Megigazulás: csak hit által vagy cselekedetekből?

Róm 3:28 „…hit által igazul meg az ember, a hit cselekvésétől függetlenül.”

Jak 2:24 „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hit által.”

Kérdés 

Jakab szerint cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hit által. Pál szerint azonban hit által igazulunk meg, a cselekedetektől függetlenül. Melyiküknek van igaza?

Válasz röviden

Jakab és Pál nem egymásnak mondanak ellent, hanem másról beszélnek, mert másokkal vitatkoznak. Jakab tétlen hívőkkel szemben érvel a jótettek mellett, mert nem elég csupán állítani azt, hogy hiszünk: az igazi hit cselekvő hit, hit és tett együttműködik, a hit tettekben ér célba, az ember hitét a tettei igazolják, így végső soron nem egyedül a hit által, hanem (hitből fakadó) tettei alapján lesz igaz ember. Pál pedig arról tanít, hogy a mózesi törvény cselekvésétől függetlenül, a Krisztusba vetett hit alapján nyilvánítja Isten az embert igazzá, ami nem a fáradozásért kapott jogos juss, hanem Isten kegyelméből kapott ajándék.    

Válasz kifejtve

Jakab a személyválogatás visszásságairól szóló tanítás (2:1-13) után a vitára is kész. Hiába állítják egyesek, hogy van hitük, ha nincsenek tetteik (2:14), mert a hit „önmagában” (kat’heautén), azaz tettek nélkül „halott” (nekra, 2:17). Hiába érvelnének mások azzal, hogy egyeseknek hitük van, másoknak pedig tetteik (2:18), mert mindenkire igaz, hogy a hit tettek nélkül „haszontalan” vagy „hatástalan” (argé, 2:20). Ábrahámmal példálózik, aki bízott Istenben, és kész volt feláldozni Izsákot. Ábrahám tehát „tetteiből igazoltatott” (ex ergón edikaióthé, 2:21), hite és tette „együttműködött” (szünérgei), hite a tett révén „ért célba” (eteleióthé, 2:21-22). Ábrahám hitt és cselekedett is, Isten pedig a cselekvő hitet „számította be neki igazságul” (elogiszthé auton eisz dikaioszünén, 2:23). Az ember tehát „tetteiből válik igazzá” (ex ergon dikaiútai), nem „egyedül a hitből” (úk ek piszteósz monon, 2:24). Jakab annyit állít: az igazi hit cselekvő hit, a hitet a tettek igazolják, Isten előtt sem hit az olyan hit, amiből nem fakad tett.

Pál apostol a Róm 2. fejezetében először azt fejti ki, hogy a nem zsidók a lelkiismeretük, a zsidók a mózesi törvény alapján ítéletetnek meg (2:1-16), majd azt, hogy a körülmetéltség (Isten szövetségének jele) hasznos, de önmagában, a mózesi törvény parancsainak való engedelmesség nélkül semmit sem ér; a származás önmagában nem elég, Isten előtt a belső, szívbeli, lelki körülmetéltség számít (2:17-29). A 3. fejezetben először a zsidóság áldottságáról, Istennek a hűtlen zsidók elleni jogos haragjáról és minden ellenére való hűségéről szól (3.1-8). Ezután kiemeli, hogy nincs különbség, zsidók és nem zsidók mind bűnösök (3:9-19). A mózesi törvény által a bűn felismerhető ugyan, de „a törvény cselekedeteiből” (ex ergón nomú) senki sem „lesz igazzá nyilvánítva” (ú dikaióthészetai, 3:20).

Most azonban „Isten igazsága” (dikaioszüné theú), tehát az, hogy Isten igaznak tart valakit, a „törvény nélkül” (khórisz nomú) „jelent meg”, úgy, hogy emellett a törvény és a próféták is tanúskodnak: a Krisztusba vetett hit által, méghozzá minden hívőnek, mert „nincs különbségtétel” (3:20-21). Mindenki vétkezett, akár a mózesi törvényt, akár a lelkiismerete szavát szegte meg, ezért mindenki nélkülözi „Isten dicséretét” (tész doxész tú theú, 3:23), azaz Isten senkit sem tud megdícsérni. Isten mégis mindenkit „ingyen” vagy „ajándékként” (dórean) tesz igazzá „az ő kegyelméből” (té autú khariti) azon „váltság révén” (dia tész apolütrószeósz…), amely Krisztus Jézusban, az Istentől rendelt „engesztelő áldozatban” adatott (hilasztérion, 3:24-25 vö. 1Jn 4:10). Isten tehát igaz, és azt is igazzá nyilvánítja, aki Jézusban bízik (3:26), nem a saját vallási teljesítményében.

Ezek után „kizárt” a „büszkélkedés” (kaükhészisz). Mindegy, hogy valaki zsidó vagy sem, hogy ismeri a mózesi törvényt vagy a lelkiismerete szavát, és hogy részben követi azt – Isten előtt nincs mivel felvágni. Milyen „törvény” által vált lehetetlenné a dicsekvés? Nem „a tettek (törvénye) által” (tón ergón), hanem „a hit törvénye által” (dia nomú piszteósz, 3:27). Az ember ugyanis hit által igazul meg, a mózesi törvény betartásától függetlenül (khó­risz ergón nomú). A hit tárgya pedig az az Isten, aki igazzá tudja tenni az istentelent is.

Pál a továbbiakban szintén Ábrahámmal példálózik: ha Ábrahámot a tettei tették volna igazzá, lenne mivel dicsekednie – de nem Isten előtt (4:1-2). Jakabhoz hasonlóan ő is az 1Móz 15:6-ot idézi: „Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” Pál szerint az, hogy Isten valakit igazzá nyilvánít, nem olyasmi, amiért megdolgozhat, és ami így a jogos jussa lehetne (4:4), hanem kegyelemből kapott (4:16) ingyenes ajándék (3:24 vö. Ef 2:8). Nem az igaz ember Isten előtt, aki mindent megtesz, hanem az, aki tudja, hogy nem tud eleget tenni, de Isten megbocsát neki (4:5-8). Erre pedig – a Krisztus egyszer s mindenkorra hozott engesztelő váltságáldozata révén – zsidónak és nem zsidónak egyaránt lehetősége van.