ibádí

Arabul „szolgáló”, vsz. Abdalláh ibn Ibádí nevéből – Az iszlám ún. harmadik, független ágának neve (a szunnita és a síita mellett). Történeti gyökerei a 7. sz-i muszlim polgárháború idejére nyúlnak vissza. A 657-es sziffini csata előtt sok muszlim nem akart dönteni a szemben álló felek, Muávíjja és Alí között, hanem a polgárháborúk előtti időszakot vágyta vissza. Az ibádík vsz. e harmadik utas, nem szunnita, nem síita muszlim irányzatok egyikének az utódai, akikre összefoglalóan muhakkima (kb. „az [isteni] bölcsesség hívei”) néven utaltak, ui. mottójuk szerint „nincs bölcsesség (vagy döntés), csak Allahé” [lá hukmá illá li-lláh]. Az irányzat szektás ága, az ún. kháridzsiták az Omajjád dinasztia idején vezettek lázadásokat, az ilyesmit elutasító, mérsékelt ág viszont a bászrai Abdallah ibn Ibád (megh. 700) és az ománi Dzsábir ibn Zajd (megh. 712) imámok vezetésével az iszlám önálló, harmadik ágává nőtte ki magát.

Az ibádí imámokat – az örökletes szunnita dinasztiákkal és síita imamátussal szemben – mindig választották, sosem az egész umma, hanem csak a helyi közösségek élére. Egyszerre kellett képzettnek lenniük a vallásjogban a harcászatban, de hogy főleg melyikben, azt a közösség aktuális helyzete határozta meg.

Ibn Zajd állítólag Mohamed özvegyének, Aisának és egy társának, Ibn Abbásznak a tanítványa is volt. Élesen kritizált sok szunnita hadíszt, amely Mohamed más társainak közléseire hivatkozik, és állítólag ő szerkesztette az ibádík saját hadísz-gyűjteményét (Dzsámi’ul Szahíh). Ezt a 12. sz-ban Abú Jákub (al-Vardzsalání) szerkesztette át, és adta ki Tartib al-Musznad címmel, Ibn Zajd 742 hadíszához további 263-at csatolva. A közlések továbbadási láncolata [isznád] igen rövid, ami az ibádík számára annak bizonyítéka, hogy ez a legrégebbi, leghitelesebb gyűjtemény.

Az ibádík saját vallásjogi iskoláját egy korai kháridzsita vezetőre, a 7. sz-i Abdalláh ibn Vahb ar-Rászibíra vezetik vissza. A vahbí vallásjogban a hadíszoknak nincs nagy szerepük, hangsúlyozzák az idzstihád fontosságát, és az asarí-t követik. Ibádí hittani sajátság, hogy szerintük a Tűz [dzsahannam] örökre szóló szenvedést, végleges helyet jelent (a szunniták szerint ideiglenes). A többi muszlimhoz való hozzáállásukban a múltból megmaradt kizárólagos mentalitás és a modern nyitottság keveredik.

Történelmi szerepüket tekintve, az ibádík az iszlám egész területén misszióztak, kisebb-nagyobb közösségeket létrehozva hosszabb-rövidebb időre. A mai Tunézia területén sikerült dinasztiát alapítaniuk (Rusztamidák, 761-909), de a 8. sz. óta fennmaradni csak a mai Omán területén tudtak, független állammá válni pedig – a térségben egymást váltó dinasztiák és gyarmatosítók miatt – csak 1970-ben. Az ibádí iszlám [al-ibádíjja] ma az Ománi Szultanátusban államvallás (a lakosság 85%-a ibádí), de kisebb közösségeik ma is léteznek Észak-Afrikában, illetve Zanzibárban, összesen több mint 3 millióan.

Nem találta meg amit keresett?

Keresés