Jel 3:15-16 Az elutasítás is jobb mint a félszívűség?

Jel 3:15 „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál vagy forró! 16 Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Probléma

Krisztus hét kis-ázsiai gyülekezetnek írt levele közül az utolsó a laodikeai gyülekezethez írt. A levél idézett mondatát gyakran értelmezik úgy, mintha a tanítványság hőfokozati skálájáról szólna: a forrótól a langyoson át a hidegig. E szerint ideális esetben forrók vagyunk (lángolunk az Úrért), de még ha hidegek (elutasítók) vagyunk is az Úr iránt, az is jobb, mintha langyosak lennénk („se íze, se bűze” kereszténység). Vajon erre gondoltak a laodikeaiak is?    

Értelmezés

Mint minden más szöveg esetben, most is sokat segít az értelmezésben, ha bele tudunk helyezkedni a szöveg 1. századi hallgatóinak helyébe. Ebben  esetünkben sokat segíthet a régészet. A kis-ázsiai Laodikea városát Kr.e. 3. században alapították, a kereskedelmi utak mellett feküdt, így gyorsan meggazdagodott. Híres volt bankjáról, a helyi fekete gyapjúról, illetve orvosi iskolájáról és az itt gyártott szemkenőcsről. A Kr.u. 60-as földrengés után a büszke város visszautasította a szenátus segélyét, és önerőből újjáépült. 

E gazdag frígiai városnak csak egy problémája volt: nem volt saját vízforrása. Ezért Kolosséból vízvezetéken át hideg vizet, Hierapoliszból pedig forró vizet hozattak, de mire a hideg és a forró víz a városba ért, mindkét csőben langyos víz folyt.

Krisztus a hét levél közül ebben fogalmaz a legkeményebben, és olyan képeket használ, amelyeket a helyiek azonnal értettek. Uruknak pedig az volt a véleménye róluk, hogy pontosan olyanok, mint a város, amelyben élnek: langyosak, mint a helyi víz. Krisztusnak bármelyik jobb lenne: a kolosséi hideg víz frissessége vagy a hierapoliszi hőforrások gőzölgő vize, de a langyos vizet egyszerűen ihatatlannak tartja (3:15-16). Feddését így folytatja: gazdagnak hiszik magukat, pedig valójában nyomorultak; ruhát és szemkenőcsöt exportálnak másoknak, pedig ők maguk mezítelenek és vakok (3:17-18).

Alkalmazás

Mire gondolhatott tehát Krisztus, amikor a laodikeai közösséget langyosnak nevezte? A szövegből azt látjuk, hogy végig az önelégültségüket tárja eléjük (3:17-18), ami olyan fokú, hogy undor fogja el tőle (ezért köpi ki, ld. 3:16), és kívülállónak érzi magát (ezért kopogtat náluk, ld. 3:20). 

Látni kell azonban, hogy azért fogalmaz ilyen keményen, mert féltőn szereti őket, és a visszatérésükre vár (3:19), sőt, közös győzelemre (3:20).

Krisztus azért sem beszélhet itt a hitélet három hőfokáról, mert az önelégült hitélet langyossága helyett vágyik a helyiek hideg (frissen buzgó?) vagy forró (mészhegyeket is feloldó?) vizű hitéletére: „Bárcsak hideg volnál vagy forró!”

A mi kultúránkban a hidegség jelenthet elutasítást vagy közönyt, a langyosság pedig félszívűséget vagy az odaszántság hiányát. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Krisztus az 1. századi laodikeaiakat az ő mindennapjaik tapasztalatával akar­ta megszólítani.  A langyossággal önelégültségüket írta le, és azt kívánta: bár lennének a hívők olyanok, mint a hideg víz, ami felfrissít, vagy mint a hévíz, ami mindent felold, megtisztít. A langyos vizet ugyanis kultúrától függetlenül mindenki kiköpi.