ApCsel 2:44-45 „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá.”
Vagyon- és lakóközösség: a norma?
Probléma
A 44. verset a szövegkörnyezet figyelmen kívül hagyásával egyesek úgy értelmezik, mintha a normális keresztény élet velejárója lenne, hogy a hívők együtt laknak („együtt voltak”), és nincs magántulajdonuk („mindenük közös volt”).
Egyes szektás közösségek ezzel a verssel igazolják kommunás életvitelüket (együtt voltak = együtt éltek) és vagyonközösségüket (mindenük közös = közös albérlet, élelem). Közösségük szükségszerűen családpótlékká válik. Vagy kerülik a párkapcsolatokat, igyekezve vágyaikat „testvéri” szinten tartani, azaz elfojtani, vagy túllépnek a házasság keretein, hogy ne kelljen elfojtani vágyaikat, legalábbis a „testvéri” közösségen belül „osztozva” egymáson. A közösségi elfojtást és a szabadosságot is a „teljes értékű” tanítványságra hivatkozva igyekeznek megélni, de a végeredmény ugyanaz: nem jön létre bibliai értelemben vett család (egy férfi és egy nő testi-lelki közössége egy életre, gyermekáldással).
Értelmezés
Először is, az ApCsel a Szentírás más történeti részeihez hasonlóan leírás, de ettől még nem feltétlenül előírás. Másodszor, az ApCsel 2. fejezete az Egyház születéséről szól, több szempontból is egyszeri eseményről.
A nagy zarándokünnepek több mint másfél hónapnyi idejére (peszáchtól sávuótig) rengeteg Palesztinán kívül élő zsidó érkezett Jeruzsálembe, akiknek az ott tartózkodás és az utazás is sokba kerülhetett. Péter apostol pünkösdi prédikációja és a Szentlélek látványos leszállása az ünnepek legvégén történt, amikor már mindenki utazott volna haza. Hirtelen ezrek lettek Jézus, a Messiás hívévé (2:41), akik az események és a csodák láttán (2:43) érthető módon maradni akartak – lemondva a hazautazásról, a hajó, szamár- és tevejegyről.
Ebben a rendkívüli helyzetben a hívők mind „együtt voltak” (2:44); ez azonban nem jelentette valamiféle „együttélés” bevezetését, hiszen minden nap a Templomban voltak, majd házanként úrvacsoráztak és imádkoztak (2:46). Ezt pedig azért tehették, mert a hívők közül a vagyonosok úgy érezték, nem nézhetik tétlenül a szükségben levőket, és a javaikon osztozniuk kell velük (2:45).
Ezek a hívők nem egy ideálnak akartak megfelelni, hanem egy aktuális problémára reagáltak, méghozzá ösztönösen és önkéntesen, amint ezt az 5. fejezetben Ananiás és Szafira fölösleges, képmutató hazugsága is illusztrálja: ők rendelkeztek az eladott telek árával, senki sem várta el tőlük, hogy beadják a közösbe (ld. 5:4).
Alkalmazás
A szöveg sehol sem állítja, hogy az ókeresztény egyház ideálja vagy normája a kommunális együttélés és a magántulajdon elvetése lett volna. Ha a lakó és vagyonközösség ideálja létezett volna, akkor a gyakorlat fennmaradt volna, és az evangélium terjedésével máshol is automatikusan ismétlődött volna.
Az ApCsel azonban eleve nem állítja, hogy a sok és különféle családi állapotú férfi, nő és gyermek hirtelen teljes mértékű együttélésbe kezdett: csak intenzív, de vallási célú együttlétről beszél (tanítás, közösség, úrvacsora és imádság). Nem együtt laktak, hanem újra meg újra összejöttek a Szentély területén vagy házaikban. Általános vagyonelosztást sem hirdettek, mintha mindenkinek az egész fizetését be kellene adnia a közösbe, mert senkinek sem lehetne több, mint másoknak, vagy több, mint amire neki a közösség szerint szüksége van. Csak annyit látunk, hogy a vagyonosok gondoskodtak az éppen szükségben levőkről. A segítség azonban nem azonos az egyenlősdivel: nem kommunákban éltek és kommunisták sem voltak.
A szöveg jól illusztrálja Jézus (Mt 6:3) és az apostolok (Ef 2:10) tanítását a zsigerből jövő jótékonykodásról. Az egész Újszövetségben is éppen azt láthatjuk, hogy az egyházban szegény és gazdag hívők együtt élnek (Jak 1:9-11,27, 2:14-17). Ez kísértést jelenthet szegénynek (Jak 2:2-9) és gazdagnak (Jak 4:13–5:6) egyaránt (1Tim 6:8-10), de éppen a Gondviselőben hívő válhat képessé arra, hogy emberileg elviselje a szegénységet és a gazdagságot is (Fil 4:11-13).
Vezetőnek különösen is jól kell tudni vezetni „a saját háznépét” (a saját családot, a gyermekeket), mert ez a szolgálati alkalmasságuk és hitelességük feltétele (1Tim 3:4-5,12-13). Az egyház tehát nem a család mint olyan helyett van, hanem családokból áll, akik először is a saját háztartásukban gondoskodnak saját magukról (1Tim 5:8,14), másodsorban pedig a család-nélküliekről (árva, özvegy, egyedülálló) is (Jak 1:27 1Tim 5:16).
Az egyház tehát nem a pénz körül forgó társadalom helyett van, hanem dolgozó és jótékonykodó emberek közössége egy ilyen társadalmon belül. Összefoglalva, az Újszövetség nem kommunizmust hirdet, hanem altruizmust, és nem kommunákat, hanem családok és egyedülállók egymást segítő közösségét.