Pragmatizmus

© Békefi Bálint, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.1. 2023. augusztus 16.) PDF

A pragmatizmus (gör. pragma = ‘tett’ szóból) 19–20. századi filozófiai irányzat, amelynek lényege, hogy a gyakorlati hasznosságot teszi a megismerés sikerének mércéjévé. Elveti azt a célt, hogy a tőlünk független, objektív valóságot törekedjünk minél pontosabban leképezni, ehelyett pedig ahhoz köti az igazságot, illetve az értelmességet, hogy egy állítás milyen hatással van vagy lehet ránk. Ha valaminek nem várható gyakorlati haszna, az a pragmatistát nem érdekli – ha viszont valami beválik, afelől a pragmatista nem kérdezősködik tovább, hanem szívesen elfogadja.

Nevek és változatok

Jelentés-pragmatizmus. Charles S. Peirce (1839–1914) amerikai filozófus azzal definiálta egy mondat jelentését, ahogyan annak igazsága a jövőbeli tapasztalatainkat befolyásolhatja. Ezzel igyekezett elismerni a tudomány jelentőségét a tapasztalataink tanulmányozásában és előrejelzésében, illetve kizárni azokat a filozófiai problémákat, amik a tapasztalataink mögött rejlő valóságot firtatják. A jelentés ezen felfogását vitték tovább az 1920-as és ’30-as években a logikai pozitivisták (pl. Ludwig Wittgenstein, Rudolf Carnap és A. J. Ayer), akik úgy vélték, hogy ez az elv leleplezi a legtöbb filozófiai állítás értelmetlenségét.

Igazság-pragmatizmus. Peirce néhány tisztelője – elsősorban William James (1842–1910) és John Dewey (1859–1952), illetve mintegy három nemzedékkel később Richard Rorty (1931–2007) – a gyakorlati következményeket a jelentés helyett az igazság újradefiniálásához használta fel: igaz az, ami (hosszú távon) hasznosnak bizonyul céljaink szempontjából. Így a megismerés tárgya nem az, ami a megismerés folyamata előtt, a tapasztalataink mögött van (a külső valóság), hanem a megismerés folyamatának kimenetele: amire eljutunk, ami beválik.

Érvek

Filozófiai álproblémák és gyakorlati relevancia. A filozófia bosszantó jelenség: évezredek óta ugyanazokon a problémákon lovagol. Felmerül két gyanú: az egyik, hogy ezek a viták pusztán szavak jelentéséről szólnak, nem pedig a valódi világról; a másik pedig, hogy bárkinek is van igaza, nem múlik rajta semmi – a kérdések teljesen elvontak. A legkönnyebben úgy lehet az efféle értelmetlen vitáktól megszabadulni, ha a gyakorlati jelentőséget tesszük meg vagy a viták céljának, vagy legalább az értelmességük mércéjének. Azokat a filozófiai vitákat, amiket nem lehet az új mérce mellett folytatni, nyugodtan elfelejthetjük.

A megismerés szerepe. Tegyük fel, hogy van igazság, ami túlmutat a megismerési képességeinken (érzékszerveinken, logikus gondolkodásunkon, tudományos módszertanunkon). Mit tehetünk azért, hogy hogy minél jobban felfedezzük ezt az igazságot? Nincs jobb lehetőségünk, mint hogy még szorgosabban alkalmazzuk megismerési képességeinket: kutatunk, gondolkodunk, keresünk. Lehetetlen tehát hozzáférnünk az igazsághoz azon túl, amire a módszereink eljuttatnak minket. Ez az képességeinken túlmutató igazságfogalom tehát haszontalannak, érdektelennek bizonyul: az igazság a gyakorlatban nem más, mint az a vélemény, amire a megismerési próbálkozásaink során eljutunk.

Ellenérvek

Sikertelen témaváltás. Kétséges, hogy a filozófia fogós problémái megoldhatók azzal, hogy megváltoztatjuk egy-egy fogalom jelentését: ez ugyanis nem jelent többet, mint témaváltást. A pragmatista tehát annyit tesz, hogy megváltoztatja a beszédtémát: nem kíván a hagyományos problémákkal vesződni, ehelyett inkább a gyakorlati kérdésekkel foglalkozna. A hagyományos igazságfogalomtól azonban nem könnyű megszabadulni. Amikor ugyanis a pragmatista próbálja eldönteni, hogy egy állítás a gyakorlatban hasznos-e, előfeltételezi ezt a fogalmat: hiszen azon gondolkozik, hogy a hagyományos értelemben igaz-e, hogy az adott állítás hasznos a gyakorlatban. Amikor a pragmatista azt mondja, hogy valami hasznos a gyakorlatban, akkor a valóságról állít valamit.

A megismerési módszerek választása. A pragmatizmus a megismerési módszereinkre hivatkozik, viszont ezeket a módszereket – logikus gondolkodás, tudományos kutatás – az évszázadok során a tudósok és gondolkodók arra tekintettel dolgozták ki, hogy minél pontosabban megismerjék velük a valóságot. Ha a pragmatizmus ezt a célt elveti, akkor nem marad oka ezeket a módszereket alkalmazni olyan abszurdnak tűnő alternatívák helyett, mint a kockadobás, a tippelés, a horoszkóp vagy az álomfejtés. Ha a pragmatista azzal indokolná módszerválasztását, hogy a tudományos módszerek sikeresebb vagy megbízhatóbb eredményt hoznak, akkor adódik a kérdés: vajon miért – mi ennek a magyarázata? Nehéz mást mondani, mint hogy egyes módszerek attól sikeresebbek és megbízhatóbbak, hogy jobban segítenek minket a valóság megismerésében.

Az öncáfolat vádja. A pragmatizmus szerint az az igaz, ami a gyakorlatban beválik – de vajon a gyakorlatban beválik-e a pragmatizmus? Ha nem, akkor saját mércéje szerint hamisnak kell tartanunk. Ha a gyakorlati hasznosságról nem csak a jelen pillanatban, hanem hosszabb távon szeretnénk gondolkodni, akkor a felméréséhez szükségünk van előrelátásra. Ám ha csak az eddigi tapasztalatainkból indulhatunk ki, és nem feltételezhetjük, hogy a valóság stabil és valamennyire kiszámítható, akkor a múlt- és jelenbéli eredményességből nem következtethetünk a hosszútávú jövőbeli sikerességre. Amennyiben tehát a pragmatizmus képtelen a jövőbeli tapasztalataink előrejelzésére – ami lehetetlennek tűnik anélkül, hogy a világ természetéről állítana valamit –, a gyakorlati hasznossághoz, és ezzel a saját maga által definiált igazsághoz sem tud komoly támpontot nyújtani.

Keresztény értékelés

A pragmatizmus jogosan tapint rá arra, hogy az igazság, a megismerés és a személyes relevancia szorosan összefonódik. Azonban azzal, hogy mindezeket igyekszik leválasztani az emberen kívüli valóságról, elzárja magát a problémáinak bibliai megoldásától. Isten ugyanis, aki minden igazság forrása, személy, és minket a vele való személyes kapcsolatra teremtett; a minket körülvevő világot pedig arra, hogy gondozzuk és örömünket leljük benne (1Móz 2,15; 1Tim 4,4–5). A valóság megismerése tehát a Teremtőnek és az Ő szándékainak a megismerése – ez pedig talán a „gyakorlati hasznosság” mércéjének is megfelel.

Ajánlott cikkek​

Szexuáletikai szövegek a Bibliában

A Biblia szerint Isten teremtette az embert, ezért a szexualitás az emberi élet természetes része. A nemi különbözőség és a nemi élet a szeretet kinyilvánításának és az örömszerzésnek igazi istenadta eszköze, de az emberi öntörvényűség, az önzés és a gonoszság miatt régóta védelemre szorul. Az emberi kultúrák és az egyház története sajnos arról tanúskodik, hogy a nemi különbözőséget és a nemi életet nem mindig becsülték valódi értékének megfelelően. Akár eszeveszett istenítés, akár képmutató megvetés kísérte a nemiséget, férfiak és nők rengeteg fájdalmat okoztak már egymásnak, tudatosan és tudatlanul egyaránt.

Idealizmus

Az idealizmus (gör. idea = ‘alak’, ‘látszat’ szóból) azt az álláspontot jelenti, amely szerint a lélek, az elme vagy a tudat az egyetlen alapvető valóság, és az anyagi világ végső soron nem több, mint tudatos tapasztalatok összessége.

Nihilizmus

A nihilizmus (lat. nihilum = ‘semmi’ szóból) az a filozófiai álláspont, amely szerint az életnek nincsen értelme. Ezt gyakran az élet végességével, a szenvedés nagy mértékével vagy a természetfeletti nemlétével indokolják. Abban megoszlik a nihilisták véleménye, hogy az élet értelmetlensége mennyire ad okot az elkeseredésre.