A Szentírás mint kinyilatkoztatás
A Szentírás mint kinyilatkoztatás
A Szentírás mint kinyilatkoztatás
A
Biblia okkal lett és maradt világszerte az egyes számú bestseller. Amikor azt
mondják: „Ez nem szentírás!” – azaz
nem végleges, nem fellebbezhetetlen, illetve mindenféle civil témájú, átfogó jellegű
kiadványnak „A … bibliája” címet adják, akkor megláthatunk valamit abból, hogy kultúránkban
a Bibliának századokon át milyen nagy szerepe volt, és hogy ebből mi maradt. Az
Egyház azonban még ma is olyan szövegnek tekinti, amely bárki számára Isten
üzenetévé válhat, kinyilatkoztatássá. Tanulmányunk azt tekinti át, miért van
egyáltalán szükség ilyesmire, hogyan és milyen formában történt a bibliai
adatok szerint, azaz hogyan írtak a témáról maguk a szentírók.
Van Isten? Ha van, milyen? És ez
mit jelent számunkra? Ezek az élet alapvető kérdései, amelyekre – saját
kútfőnkből merítve – ahányan vagyunk, annyiféle választ adunk. Válaszainkat
ugyanis szükségszerűen befolyásolják az életélményeink, a körülményeink, a
személyiségünk, a neveltetésünk és a képzettségünk. Ezért van szükségünk rá,
hogy ha van Isten, akkor ő maga győzzön meg minket arról, hogy létezik, hogy
milyen, és hogy ez mit jelent a számunkra! A kereszténység üzenete az, hogy ez
megtörtént: Isten szólt, üzenete írásban fennmaradt, és rajta keresztül ma is
szól.
Az Istenről alkotott képünk
döntően befolyásolja az életünket. Amilyen az istenünk, olyan az életünk. Ezért
szükségünk van rá, hogy Istent minél jobban megismerjük (Kol 1:9-14). A
Bibliából tudjuk, hogy
Kérdés
azonban, hogy mennyire ismerhetjük meg Istent, akit nem látunk, és elképzelni
sem tudunk? A válasz az, hogy pontosan annyira ismerhetjük meg, amennyire ő
megismerteti velünk önmagát. Teljesen rá vagyunk utalva arra, hogy
kinyilatkoztassa önmagát nekünk. És a jó hír az, hogy Isten ezt meg is tette!
Az emberek maguktól is keresik
Istent (ApCsel 17:27), mert Isten elegendő jelét adta létezésének. Isten
ugyanis bizonyos fokig megismerhető a kinyilatkoztatás első és legáltalánosabb
formájából: a teremtett világ értelmes vizsgálatából. Ebből meglátható
Isten létezése és közelsége, hogy a világon kívül áll, ugyanakkor azt belülről
áthatja (ApCsel 17:24-28), végtelen hatalma, isteni természete (Róm 1:20),
csodálatos volta (Zsolt 19:2-7, Jób 38), gondviselő jósága (Mt 5:45, ApCsel
14:17, 17:25).
Isten bizonyos fokig megismerhető
a második formából: az Istentől kapott lelkiismeret parancsából is. Ez
belső „törvényként” működik minden emberben (Róm 2:14-15); alkalmanként
emberségre is indít (Lk 10:33-35, ApCsel 28:2); ugyanakkor sejteti az
eljövendő számonkérést is (Róm 1:32, 2:15-16).
Az üdvözítő Isten személyesen
csak a kinyilatkoztatás harmadik formájából, Isten különleges
kinyilatkoztatásából ismerhető meg:
Isten sokszor és sokféleképpen szólt (Zsid 1:1):
Fontos látni, hogy Isten miről
mennyit mondott el, és hogyan:
Keresztények számára a Biblia Istentől származó írás, és vallási kérdésekben a végső tekintély. Kérdés azonban, hogy azok a személyek, akik a Bibliát megírták, valóban Istentől ihletettnek, sugalmazottnak tartották magukat és egymást, vagy csak a későbbi nemzedékek tekintették írásaikat Isten szavának? Végül az is kérdés, hogy ma miért tartja valaki ihletettnek, sugalmazottnak a Bibliát?
A Biblia lezárulása óta a
részletkérdések miatt maguktól kialakulnak gyülekezeti-felekezeti szokások,
hagyományok. Ezek többnyire hasznosak, de egyik sem megváltoztathatatlan, és
amelyik ellentmond az Írásnak, elvetendő (vö. Mt 15:1-9, Mk 7:7-13).
A Biblia ihletettségével vagy
sugalmazott voltával kapcsolatban néhány alapvető újszövetségi szöveget
közelebbről is meg kell vizsgálnunk, mert pontatlan értelmezések tapadtak
hozzájuk:
A Zsid
4:12 szerint „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és
áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a
szív gondolatait és szándékait.” A szöveget rendszerint akkor idézik, amikor a
Biblia hatalmáról beszélnek. A szövegkörnyezetből azonban kiderül, hogy a
szerző „Isten igéje” alatt itt nem a Bibliára, hanem a Fiúra, Jézus
Krisztusra utal,
A 2Tim
3:16-17 szerint „a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a
feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen
az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” A szöveget rendszerint
akkor idézik, amikor a Biblia elégségességéről beszélnek (szemben az emberi
hagyományokkal), illetve amikor amellett érvelnek, hogy az Újszövetségbe
csak az Istentől ihletett és ezért isteni hatalommal bíró iratok kerülhettek
bele, más nem (tehát az ihletettség lett volna a kanonizálás során a
szempont, a döntő feltétel). A gondolatmenetből azonban kiderül, hogy Pál nem a
hagyományokkal szemben érvel, és nem is a kanonizáláshoz ad szempontot, hanem
az Írások emberformáló hatásáról, amit hiteles, átformálódott
emberek bizonyítanak:
A 2Pt 1:19-20 szerint „egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai
beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra
figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.
Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes
magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a
Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.” A szöveget
rendszerint akkor idézik, amikor a Biblia emberfeletti eredetét, a próféták
ihletettségét akarják bizonyítani. Gondolatmenetéből azonban több is kiderül:
Az 1Pt
1:10-12 szerint maga Krisztus ihlette a régi prófétákat, és ők
hűségesen továbbadták az üzenetet, akkor is, ha nem tudták, hogy az üzenet mikorra
vonatkozik (1:11). De Isten magyarázta meg nekik (1:12), hogy nem
maguknak, hanem a későbbi nemzedék számára jövendöltek. Ezért a 2Pt 1:20
kijelentése, miszerint egy prófécia sem lett önkényes magyarázatból,
értelmezésből vagy alkalmazásból, valószínűleg arra utal, hogy a próféták, akik
nagyrészt koruk jelenségeit értelmezték („Izrael, ami történik, azért történik,
mert vétkeztél. Ha megtérsz... Ha nem térsz meg...”), sem a saját korukra, sem
a más időkre vonatkozó üzeneteket nem maguk ötlötték ki, hanem Isten üzent
általuk, ha nem is mindig nekik. Esetükben azért kizárható az emberi önkény,
mert a történelem igazolta a szavaikat.
A fenti szövegek vizsgálatának tanulsága, hogy a
Biblia egyszerűen közli az Írások ihletettségét, amit egyrészt a
jövendölések történelmi beteljesedése, másrészt a hívőkre gyakorolt
emberformáló hatása bizonyít. A Biblia az emberformáló hatást azonban
nem az Írások szövegének, betűjének tulajdonítja (mágikusan), hanem a mögötte
álló, élő és ható Igének, ezért az Írások szövegének hatása elválaszthatatlan
a belé vetett hittől, ami nélkül az egész csupán történelem és elmélet
marad. Isten azonban nem csak az írókat ihleti Szentlelke által, hanem – számunkra
titokzatos módon – az olvasót is, aki számára a bibliai történetet élővé,
jelenné teszi, egyszer csak belevonja a történetbe, annak részévé
teszi.
Mivel a Biblia sehol sem kínál
valamiféle elméletet az ihletés hogyanjáról, így csak annyit tehetünk,
hogy a történeti leírásokat megfigyeljük, és következtetéseket vonunk le.
Talán az a legfontosabb megfigyelés,
hogy a Biblia eredetét és hatását tekintve két oldala van: isteni és emberi. Az
emberi oldalt mindig könnyű felismerni, hiszen például azt olvassuk, hogy
valaki tesz vagy mond valamit. A tett és a szó jelentőségét azonban az
akár ki sem mondott isteni jelenlét adja: Isten ott van ezeknek az
embereknek az életében, és ő az, aki megszólítja őket, illetve ő az, akire
reagálnak. Nyíltan vagy rejtve, de Isten ott van minden történetben, imában,
prédikációban, bölcselkedésben, ezért tud „kiszólni” a sorok közül.
Isten tehát a saját gondolatait erre kiválasztott és felkészített embereken keresztül közölte, ehhez pedig felhasználta az ő éppeni élethelyzetüket, képességeiket, egyéniségüket, koruk irodalmi műfajait, illetve anyanyelvük kifejezésbeli lehetőségeit és korlátait egyaránt. Az üzenet mindig konkrét helyzetekben került rögzítésre, ezért vagy csak egy adott helyzetre volt érvényes (pl. ApCsel 11:28), vagy ellenkezőleg, eleve általános érvényű volt, és az is maradt (pl. Hab 2:4 vö. Róm 1:17), így vagy egyszeri, kis jelentősége volt (pl. Bír 3:16), vagy a mai napig nagy a jelentősége (pl. 1Móz 1:1).
Az Istentől ihletettség szigorúan véve
csak a szövegek eredetijére vonatkoztatható, de tény, hogy a Biblia
szövege fennmaradt. A későbbi másolási hibákat és betoldásokat a kéziratok
tudományos feldolgozásával kiszűrték, a fennmaradt kérdéses részletek lényeges
dolgokat nem érintenek. Ugyanakkor az is tény, hogy vannak benne nehezen érthető,
könnyen félreérthető és ellentmondásosnak tűnő részletek.
Egyfelől azonban a hiba többnyire a
figyelmetlen vagy tudatlan olvasóban van. A szövegek egészen sajátos, ma már
kihalt irodalmi formákkal (teremtéstörténet, prófécia, példázat, érvelési stílus,
idézési mód) és kulturális háttérrel rendelkeznek (történelmi helyzetek, helyi
szokások), amelyeket figyelembe kell venni a helyes megértés érdekében. Igaz,
hogy a Biblia szövegéből bárki megértheti az alapvető üzenetet az
istennek tetsző életről és az üdvösség útjáról, és bárki továbbadhatja magát az
evangéliumot (1Kor 15:1-11). A tágabb és mélyebb összefüggések feltárása és felelősségteljes
tanítása azonban ma már szükségessé teszi a bibliai műveltséget, a
teológiai képzettséget (Jak 3:1, Zsid 13:17). Bár az első apostolok többsége
valóban egyszerű ember volt, ők a Biblia világában éltek – mi azonban
nem, tehát két-háromezer év választ el minket egymástól. Az Új-szövetség felének
megírása sem a halász Péterre, hanem a teológus Pálra lett bízva.
Másfelől a szentírók is elismerték,
hogy
Összegezve, a mai olvasónak a saját
erőfeszítésére (kutatás, gondolkodás) és Isten segítségére (újjászületés,
ihlet) egyaránt szüksége van. Isten Lelke a megértéshez azért
nélkülözhetetlen, mert
Mindezt
a Szentlélek rendszerint embereken keresztül teszi (Róm 10:14-17, ApCsel
8:30-35, 17:2, 18:26, Ef 4:11-15, 1Jn 2:26-27); különösen így volt ez abban a
korban, amikor tíz emberből csak egy tudott olvasni.