Jel 3:15-16 Az elutasítás is jobb mint a félszívűség?
Jel 3:15 „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál vagy forró! 16 Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”
Probléma
Krisztus hét kis-ázsiai gyülekezetnek írt levele közül
az utolsó a laodikeai gyülekezethez írt. A levél idézett mondatát gyakran értelmezik
úgy, mintha a tanítványság hőfokozati
skálájáról szólna: a forrótól a langyoson át a hidegig. E szerint ideális
esetben forrók vagyunk (lángolunk az Úrért), de még ha hidegek (elutasítók)
vagyunk is az Úr iránt, az is jobb, mintha langyosak lennénk („se íze, se bűze”
kereszténység). Vajon erre gondoltak a laodikeaiak is?
Értelmezés
Mint minden más szöveg esetben, most is sokat segít az értelmezésben, ha bele tudunk helyezkedni a szöveg 1. századi hallgatóinak helyébe. Ebben esetünkben sokat segíthet a régészet. A kis-ázsiai Laodikea városát Kr.e. 3. században alapították, a kereskedelmi utak mellett feküdt, így gyorsan meggazdagodott. Híres volt bankjáról, a helyi fekete gyapjúról, illetve orvosi iskolájáról és az itt gyártott szemkenőcsről. A Kr.u. 60-as földrengés után a büszke város visszautasította a szenátus segélyét, és önerőből újjáépült.
E gazdag frígiai városnak csak egy problémája volt: nem volt saját vízforrása. Ezért Kolosséból vízvezetéken át hideg vizet, Hierapoliszból pedig forró vizet hozattak, de mire a hideg és a forró víz a városba ért, mindkét csőben langyos víz folyt.
Krisztus a hét levél közül ebben fogalmaz a legkeményebben, és olyan képeket használ, amelyeket a helyiek azonnal értettek. Uruknak pedig az volt a véleménye róluk, hogy pontosan olyanok, mint a város, amelyben élnek: langyosak, mint a helyi víz. Krisztusnak bármelyik jobb lenne: a kolosséi hideg víz frissessége vagy a hierapoliszi hőforrások gőzölgő vize, de a langyos vizet egyszerűen ihatatlannak tartja (3:15-16). Feddését így folytatja: gazdagnak hiszik magukat, pedig valójában nyomorultak; ruhát és szemkenőcsöt exportálnak másoknak, pedig ők maguk mezítelenek és vakok (3:17-18).
Alkalmazás
Mire gondolhatott tehát Krisztus, amikor a laodikeai közösséget langyosnak nevezte? A szövegből azt látjuk, hogy végig az önelégültségüket tárja eléjük (3:17-18), ami olyan fokú, hogy undor fogja el tőle (ezért köpi ki, ld. 3:16), és kívülállónak érzi magát (ezért kopogtat náluk, ld. 3:20).
Látni kell azonban, hogy azért fogalmaz ilyen keményen, mert
féltőn szereti őket, és a visszatérésükre vár (3:19), sőt, közös győzelemre
(3:20).
Krisztus azért sem beszélhet itt a hitélet három hőfokáról, mert
az önelégült hitélet langyossága helyett vágyik
a helyiek hideg (frissen buzgó?) vagy forró (mészhegyeket is feloldó?) vizű hitéletére: „Bárcsak hideg volnál vagy forró!”
A mi kultúránkban a
hidegség jelenthet elutasítást vagy közönyt, a langyosság pedig félszívűséget
vagy az odaszántság hiányát. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Krisztus az 1.
századi laodikeaiakat az ő mindennapjaik tapasztalatával akarta megszólítani.
A langyossággal önelégültségüket írta le, és azt kívánta:
bár lennének a hívők olyanok, mint a hideg víz, ami felfrissít, vagy mint a hévíz,
ami mindent felold, megtisztít. A langyos vizet ugyanis kultúrától függetlenül mindenki kiköpi.