Máté és Lukács evangéliuma Jézus nemzetségtábláját vagy családfáját is közli, a nemzedékek listái azonban sok eltérést mutatnak. Az alábbiakban arra keressük a választ, hogy mi a családfák jelentősége, a nyilvánvaló különbségek oka és az első látásra ellentmondásos vagy meglepő adatok magyarázata?
Mindenki ismeri Jézus születésének történetét – legalábbis létezik egy képsor, ami a köztudatban él apokrif szövegek, népszokások, képzőművészeti alkotások és hollywoodi filmek révén. Kérdés, hogy vajon ebből mit találunk meg az evangéliumokban, és melyik elem sokkal későbbi, más kultúrában született elképzelés?
Jézust mindegyik evangélium szerint pénteki napon, délben feszítették keresztre, a szombat és a peszach ünnep előkészületi napján, a zsidó naptár szerint Niszán hó 14-én. Pilátus idején kétszer fordult elő, hogy Niszán 14. péntekre esett: i.sz. 30 április 7-én és 33 április 3-án. Mivel Jézus „Kr.e.” 4. körül született, a szolgálatát „mintegy 30 évesen” kezdte el (Lk 3:23), és az kb. 3 éven át tartott, az i.sz. 30. április 7. tűnik a legvalószínűbb dátumnak.
Húsvét nagypéntek és vasárnap, Jézus Krisztus váltsághalála és testi feltámadása az Evangélium üzenetének központi eleme. Krisztus feltámadása nélkül azonban a halálával sem mennénk sokra, sőt, Pál apostol szerint, ha Krisztus nem támadt volna fel, a hitünk semmit sem érne (1Kor 15:1-11.14-19).
A keresztre feszítés (crucifixio) mint halálnem a római jogban a rabszolgáknak és gonosztevőknek járó legsúlyosabb büntetések közé tartozott. Cicero a kivégzési módot a legnagyobb, legsúlyosabb, legcsúnyább, legkegyetlenebb jelzőkkel illeti, amikor említi (Sáry 2004:95). Ezért volt minden kor minden kereszténye számára kérdés: hogyan lehet Jézus Krisztus megfeszítését ábrázolni?
Manapság rengeteg könyv foglalkozik Jézus személyével. Egyesek a létezését is tagadják, mások olyan képeket festenek Jézusról, amelyek jelentősen eltérnek az Újszövetség, az apostolok és közvetlen tanítványaik Jézus-képétől. Jézusról azonban nem csak a hívei írtak. Az 1. századi Újszövetségen és a 2. századi apostoli atyák írásain kívül más forrásaink is vannak: tágabb értelemben véve kortársnak mondható zsidó és pogány szerzők utalásai.
Mint bármely más vallásnak, a kereszténységnek is joga van az önmeghatározásra, mind kifelé (a vallások és keresők világa felé), mind befelé (a magukat kereszténynek vallók felé). Ugyanakkor, mint bármely más vallásnak, a kereszténységnek is sok változata van. Rengeteg, önmagát kereszténynek valló vallási közösség létezik, ugyanakkor a közöttük levő különbségek esetenként óriásiak.
Minden vallásnak van egy központi üzenete, amelyet egy szentírásbeli fejezet vagy sor összefoglal. A kereszténység központi üzenete az ún. „evangélium”. A szó jelentését, tartalmát és jelentőségét az alábbi tanulmány az Újszövetség meghatározását követve elemzi, mindenki számára érthető módon.
Az üdvösség témakörébe tartozó magyar bibliai-teológiai alapfogalmak többsége napjainkra elvesztette eredeti jelentését, magyarázatra, újrafordításra szorul. Az evangélium lényege (1Kor 15:1-11) arról szól, hogy lehet üdvözülni, mert van Üdvözítő. „Üdvözülni” az eredeti héber és görög kifejezések (héb. jása, gör. szódzó) jelentéseit figyelembe véve annyi, mint megszabadulni vagy megmenekülni, az „Üdvözítő” tehát az, aki megszabadít vagy megment.
Egy régi mondás szerint „amilyen az Istened, olyan az életed”. Nincs fontosabb annál, mint hogy mi jut az eszünkbe akkor, amikor Istenre gondolunk. Nem mindegy, hogy Isten csak személytelen erő vagy érző személy, távoli vagy közel van, gonosz vagy jóindulatú, kiszámíthatatlan vagy megbízható, idegen vagy megszerethető, elviselendő vagy imádható.
Az Isten egyetlenségét és hármasságát megfogalmazó háromságtan a keresztény egyházak közössége (ökumené, aliansz) számára a hit közös alapja. A szomorú tapasztalat szerint azonban sajnos gyakran úgy tanítják a háromságtant, hogy bibliai alapjaira nem mutatnak rá, jelentőségét nem fejtik ki, és rosszul illusztrálják.
A teológiában a Szentlélekről szóló tanítás az ún. pneumatológia. A bibliai istenképben és a keresztény hitvallásokban ugyanis az Atya és a Fiú mellett egy harmadik alak is szerepel, a Szentlélek. A Lélek ki- és mivoltának kérdése azonban minden hívő nemzedékben kivált némi bizonytalanságot. Ennek egyik oka maga a bibliai istenkép: ember biztosan egyszerűbbet talált volna ki, és emberek a mai napig igyekeznek is leegyszerűsíteni.
Isten Lelkét a Biblia Szent Léleknek nevezi. Isten ugyanis nem hasonlítható semmihez a teremtett világban, ő egészen más, azaz „szent”. Azzal, hogy a szent Isten magához vonzza az embert, együtt jár a Szent aktív jelenlétébe és erőterébe való kerülés, az ő tulajdonává válás, az ő céljaira való elkülöníttetés, a mássá válás, azaz a megszentelődés. Ez a lelki újjászületéssel kezdődik, egy életen át folytatódik, és végül a megdicsőüléshez vezet.
Amikor a Szent Lélek az emberben lakozást vesz, új életet ad neki, elkezdi belülről átformálni. De nem csupán az egyes hívőben akar munkálkodni, hanem a hívők között, és a hívőkön keresztül a nem hívő környezetükben is. Az egyház felépüléséhez, működéséhez és hatékony szolgálatához egy folyamatosan megújuló természetfeletti erőforrásra, a Szentlélek teljességére van szükség.
Az egyéni megszentelődés és a lelki közösség építése mellett a hatékony szolgálat is elképzelhetetlen Isten Lelkének különleges felhatalmazása nélkül.
A világ nyomorúságai, az ember bűnös hajlamai és a Vádló ellenállása olyan falat emelhet az evangélium hirdetői elé, amelyet Isten külön beavatkozása nélkül nem lehetne áttörni.
Ha a bibliai embertant, azaz antropológiát nagy általánosságban és mai magyar kifejezéseinkkel élve szeretnénk megfogalmazni, akkor elmondhatjuk, hogy az ember nem azonos a testével, hanem lelke is van, vagy hogy az ember lélek, amely testben él. Földi életében test és lélek együtteseként él, vannak értelmi, érzelmi, akarati, lelkiismereti megnyilvánulásai.
Az Újszövetségben Krisztus és apostolai szavai olyan hatalommal szólalnak meg, amilyet egyetlen későbbi egyházi vezető sem mondhatott a magáénak. Ennek nem mond ellent, hogy az ókori és a kora-középkori egyház szemléletében az apostolok, egyházatyák és egyetemes zsinatok hagyományai szerves egységet alkottak, ahogy a gyökér, a törzs, az ágak és a levelek együtt alkotják „a fát”.
Az apostolok közvetlen tanítványai voltak az úgynevezett apostoli atyák, az őket követő nemzedékek pedig az egyházatyák. Az első három évszázadból származó írásaik világosan bizonyítják, hogy a Messiás kettős természetébe, és az Istenség hármas lényébe vetett hit nem a 4. században, az egyetemes zsinatokkal kezdődött, hanem az apostoli tanúságtétel folytatása volt.
A hagyomány fogalma (gör. paradoszisz, lat. traditio) a keresztény egyház története során mindig is szent volt, de mindig voltak és vannak olyanok, akik számára szinte szitokszó. Már az első ókori eretnekek is, mivel nem törődtek az egyházzal, annak írásértelmezési, tanbeli és hitéleti hagyományát is figyelmen kívül hagyták.
Az ókeresztény írók műveiből élesen kiviláglik a „hit szabálya” (gör. kanón tész piszteósz, lat. regula fidei) óriási jelentősége. Az apostolok Krisztus-központú evangéliuma, himnuszai és hitvallásai a hit szabálya különféle megfogalmazásaiban, a helyi keresztségi hitvallásokban és a liturgiában már a 2. századra hármas tagolásúak lettek, a 4. századra pedig a kereszténység egyetemes hitvallásaivá kristályosodtak.
A kereszténység közösségteremtő vallás, az Egyház vezetői kezdettől fogva tartottak összejöveteleket, tanácskozásokat (ld. ApCsel 15. fej.), hogy szükség szerint közösen rendezzék a problémákat, illetve együtt lépjenek fel a hamis tanítók ellen. Az apostolok után a helyi egyházak vezetői a püspökök lettek, és az ő összejöveteleiket hívjuk magyarul zsinatoknak.
A keresztény egyház történetének első évezrede óta sokat változott a helyzet. Az egyház a 11-13. századra két nagy, a 16. század óta pedig még több részre szakadt. Ezeknek saját zsinataik lettek, így a századok során az első zsinatok közös tanításán túl részben eltérő bibliaértelmezési hagyományok, sajátos felekezeti tanítások is létre jöttek.