Sola Scriptura: Nuda Scriptura?
Sola Scriptura: Nuda Scriptura?
© dr. Szalai András, Apológia
Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.2. 2015.03.30.) PDF
Az
Újszövetségben Krisztus és apostolai szavai olyan hatalommal szólalnak meg,
amilyet egyetlen későbbi egyházi vezető sem mondhatott a magáénak. Ennek nem
mond ellent, hogy az ókori és a kora-középkori egyház szemléletében az
apostolok, egyházatyák és egyetemes zsinatok hagyományai szerves egységet alkottak, ahogy a gyökér, a törzs, az ágak és a
levelek együtt alkotják „a fát”. Ezért egészen a középkorig senkiben sem merült
fel az Írás és az azt magyarázó egyház
szétválaszthatóságának gondolata. Az egyház nyugati felében is csak a XII-XIV.
sz-ra alakult ki az a krízis, amely a kezdeti harmóniát talán végleg
megbontotta.
1. A reformáció előtti folyamatok
A
reformációnak bonyolult előtörténete van.[1] Míg a keleti, görög egyház
a mindenkori politikai uralom alatt
maradt, a nyugati, latin egyház vezetése a világi hatalmak fölé igyekezett kerekedni. A küzdelem eredményeképpen időről időre
feszültséggel teljes helyzet alakult ki. Az egyház felső vezetését a XII-XIII.
sz-ban időnként maga a megszerzett hatalom korrumpálta, a XIV-XV. sz-ban pedig
a felülkerekedő fejedelmek, akik megszerezték az egyházi tisztségek
betöltésének jogát, és meg is kérték azok árát. Ezért az egyház képviselői, az
Írás felelős magyarázói közé túl gyakran kerültek alkalmatlan és erkölcstelen
emberek, akiknek az egyház hitéleti megújulása csak ártott volna, pozíciójuk
megtartásáért pedig bármire képesek voltak.
Az
egyház botrányos életű képviselői miatt a XII-XIII. sz-i lelkiségi mozgalmak az
evangéliumi szegénységben és a prédikálásban látták az igazi tanítványságot
(ld. a valdenseket, majd a ferenceseket és a domonkosokat). A XV. sz-i
humanisták (pl. Erasmus) a műveletlen alsó papságot, a babonás népi
vallásosságot, a bonyolult „skolasztikus” teológiát és a saját reguláikat sem
tartó szerzeteseket kritizálták. Számukra a megoldás az Újszövetség tudományos
vizsgálata, népnyelvre fordítása, valamint az egyszerű, újszövetségi
vallásosság volt, amely mentes a korrupciótól és a szerzetesek túlzásaitól.
Több
XVI-XV. sz-i teológus pedig azon kezdett el gondolkodni és vitatkozni, hogy melyik van a másik fölött: az Írás vagy
az egyház, a zsinat vagy a pápa? Ráadásul az erősödő államok kezdtek
szembefordulni az egyház adóztatási jogával és a papság kiváltságaival. A
teológiai probléma így olyan politikai és gazdasági
kérdésekkel vegyült, hogy kinek az érdeke
számít: a pápáé vagy a császáré, az egyházé vagy az országé?
A
pápaellenes teológusoknál a lassú radikalizálódás folyamatát láthatjuk. A XIV.
sz-ban az olasz Paduai Marsiglio („Marsilius”) különbséget tett a tisztán isteni és az emberi parancsok, az
Újszövetség és a pápa egyházi rendelkezései között, ugyanakkor nem tett különbséget az apostolok
tekintélye között Péter javára, az egyház (felelőseinek) fogalmába pedig
beleértette az egyszerű papok és hívők tömegét is. A brit ferences, William of
Ockham a hiteles tanítás feltételeit
igyekezett megfogalmazni: biblikusság, logika, egyetemes egyházi, valamint
pápai elismertség. Ugyanakkor azt vallotta, hogy a pápa is része az egyháznak, tehát nem áll fölötte, vitás kérdésekben pedig
az egyház egészének kell döntenie. A
szintén angol John Wycliffe vezette be a vitába az Írások verbális
ihletettségének elméletét, hogy egymással
szembe állíthassa Isten szóról szóra
diktált könyvét a csupán emberek által alkotott egyházi törvényekkel. Erre
alapozva jelentette ki, hogy nincs is szükség
az Írásnál többre, és az Írást minden hívő értelmezheti. A kettős
predesztináció tanából következő láthatatlan egyház tana segített neki
szétválasztani a kiválasztottak közösségét, és azt szembeállítani az
intézményes egyházzal (ti. az üldözőivel). A hasonló teológiát valló cseh Jan
Hus a XV. század legelején szintén nyíltan vallotta, hogy csak a kiválasztottak
érthetik meg az Írást, és alkotják az igazi egyházat, és csak akkor vonja
vissza reform-tanait, ha ellenfelei képesek az
Írásból meggyőzni azok helytelenségéről, azaz ők is kiválasztottak és az
egyház valódi tagjai.
A
politikai harcok tehát lassú hasadáshoz
vezettek egyház és állam, zsinat és pápa, egyház és Írás, majd egyháztag és
egyháztag között. A kor nagy kérdése a hitelességre, majd a bizonyosságra
irányult, tudniillik hogy kiben lehet
bízni hit és hitélet kérdésében?
Az a
gondolat, hogy az Írás értelmét képzett
és lelkiismeretes bibliatudósok döntsék el, a humanista műveltségű
teológusoknak természetes volt (pl. Lorenzo Valla, John Colet, Jacques Lefévre
D’Etaples). Számukra az Írás és az egyházi dokumentumok nyelvészeti, retorikai,
történeti kutatása, tehát a tudományos
szaktudás fölötte állt az egyházi intézmények és képviselők pusztán tekintélyi közléseinek.
Ugyanakkor az erkölcsi nevelés nemes célja érdekében Erasmus, a holland humanista azt kívánta, bár az egyszerű emberek
is anyanyelvükön olvas-hatnák az Újszövetséget, hogy „Krisztus filozófiáját” a tiszta
forrásból ismerhessék meg.
Velük
szemben más teológusok amellett érveltek, hogy az Írás és az egyház egyenrangúak, vagy, hogy az egyház
tekintélye nagyobb, mert az egyház
kanonizálta az Írást. Bár a teológusok munkáját meg kell becsülni, az egyház, a
pápa tekintélye fölöttük áll (Aquinoi Szent Tamás, Heinrich von Oyta, Johannes
Gerson, Gabriel Biel, Wendelin Steinbach, John Major stb.).
Összefoglalva,
már jóval Luther előtt mindenki az egyház reformját várta, de a XV. század
reformzsinatai (Konstanz, Bázel) és az 1512-17-es V. Lateráni Zsinat sem tudtak
valódi változást hozni. Az egyház lelki tekintélyének hiteltelensége miatt
pedig mindaz megkérdőjeleződött, amire hivatkozott. Az egyik a jogi hagyomány volt, amelyet az egyház
egyes korrupt vezetői hatalmuk biztosítása és világi ügyeik igazolására
felhasználtak (kánonjog). A másik pedig az a teológiai hagyomány, amely nem csak mélyítette a tudós és a laikus
közötti szakadékot, hanem a kor tanítóit is megosztotta (skolasztika). Ezzel
pedig el is érkeztünk Martin Lutherhez, aki pontosan a kánonjogi visszaélések
és a skolasztikus teológia ellen lépett fel.
2. A reformáció alatti álláspontok
Luther
fellépése után a hagyományt illetően négy
fő álláspont alakult ki:
- Róma álláspontja az volt, hogy Szentírás és
hagyomány egy és egyenértékű, a
hit és a hitélet tehát két
forrásból fakad. Írás és hagyomány eszerint egymás mellett áll.
- A biblicista radikálisok (anabaptisták,
antitrinitáriusok) Rómával és Lutherrel szemben állították, hogy csak a Szentírás a hit és hitélet
forrása, minden hagyomány
(gyermekkeresztség, háromságtan stb.) elvetendő. Írás és hagyomány
eszerint egymással szemben áll.
- A spiritualista rajongók mindenkivel szemben azt
állították, hogy csak a Lélek közvetlen kijelentésére van szükség, ezért
minden hagyomány, akár az Írás is
elvetendő. A Lélek eszerint mindennel
szemben áll, Írással és hagyománnyal egyaránt.
- Luther Rómával szemben azt állította, hogy a
Szentírás régebbi lévén a hagyomány fölött
áll, azaz nem egyenértékűek. A radikálisokkal és a rajongókkal szemben
azt, hogy Lélek és Írás nem állítható egymással szembe,
illetve a hagyománynak az Írással összhangban levő része szükséges a hitélethez.
Róma és Luther
konfliktusának megértéséhez fontos tisztázni, ki mit értett „az egyházi
hagyomány” fogalmán. Róma számára az alábbiak mind beletartoztak:
- 1. Az apostolok írott
hagyománya (az Újszövetség).
- 2. Az apostolok íratlan
hagyománya (ld. titokfegyelem).
- 3. Az egyház írott
hagyománya:
- 3.a. az egyházatyák művei,
- 3.b. az Egyetemes Zsinatok
hitvallásai és kánonjai,
- 3.c. az egyházszakadás utáni
nyugati kánonjog
- 3.d. és a skolasztikus teológia.
- 4. A nyugati egyház íratlan
és megtűrt szokásai, népi
vallásossága.
Luther
vallotta a keresztény hagyomány alaprétegeit (1. 2. 3.a 3.b), de elvetette a
kánonjogot a visszaélések, a skolasztikus teológiát filozófiai módszertana
(3.c. 3.d), illetve a népi vallásosságot a babonák miatt (4).
Róma
a nyugati egyház egész hagyományának
nevében, annak intézményes őrzőjeként lépett fel. A gyakorlatban azonban akkor
és ott az intézmény nevében és hatalmával
olyan emberek hoztak végső döntéseket, akiket inkább anyagi és politikai, mint
vallási célok motiváltak. Luther tehát végül azért került szembe azzal az
intézménnyel, amelyet kezdetben naiv módon tisztelt (nem a pápa a hibás, hanem
a környezete), mert annak méltatlan képviselői az intézményt önmagukkal és saját céljaikkal azonosították, világi hatalmukkal pedig
a kezükben tartották. Végül, mivel világi fejedelmek is Luther mellé álltak, és
kiközösítése után ő is bennük reménykedett, szükségszerűvé vált a politikai
konfrontáció Rómával.
2.1. Luther céljai – eredetileg
Luther
a mai napig
úgy él a köztudatban, mint „hitújító”, pedig ágostonrendi szerzetesként és a
bibliai teológia professzoraként eredetileg csak teológiai vitát nyitott
egy sokakat zavaró kérdésben (a búcsúcédulák körüli botrányok). Célja
először az volt, hogy védje mindazt,
ami a Szentírásban, az egyházatyák írásaiban, a zsinati kánonokban és a pápai
rendeletekben van, méghozzá az értelem és a tapasztalat ítélete alapján. Az
utolsó háromszáz év skolasztikus teológiájával azonban vitatkozni akart.
„A 95 tétel magyarázata”
– 1518. eleje (WA 1,529,30–530,8 / LW31:83)[2]:
- „Mivel ez teológiai vita, meg kell itt ismételnem azt a nyilatkozatot, amelyet rendszerint az iskolákban tesznek, hogy lecsendesítsem azokat az egyéneket, akiket talán sért a vita egyszerű szövege. Először bizonyságot teszek arról, hogy egyáltalán semmit nem kívánok mondani vagy védelmezni, kivéve mindenekelőtt azt, ami a szent iratokban van, amit azok megerősítenek; és ami az egyházatyák írásaiból megismerhető, amit a római egyház is elfogadott és megőrzött az egyházi törvényekben és a pápai határozatokban. Azonban ha egy felvetést nem lehet bizonyítani vagy megcáfolni azokból, egyszerűen védelmezni fogom azt a vita kedvéért az értelem és a tapasztalat ítélete alapján, anélkül azonban, hogy elöljáróim ítéletét ezekben a dolgokban megsérteném. Egy szempontot adok hozzá, és ragaszkodom ahhoz a keresztyén szabadság joga szerint, hogy saját ítéletem szerint akarom elutasítani vagy elfogadni Szent Tamás, Bonaventura vagy más skolasztikusok vagy kánon-szakértők egyszerű véleményét, amelyeket szöveg és bizonyíték nélkül védelmeznek. Ezt Pál tanácsa szerint kell tennem: »Mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg!« (1Thessz 5,21)” [Kiemelések: Sz. A.]
2.2. Luther elvei – eredetileg
Ami a tanításbeli
tekintély kérdését illeti, Luther számára egyedül az Írásnak volt önmagában
is tekintélye, míg az atyák, zsinatok, pápák, teológusok tekintélye származtatott:
attól függ, mennyire hűek az Íráshoz.
Luther válasza V.
Károlynak a Worms-i birodalmi gyűlés előtt – 1521. április 18. (WA
7,838,4-9 / LW 32:112-113)[3]:
- „Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságával vagy világos okokkal – mert sem a pápának,
sem a zsinatoknak egymagukban nem
hiszek, mert bizonyos, hogy többször tévedtek és egymásnak ellentmondtak –
kötve vagyok a Szentírás általam idézett igéihez és az Isten igéjébe vetett
bizalmamhoz – semmit vissza nem vonhatok, de nem is akarok, mert nem tanácsos,
és nem helyes a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek,
Isten engem úgy segéljen. Ámen.” [Kiemelések: Sz. A.]
Ami a teológiai
képzést illeti, Luther a reformot az Írás és az egyházatyák tiszta
tanításától várta. Mivel az ő korában az Írás tanulmányozása háttérbe szorult
az atyák írásai és a skolasztikus bölcselet javára, a teológusoknak először
az Írások olvasását ajánlotta, hogy megismerjék az Írás Lelkét, és később
minden mást ahhoz tudjanak mérni. Ebben a humanisták „Vissza a forráshoz!”
elvét követte. Két saját alapelve, a sola scriptura („egyedül az Írás”)
és a scriptura sui ipsius interpres („az önmagát magyarázó Írás”) a mai
napig félreértésekre ad okot. Luther rengeteget írt, de a két elvet csak
néhányszor írta le, munkássága elején, és másra gondolt, mint nemzedékekkel
később a „protestáns jelszavak” (az öt sola) megalkotói.
Az „egyedül az Írás” elve
az Írásnak, pontosabban az Írás Lelkének kizárólagos uralmára
vonatkozott az Írás értelmezésének folyamatán belül. Rájött ugyanis,
hogy a saját „lelke” (elképzelései, elvárásai) akadály lehet abban, hogy az
Írás mondanivalójára oda tudjon figyelni. Ebben az értelemben hiba bármely
nagy tanító, például Augustinus „lelke” által olvasni az Írást. Luther számára
a megértés az Írás Lelkének kegyelmes ajándéka, csak utána szabad „nyugodtan
teologizálni”.
A sola scriptura
tehát nem dogmatikai, hanem hermeneutikai program volt, amely nem a
keresztény egyház hagyományaival, a közösségi tekintéllyel és a számon kérhetőséggel
vagy a sokoldalú teológiai képzettség szükségességével szemben lett
megfogalmazva, mint ma oly sokszor. Arról szólt, hogy tudatában kell lennünk:
az Írás értelmezése során rászorulunk annak Lelkére, mert saját „meglátásaink”
Isten szavát is túlharsoghatják.
Az
„önmagát magyarázó Írás” elve sem azt állítja, hogy az egész Írás mindenki
számára teljesen magától értetődő, és nincs szükség tanítókra és hitvallásokra,
hanem az Írás saját, belső
összefüggéseinek feltárására buzdít. Luther ezt az elvet a számára homályos
skolasztikus teológiával, illetve az Írást általában homályosnak vélő
humanistákkal szemben fogalmazta meg.
„Minden cikkely védelme
és magyarázata” (Assertio…) – 1520 (WA 7,97,20-26)[4]:
- „Mert kívánatos, hogy az Írás mondjon
ki döntő ítéletet, ám ez nem lehetséges, csak ha átengedjük az Írásnak a
legelső helyet mindazokban, amik az atyáknak adattak, azaz hogy maga legyen a
legbizonyosabb, legkönnyebb, legvilágosabb, önmagát értelmező [sui ipsius interpres], mindent és
mindenkit megvizsgáló [omnium omnia
probans], megítélő és megvilágosító [iudicans
et illuminans], amint írva van a Zsolt 118-ban: »A te kijelenté-sed
megvilágosítja és értelmessé teszi a kicsinyeket.«”
Továbbá
(WA 7,98,40–99,2):
- „Nem akarok mindentudóként kérkedni,
hanem azt akarom, hogy egyedül az Írás uralkodjék [solam scripturam regnare], és azt sem az én lelkemből [meo spiritu], sem más emberekéből
értelmezni nem akarom, hanem annak saját és önnön lelke által [per seipsam et suo spiritu] akarok
értelmet nyerni.”
A két
lutheri elv által a Biblia sok, első pillantásra nehéz kijelentése válhat
világossá – de nem mindegyik és nem
akárkinek. Ne feledjük, hogy Luther – a hívők többségével szemben –
teológiai professzor volt, és ő sem értett mindent jól. Ráadásul nem egy olyan
bibliai „rágós falat” létezik, amely eltérő fordítást, értelmezést és
alkalmazást tesz lehetővé, illetve vitát okoz a mai napig.
Nem
csoda, hogy Luther hamar feladta kezdeti optimista elképzelését, miszerint
bárki („Herr Omnes”) nekiállhat a
Bibliát magyarázni. A parasztlázadás borzalmai, a reformáció radikális
irányzataival való vitái és az ókori eretnekségek feltámadása mind arról győzte
meg, hogy „magiszteriális” reformációra van szükség. A Biblia tanítását csak
erre alkalmas, megfelelően képzett, az egyház által felhatalmazott és számon
kérhető tanítókra szabad bízni. Ezt a biblicizmusra hajló svájci reformátorok
is felismerték, ezért nem csak az Írás „egyszerűségét” és „világosságát”
hangsúlyozták Luthernél jobban, hanem az írásmagyarázat „egyháziasságát” is.
3. A reformáció óta
A
reformáció természetesen nem csak megoldott problémákat, hanem teremtett is, és
mint minden eszme az egyháztörténelemben, ez is önálló életre kelt.[5]
A
XVII-XVIII. század az úgynevezett protestáns
ortodoxia kora volt, amelyet száraz hitvallásosság, katolikus- és
hagyományellenesség, illetve Luther elveinek átértelmezése jellemezte
(biblicizmus). A Biblia lett az egyetlen létező
tekintély a hit és hitélet dolgában, amit szó szerint kell érteni. Mintha Isten
is bele lett volna zárva a könyvbe.
Ezzel
szemben lépett fel a XVIII. századi pietizmus,
ami az észhit ellenében a gyakorlati, lelki vallásosságot, a hit érzelmi
átélését hangsúlyozta. A mozgalom német ága a belső tapasztalat fókusza miatt
nem foglalkozott a hagyománnyal. John Wesley anglikán lelkész azonban teológiai
professzor volt, és az óegyházi írókat a reformátoroknál jobban ismerte. Ezért
ő, illetve a halála után egyházzá szerveződő metodista lelkiségi mozgalom a
tradícióban a helyes írásértelmezés négy kulcsának egyikét látta – az Írás
belső összefüggései, a józan ész fénye és a közös keresztény tapasztalat
mellett.
A
XIX. századra a felvilágosodás a hagyományellenes liberális teológia,
illetve a modernizmus a tudományos haladáshit révén állította kihívás elé az
egyházat. A katolikus válasz az antimodernizmus
volt, amely az egyház, illetve a pápai tekintély megerősítését célozta, a
protestáns egyházak pedig vagy beadták a derekukat a teológiai liberalizmusnak,
vagy a fundamentalizmus mellett
döntöttek. Ez utóbbi, konzervatív teológiai és lelkiségi irányzat a verbális
inspirációt, a protestáns ortodoxia biblicizmusát és katolicizmus-ellenességét
ötvözi, így negatívan áll a hagyomány fogalmához is. Mivel ebben a lelkiségben
a sola scriptura jelen-tése inkább „nuda scriptura”, sok hamis és
szélsőséges tanítás talajává is vált.
A XX.
század közepén jelent meg az evangelikalizmus,
amely ugyancsak konzervatív mozgalom, de a fundamentalizmustól több ponton is
eltér, és igen sokszínű. Egyrészt bizonyos – a teremtéssel, a végső időkkel és
az egyházrenddel kapcsolatos – tanokat nem tekint az igaz hit jelének. Másrészt
ebben a mozgalomban indult el a szabadegyházi lelkiség mai belső problémáinak
felismerése, és az ókeresztény egyház iránti intenzív tudományos és hitéleti
érdeklődés (ld. Evangelical
Ressourcement).
Napjaink
protestáns lelkiségét általában – bár nem kizárólag – a sola scriptura szlogen-szintű emlegetése jellemzi. Luther alázatra
intő hermeneutikai program-ja büszkén hangoztatott dogmatikai hivatkozásalappá
vált. A hit szabályának és az egyetemes keresztény zsinatok hitvallásainak
jelentősége az elmúlt két évszázad angolszász vulgár-protestantizmusában szinte
teljesen erodálódott, ami új felekezetek és szekták elburjánzásához vezetett. Bárki
megteheti, hogy – alkalmasság, képzettség és számon kérhetőség nélkül is – „egyedül”
a Biblia szövegére hivatkozva kiálljon tanítani, az Egyháztól függetlenül, a
„maga módján” – mint az ókori eretnekek (ld.
Tertullianus: „Pergátló kifogás az eretnekekkel szemben”). Ez azonban nem csak az
Egyház első évezredének, hanem Luther eszméinek is a félreértése.
Felhasznált irodalom
- Allert,
Craig D.: A High View of Scripture? – The
Authority of the Bible and the Formation of the New Testament Canon, Baker
Academic, Grand Rapids, Michigan, 2007
- Fabiny
Tibor: A keresztény hermeneutika kérdései
és története – I. prekritikai korszak: az első századtól a reformáció koráig,
Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont, 1998
- Gánóczy
Sándor – Scheld, Stefan: Kálvin
hermeneutikája – Szellemtörténeti feltételek és alapvonalak, Budapest:
Kálvin Kiadó, 1997
- Gritsch,
Eric W. Isten udvari bolondja – Luther
Márton korunk perspektívájából. Budapest: Luther, 2006.
- Ittzés
Gábor: Christum treyben – Luther
bibliaértelmezése a Szentírás könyveihez írt előszói alapján, Budapest:
Luther Kiadó, 2009
- Jedin,
Hubert: A zsinatok története,
Budapest: Ecclesia, 1998
- Mostert,
Walter. Az „önmagát értelmező Szentírás”
– Luther hermeneutikájáról. Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont, 1996.
- Szántó
Konrád, A katolikus egyház története
I-III. Budapest: Ecclesia, 1987
- Tertullianus,
„Pergátló kifogás az eretnekkel szemben”, ford. Erdő Péter, in Tertullianus művei, szerk. Vanyó László,
Budapest: Szent István Társulat, 1986
- Williams,
D. H. (ed): Evangelicals and Tradition –
The Formative Influence of the Early Church, Baker Academic, Grand Rapids,
Michigan, 2005
- Williams,
D. H. (ed): Tradition, Scripture, and
Interpretation – A Sourcebook of the Ancient Church, Baker Academic, Grand
Rapids, Michigan, 2006
[1] Ld. Jedin, Hubert: A zsinatok története (Budapest: Ecclesia, 1998) 69-91. oldal; Szántó Konrád: A katolikus egyház története I-III. (Budapest: Ecclesia, 1987) I. 550-577. oldal; Gánóczy Sándor, Stefan Scheld: Kálvin hermeneutikája – szellemtörténeti feltételek és alapvonalak (Budapest: Kálvin, 1997) 16-31. oldal.
[2] Eric W. Gritsch, Isten udvari bolondja – Luther Márton korunk perspektívájából (Budapest: Luther, 2006), 44.
[3] Gritsch, Isten udvari bolondja, 71. oldal
[4] Walter Mostert, Az „önmagát értelmező Szentírás” – Luther hermeneutikájáról (Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont, 1996) 8-10. oldal
[5] Williams, Evangelicals and Tradition, 96-98. oldal; Allert, A High View of Scripture? 9-34. oldal