít, hanem okos döntésre szólít
fel; maga a történet és idézőjelben értendő összefoglalása (16:9) pedig csak
akkor meghökkentő, ha elfeledjük, hogy pénzsóvár hallgatóságnak szólt
(16:13-14)
- néhány
példázat allegória, amely metaforák
soraként több metszéspontot is tartalmaz, azaz több elem is
megfeleltethető valami mással (lásd Mt 13. fej. magvető, búza és konkoly
példázataihoz Jézus magyarázatait), de ezeket Jézus meg is magyarázza (!)
- a
példázatok mindig azonnal hatottak a
hallgatóságra, mert egyből értették az utalásokat és a váratlan fordulatot
(mint viccmeséléskor); mi már olvassuk őket, más korban és kultúrában élünk,
ezért a szövegkörnyezetben és más háttér információk között sokszor meg kell keresnünk
azokat az utalásokat, amelyek alapján megérthetjük a kortársaknak és a mának is
szóló üzenetet (mint amikor magyarázni kell a viccet)
- a
példázatok képeinek rendszerint egy jelentése van (pl. Mt 13. égi madarak =
Sátán), de nem mindig, pl. a kovász = Isten országának terjedése (Mt 13:33),
farizeusok felfuvalkodása (Mt 16:6, vö. Gal 5:9, félrevezetés, 1Kor 5:6-8, bűn)
- a példázatok egyes elemei maiakkal is
helyettesíthetők, így válnak életszerűvé (pl. zsidók számára botrány volt
samáriait követendő példának állítani, ma büszke keresztények számára megalázó ateistával
példálózni).
2.3. Levelek
Az
Újszövetség harmada gyülekezeteknek és magánszemélyeknek írt levelekből áll.
Egy részük elsősorban teológiai értekezés (Zsid), más részük alkalmi levél (Filem,
3Jn). A levelek címzettjei gyülekezetek (Róm, 1-2Kor, Gal, Ef, Fil, Kol,
1-2Thessz, 1-2Jn, 1-2Pt, Jak, Júd) vagy vezetőik (1-2 Tim, Tit, 3Jn?). A
levelekben található kijelentések….
- a
mienktől eltérő kultúrákban (zsidó,
görög, római) hangzottak el; nem egyszer e kultúrák sajátos szokásaiból fakadó
problémákkal foglalkoznak, amelyek szintén a helyi viszonyokra érvényes
intézkedéseket vontak maguk után; pl. a nők fejének befedésének ügye nem lett
volna kérdés a korinthusi szokások nélkül: a házas nők fátyollal fedték be a
hajukat, mert ez volt a férjüknek való alárendeltség jele; amikor prófétálás
közben levették a fátylukat, kibontott hajukkal magukra vonták a gyülekezet
férfi tagjainak figyelmét, szégyent hozva „a fejükre”, azaz férjükre; kultúránként
és koronként más jelöli a férjezettséget (ma jegygyűrű), de az alapelv
maradandó: a lelki szolgálat nem hatalmaz fel kulturális érzéketlenségre
- mind
konkrét élethelyzetben születtek,
ezért nem mindig a mi kérdéseinkre válaszolnak; pl. 1Kor 7:1 a korinthusiak
egy ismeretlen levelére válaszol, amely nem maradt fenn; bár a Pál által sorra
vett témákból következtetni tudunk a tartalmára (házasság, válás, özvegyek,
hajadonok, hivatás, bálványáldozati hús vétele a piacon, karizmák stb.); nem
szabad az írók egész más témában tett kijelentéseit a saját gondolataink bizonyítására
felhasználni
- ha
személyes döntést említenek, nem
adnak mindig mindenki számára követendő mintát (pl. Pál nőtlensége)
- mivel konkrét helyzetben születtek, szükségszerűen töredékesek; pl. 1Kor 6:2-3 nem közöl részleteket arról, hogy
hogyan fognak a hívők egy napon a világ és az angyalok felett ítélkezni, de más
iratok sem; tehát túl azon, hogy elfogadjuk Pál kijelentését, nem szabad
spekulációkba bocsátkozni.
2.4. Az idézetek
Az Újszövetség több mint kétszázötvenszer idézi konkrétan az Ószövetséget, és több száz olyan mondatot találunk, amely nagyon hasonlít egy ószövetségi mondatra, vagy valószínűleg arra utal, céloz. Az Újszövetség szerzői nem csupán sokszor, hanem legalább négyféle módon idézték az Ószövetséget.
A
Mt 2-ben mindegyikre találunk példát, a többit is ezek alapján lehet
értelmezni:
- Jövendölés – amikor az író szerint egy
ószövetségi jövendölés szó szerint beteljesedett egy újszövetségi eseményben;
hely, idő, személy és történés egybeesésének előre közléséről van szó – Mt
2:5-6 vö. Mik 5:2 (bár Betlehem kicsiny falu, maga a Messiás fog itt
megszületni)
- Előkép – amikor az író egy ószövetségi
eseményt, személyt vagy dolgot képletesen azonosít egy újszövetségi eseménnyel,
személlyel vagy dologgal – Mt 2:15 vö. Hós 11:1, 2Móz 4:22-23 (Hóseás nem a
Messiásról jövendölt, hanem Izraelről beszélt, de Máté Izraelnek Egyiptomból
való szabadulásában a megszületett Messiás menekülésének előképét látja,
hiszen a Messiás Izraellel azonosult.
- Párhuzam – amikor az író egy ószövetségi
eseményt egy vagy néhány hasonló pont alapján párhuzamba állít egy újszövetségi
eseménnyel – Mt 2:17-18 vö. Jer 31:15 (Máté a gyermekgyilkosságot az asszír és
a babiloni fogságba vitel szörnyűségeivel állítja párhuzamba, ui. Rámából
kiindulva hurcolták el Júda gyermekeit i. e. 586-ban, és i. e. 722-ben Ráhel
gyermekeit, azaz József és Benjámin leszármazottaiként Izrael gyermekeit;
további párhuzamos részletek: Ráhel sírja Betlehem közelében volt, az
asszír-babiloni mészárlások és a Heródes idején történt gyermekmészárlás is idegen
uralkodó műve)
- Összefoglalás – amikor az író egy bizonyos
témával kapcsolatban az egész Ószövetség tanítását tömören összefoglalja,
anélkül, hogy konkrétan idézne valahonnan – Mt 2:23 (a próféták a Messiásról
lényegében azt tanították, hogy meg fogják vetni, és ezt a
"názáreti" gúnynév jól összefoglalja, vö. Jn 1:45-46); más példa: Lk
18:31-33, Mt 26:54-56.
Az
Újszövetség néhány helyen idéz
- ismeretlen
keresztény szerzőktől (Ef 5:14, 1Tim 3:16, 2Tim 2:11-13),
- ismert
világi íróktól (1Kor 15:33 az athéni Menander, Tit 1:12 a krétai Epimenidész;
ApCsel 17:28 a kilikiai Aratusz és a sztoikus Kleanthész)
- és
ószövetségi apokrif vallási irodalomból is (Júd 14-15 az Énók Könyvéből).
Az ő
írásaik, kijelentéseik ugyan nem ihletettek vagy sugalmazottak bibliai értelemben
véve, de az apostolok elismerték, hogy ők is jutottak igaz felismerésre. Ezért
néhány gondolatukat a saját érvelésükbe is beépítették, ami a hallgatóság
számára annak a jele volt, hogy ismerik az ő világukat.
Szakirodalom
Általános
hermeneutikai (vö. „A Bibliaértelmezés alapelvei” című tanulmány végén)
- Almási Tibor: Hermeneutika (GyuRó Art-Press, é.n.)
- Dér Katalin: A Biblia olvasása (Kairosz, 2008)
- Gordon Fee, Douglas Stuart: Kétélű kard (Harmat, 1996)
- Osborne, Grant R.: A hermeneutika spirálisa (KIA, 2002)
Bevezetések
a Szentírás egyes könyveibe:
- Rózsa Huba: Ószövetségi bevezető (Szent István Társulat, 2012)
- Schultz, Samuel J.: Üzen az Ószövetség
(KIA, 1992)
- Tenney, Merrill C.: Újszövetségi bevezető
(KIA, 1997)
- Donald Carson, Douglas Moo: Bevezetés az Újszövetségbe (KIA, 2007)
- Tarjányi Béla: Újszövetségi alapismeretek
1. Az Ősegyház élete, Pál apostol levelei (Szent Jeromos Bibliatársulat,
2007)
- Tarjányi Béla: Újszövetségi alapismeretek
2. Jézus örömhíre, az ősegyház tanítása (Szent Jeromos Bibliatársulat, 2007)
Kommentárok:
- A Biblia ismerete kommentársorozat
1-8. (KIA, 1997-1999)
- A Biblia ma kommentársorozat (Harmat, 1993 óta
folyamatos megjelenés)
- Az ősi forrás izraelita kommentársorozat, szerk. Naftali Kraus (1991 óta folyamatos
megjelenés több kiadónál)
- Hertz, J.H.: Szentírás – Mózes öt könyve
és a haftárák 1-5. (Makkabi, 1984)
- Jeromos Bibliakommentár 1-3. (Szent
Jeromos Bibliatársulat, 2002)
- Jubileumi kommentár 1-3. (Kálvin,
1995)
Egyes műfajokról:
- Kozma Zsolt: Jézus Krisztus példázatai (Iránytű, 2002)
- Tarjányi Béla: Példabeszédek (Szent Jeromos Bibliatársulat, 1998)
- Dér Katalin: A Jelenések könyve (Kairosz, 2014)