Róm 7:7-25 „…a törvény lelki, én pedig testi vagyok … azt teszem, amit gyűlölök … már nem is én teszem, hanem a bennem lakó bűn … énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghez vinni azt … nem azt teszem, amit akarok, hanem … amit nem akarok: a rosszat … csak a rosszra van lehetőségem … tagjaimban mások törvényt látok, amely … foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével… Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélet testből?!”
A bűn rabsága: a keresztény tapasztalat?
Probléma
Ha Pál egyes szám első személyben írt szavait úgy értjük, hogy saját jelenlegi állapotáról beszél, akkor úgy tűnik, az általános keresztény tapasztalatot fogalmazza meg: a bűn rabságában vergődő nyomorult emberek vagyunk. Ha igazzá is lettünk nyilvánítva, a természetünk maradt bűnös.
Emiatt azonban sok hívő él tudathasadásos állapotban (egyszerre vagyok igaz és bűnös?), vagy érzi képmutatásnak a hitéletét (Isten igaznak és szentnek lát, pedig nem lettem azzá), így idővel még a bűnbocsánat, a gyónás és az úrvacsora is a bűnnel szembeni tehetetlenség bizonyítékává válhat.
A Róm 7 ágostoni-lutheri-kálvini értelmezésére és a kapcsolódó szövegek hagyományos fordításaira egész teológia épül. Kérdés, hogy mennyire egyeztethető össze a szövegkörnyezettel, az eredeti szöveggel?
Értelmezés
Először is, ha Pál valóban a saját jelenlegi tapasztalatáról írna, akkor önmagának mondana ellent: mindennek, amit az 5-6. és a 8. fejezetben, és a 7. fejezet első hat versében is tanít.
Szerinte ugyanis a hívő igazzá lett, békessége van Istennel (5:1-2,9,11,19), meghalt a bűn számára, feltámadt Isten számára, új életet élhet (6:2,4), többé nem a bűn szolgája, ezt tarthatja magáról, és eszerint is élhet, mert már nem a bűn uralma, hanem a kegyelem uralma alatt él (6:6,10-11). Végre valóban dönthet a bűn helyett Isten szolgálata mellett, megszentelődhet és végül örök életet nyerhet (6:12-22). A bűntől az ember csak zsoldot kap: a halált, de Isten kegyes ajándéka az örök élet (6:23). A mózesi törvény is csak addig uralkodik az emberen, amíg él, de a Krisztusban hívők, úgymond, meghaltak a törvény számára, megszabadultak tőle (7:1-6).
Az ex-farizeus Pál ezen a ponton vált át egyes szám első személybe, és szólal meg a mózesi törvényben felnövekvő emberként. A törvény szent, igaz és jó, de parancsai és tilalmai csak egyre nyilvánvalóbbá tették számára a bűn erejét, és önmagával szembeni erőtlenségét (7:7-13). Rájött, hogy „testi” ember, a bűn „rabszolgája”, és szinte törvényszerű, hogy azt teszi, amit nem akar, és nem tudja tenni, amit akar, ezért úgy érzi, nyomorult ember, aki halálra ítélt testben élve kiált szabadító után (7:14-25).
A továbbiakban visszatér hallgatóságának megszólításához (te, ti), és a Krisztusban a Szentlélek által megélhető szabadságot ecseteli (8:1-2), hiszen a hívő már nem „test szerint” él, hanem a Lélek által és szerint (8:4,9,12,14-16). (Megjegyzendő: hogy a „test” itt nem a fizikai test, hanem az ember önmagában, Isten Lelke nélkül; ue. Gal 5:19).
Azért fontos látni, Pál hol vált személyt a levél során, mert a gyülekezeteknek írt leveleit nagy hallgatóság előtti nyilvános felolvasásra szánta, és mert itt is a görög szónoklattan számunkra idegen eszközeivel él. A Róm 7-beli „én” esetében is retorikai eszközről van szó: ilyenkor az előadó egyes szám első személyben beszél, de éppen ezáltal bújik valaki másnak a bőrébe; a módszer neve görögül proszópopoia („arc-csinálás”), latinul impersonificatio (megszemélyesítés). Ahogy mi magyarok általában „az ember”-ről beszélünk, az angol pedig you-val (te, ön) fogalmaz, úgy Pál kortársai is automatikusan érthették, amikor Pál „én”-re váltva valaki mást jelenített meg hatásos módon.
Alkalmazás
A keresztény emberben valóban van feszültség, de erről nem a Róm 7 ír, illetve a Róm 7 nem ezt írja le.
Egyrészt a Szentlélek küzd bennünk a „testtel”, az Isten nélküli életben megszokott, zsigerből jövő motivációkkal és reakciókkal (Gal 5:16-25).
Másrészt, mivel belekóstoltunk az eljövendő világ erőibe (Zsid 6:5), sőt, isteni természet részeseivé lettünk (2Pt 1:4), „belső emberünk”, „lelki téren” egyre jobban megújul, míg „külső emberünk”, azaz fizikai testünk az öregedéssel folyamatosan romlik (2Kor 4:16 5:2-4).
A Róm 7 e szakasza azonban a mózesi törvény alatt felnövő emberről szól, aki nem képes nem vétkezni, míg a Róm 5-6. és 8. fejezet, illetve a többi szöveg a Krisztusban élő hívőről, aki még képes vétkezni, de már képes nem vétkezni. Ami régen megszokott, törvényszerű volt, az már baleset, és egyre ritkább, mert valóban szabad lett (Jn 8:36). Korábbi identitása ez volt: „bűnös, aki jót is tesz” volt, a mostani viszont ez: „igaz, aki még vétkezik”.
Ha azonban egy hívő azonosítja önmagát a Róm 7-ben leírtakkal, mert úgy értelmezi, vagy arra tanítják, hogy ez a normális keresztény tapasztalat, akkor úgy is lesz. A megszentelődésben ugyanis döntő fontosságú az, amit önmagunkról tartunk (vö. Róm 6:11 Ef 4:20-21 stb.). A Róm 7:14-25 retorikai értelmezése ezért segíthet kiszabadulni egy önmagát igazoló körből, és elindulni a lelki növekedésben, jellemünk igazi átformálódásában (ld. Jn 1:16 2Kor 3:18 4:16 Gal 5:22 stb.)
Más, kapcsolódó szövegek: Róm 5:8 Ef 4:22-24 1Jn 1:10 3:6 5:18 Jak 4:8