Szkepticizmus

© Békefi Bálint, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.1. 2023. augusztus 16.) PDF

A szkepticizmus (gör. szkeptikosz = ‘vizsgálódó’ szóból) az a nézet, amely szerint az igazság valamivel kapcsolatban nem megismerhető, nem szerezhető róla tudás. Ebben a cikkben elsősorban a világnézetekkel kapcsolatos szkepticizmussal foglalkozunk, bár ehhez szükséges az általánosabb formáiról is beszélni.

Nevek és változatok

Ókori görög szkepticizmus. Az ókori görög filozófiában két szkeptikus irányzat alakult ki. Pürrhón (kb. Kr. e. 360–270) és követői – kiemelten Sextus Empiricus (Kr. u. 2. sz.) – elsősorban a lelki békére (ataraxia) törekedtek, és úgy vélték, ennek fontos eszköze az, hogy tartózkodjanak a nehezen eldönthető kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalástól (epokhé). Ennek elősegítésére számos szkepticizmus melletti érvet dolgoztak ki. A Platón által alapított Akadémia későbbi vezetői – Arkeszilaosz (Kr. e. 315–241), majd Karneadész (Kr. e. 213–129) – a dogmatizmus (elhamarkodott, elbizakodott meggyőződés) elleni harcot tették meg fő céljuknak. Érveik hasonlóak a pürrhóni iskoláéhoz, viszont Karneadész nem a vélemények teljes felfüggesztését, hanem a bizonyosság valószínűségekre való lecserélését szorgalmazta.

Felvilágosodás-kori szkepticizmus. A felvilágosodás korának filozófusai – Descartes (1596–1650), Hume (1711–1776) és Kant (1724–1804) – a szkepticizmus több formáját megvizsgálták. Descartes-ot elsősorban az érzékeink tévedésének lehetősége foglalkoztatta, Hume-ot és Kantot pedig a tapasztalataink és az azokat (önkéntelenül is) rendszerező fogalmaink között tátongó szakadék. Míg Descartes saját szkepticizmusát Isten jóságára hivatkozva – ti. hogy ő nem engedné, hogy teljes megtévesztés áldozatául essünk – elvetette, Hume és Kant a maguk szkepticizmusát filozófiáik fontos részévé tették.

Relativizmus és pragmatizmus. Más cikkekben tárgyaljuk a világnézetek igazságával kapcsolatos relativizmust és pragmatizmust, amelyek a tudásunk tárgyát, tartalmát a megismerésünk folyamatától és szempontjaitól teszik függővé. Tehát amit igaznak vélünk, azt részben mi tesszük igazzá. Ebből viszont következik az a szkeptikus tanítás, hogy a tőlünk független igazság megismerésére képtelenek vagyunk.

Érvek

A bizonyítás paradoxonjai. Az ókori görög filozófusok nagy gondot fordítottak arra, hogy állításaikat igazolják, és tudásukat szilárd bizonyításokkal alapozzák meg. Közülük a szkeptikusok azonban amellett érveltek, hogy ha végiggondoljuk a bizonyítás természetét, rá kell jönnünk: lehetetlen kielégítő mélységben kivitelezni azt. A 20. századból a problémának több letisztult változata is ismert:

  1. A Münchhausen-trilemma. Képzeljük el, hogy valaki tesz egy állítást, mi pedig visszakérdezünk: honnan tudod? Ő erre egy másik állítással felel, amiből az előbbi következik. Mi erről is megkérdezzük, hogy honnan tudja, amire ismét egy további állítással válaszol. Meddig folytathatjuk ezt? Három lehetőség van. (1) Egy ponton olyan állítással hozakodik elő, amit korábban már említett – tehát az alátámasztása körben forgó. (2) Az indoklások sora sosem ér véget – tehát az alátámasztásához végtelenül sok állításra van szüksége. (3) Egyszer csak közli, hogy „mert csak” – tehát a legalapvetőbb állítása bizonyítatlan. A szkeptikusok számára egyik opció sem kielégítő, ebből pedig arra következtetnek, hogy lehetetlen alátámasztani a meggyőződéseinket.

  2. A kritérium problémája. A kritérium problémája a tudás és a puszta vélemény különválasztásának mércéjével kapcsolatos. Mi van előbb, a tudás vagy a tudás körülhatárolásának kritériuma? Ha elfogadjuk kiindulási pontnak, hogy bizonyos dolgokat eleve tudunk, és azok alapján igyekszünk meghatározni a tudás kritériumát, akkor egyfajta körkörösségbe esünk, hiszen eredetileg nem volt módunk igazolni, hogy amit tudásnak vélünk, az valóban az – ezt csak előfeltételeztük. Ha viszont azelőtt akarjuk meghatározni a tudás kritériumát, hogy bármilyen gondolatunkat vagy véleményünket elfogadnánk tudásként, akkor nagyon nehéz megmondani, miből indulhatunk ki, és hogyan juthatunk kielégítő eredményre. Viszont ha nem lehet meghatározni a tudás kritériumát, akkor milyen alapon gondoljuk azt, hogy bármit is tudunk?

A tévedés lehetősége. Descartes arra kér, képzeljünk el egy „csaló démont”, aki teljesen megtéveszti az érzékszerveinket; a világ valójában egészen más, mint amilyennek azt a tapasztalataink alapján véljük. A gondolatkísérletnek vannak modernebb változatai is: lehet, hogy az agyunk egy tartályban lebeg, és amit a külvilág észlelésének hiszünk, az valójában csak tudósok elektródákon keresztüli befolyása; vagy éppen amit a valóságnak tartunk, az pusztán egy Mátrixhoz hasonló szimuláció. A kérdés: ki tudjuk zárni annak a lehetőségét, hogy efféle megtévesztés áldozatai vagyunk? Ha nem, akkor semmilyen külvilággal kapcsolatos tudásunkban nem lehetünk biztosak, így – érvel a szkeptikus – ezeket meg kell kérdőjeleznünk.

A konszenzus hiánya. Vannak a megismerésnek területei, amelyekre jellemző a közmegegyezés kialakulása. Ilyen a matematika, a természettudományok és a hétköznapi ismeretek. Más területeken viszont nincs jele annak, hogy a közmegegyezés fele haladnánk. Ilyenek a politika, a filozófia, a vallás, illetve bizonyos humán tudományok és erkölcsi viták – úgy is mondhatnánk: a világnézeti kérdések. A szkeptikusok szerint az ilyen kérdéseket nem lehet megnyugtatóan eldönteni, és ezért állást sem foglalhatunk velük kapcsolatban – legalábbis nem túl határozottan.

Ellenérvek

Önellentmondás. A szkepticizmus melletti érvelésnek van egy sajátosan önellentmondó jellege. Amikor érvelünk, akkor olyan állításokat szoktunk megfogalmazni, amelyeket elfogadunk, és amelyekről azt gondoljuk, hogy vitapartnerünknek is el kellene fogadnia. De a szkeptikus éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy ilyen állítások nincsenek – hogy a filozófiai-világnézeti állításokat nincs jó alapunk elfogadni. Másrészről a szkeptikus érvelés célja, hogy ráébresszen minket: nem tudhatunk semmit – de mit jelent ez a ráébredés, ha nem éppen tudást? Úgy tűnik tehát, a szkepticizmus melletti érveket nem lehet következetesen sem előadni, sem elfogadni. Akkor viszont miért legyen bárki szkeptikus?

Helytelen elvárások. A szkepticizmus melletti érvek sokak szerint túl magas mércét vagy elvárást támasztanak a tudással szemben, és ha ebből a mércéből alább adunk, az érvek sokat veszítenek erejükből. A központi elvárást valahogy így fogalmazhatjuk meg: csak az tudható, ami bizonyítható, vagy ami felől minden kétely kizárható. De miért kéne ezt elfogadnunk? A hétköznapi életben számos olyan dolgot fogadunk el igaznak, amit nem tudunk minden kétséget kizáróan bebizonyítani, mégis meg tudjuk különböztetni kevésbé észszerű vagy hihető állításoktól. Erre példák az alapvető erkölcsi meggyőződéseink, a logikai szabályokba és matematikai igazságokba vetett hitünk, az érzékszerveinkbe és emlékezetünkbe vetett alapvető bizalmunk, vagy az a meggyőződésünk, hogy más emberek hozzánk hasonlóan érző és gondolkodó lények, nem pedig csupán annak látszanak. A szkeptikus nagyon nehezen tudna az ellen érvelni, hogy ezeket a vélekedéseinket tudásnak tartsuk, ha ezt az állítást megkülönböztetjük attól, hogy meggyőződéseink minden kétséget kizáróan bizonyíthatók is.

Keresztény értékelés

A Biblia nem ad egyenes választ a szkeptikusok feladványaira, de a hétköznapi megismerésről sokkal életközelibb képet fest le. A tudás akadályait hangsúlyozó irányzatokkal ellentétben ugyanis a Biblia szerint mind az emberi elme, mind a minket körülvevő világ egy jó és mindentudó Isten alkotása (1Móz 1,26; Péld 3,19), akinek a teremtéssel feltett célja volt, hogy az ember a világban eligazodjék (1Móz 1,26–28; 2,15). Ezért aztán természetesnek veszi, hogy az emberek sikeresen kapcsolatban állnak a környezetükkel, és a természet megfigyeléséből különféle hasznos következtetésekre juthatnak (Máté 16,2–3; Luk 12,24; 21,20; Róma 1,20). Sőt, a mózesi törvények olyan összetettebb megismerési módokat is erkölcsi súllyal ruháznak fel, mint a tanúskodás és az előrelátás (5Móz 17,6; 19,15; 22,8).

A Biblia felkészít minket a világnézeti konszenzus hiányára is, ezzel hatástalanítva annak szkeptikus erejét. Azt tanítja ugyanis, hogy az evangélium csak Jézus hangjának meghallásával (Jn 10,25–28), a Szentlélek bizonyságtétele révén ismerhető fel (1Kor 2,12–15; 1Jn 5,6–11), az emberi bűnös természet viszont hajlamos mind a valódi Isten létezését és imádatát (Róma 1,18–23), mind a helyes erkölcsöt (Róma 1,24–32; Ef 4,17–19), mind az evangéliumot (2Kor 4,3–4) elutasítani. Ha egy keresztény a Bibliát olvasva ezeket megérti és elfogadja, akkor nincs oka kétségbe vonni a hitét amiatt, hogy azt sokan nem fogadják el – hiszen hite alapján pont erre kell számítania.

Ajánlott cikkek​

Dualizmus

A dualizmus (lat. duo = ‘kettő’ szóból) azt az álláspontot jelenti, amely szerint a test és a lélek kétféle alapvető valóság: sem a lélek nem vezethető vissza a testre, sem a test a lélekre. A legtöbb dualista felfogás szerint a test és a lélek a földi életben egymással valamilyen módon egyesül és kölcsönhat.

Idealizmus

Az idealizmus (gör. idea = ‘alak’, ‘látszat’ szóból) azt az álláspontot jelenti, amely szerint a lélek, az elme vagy a tudat az egyetlen alapvető valóság, és az anyagi világ végső soron nem több, mint tudatos tapasztalatok összessége.

Homoszexualitás a Bibliában

A Szentírás az ember egész életével, így a nemi erkölcs kérdéseivel is foglalkozik. Mivel az Izraelt és az egyházat körülvevő ókori kultúrákra és azok szokásaira is reagál, egész sor tilalmas dolgot sorol fel, illetve más etikai témakörökbe tartozó bűnök között sorolja fel őket. Egyszerre állítja, hogy az ember bármelyik miatt Isten ítélete alá esik, de azt is, hogy Istenhez bármiből vissza lehet térni. Isten az embert mindig is szét akarta és tudta választani és a bűnétől – ha az ember nem akart azonosulni egy bűnnel, bármelyikkel.